(A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.) 

Az történt, hogy négy évvel ezelőtt, egy bizonyos nyári napon, miután felkapcsolták a villanyt a veszprémi Cinema City egyik termében, én szótlanul meneteltem a kijáratig, odakint leültem egy padra, és képtelen voltam megszólalni vagy negyed óráig.

Katarzis.

Tim Burton 1989-es Batmanje első élményeim egyike volt: a rongyosra nézett VHS-szalagok, a tengeren túli rokonoktól érkező játékfigurák és a Superman & Batman képregények által kikövezett gyermekkorom rajongása visszatért, hogy felnőtt önmagam igényeit kielégítve söpörjön el mindent az útból. Megint. Schumacher kivéreztette, Nolan feltámasztotta, lerángatta a földre, meghempergette a porban, mélységet adott neki, és bár a harmadik rész magyar premieréig még hátra van néhány nap, jó eséllyel elkészítette minden idők eddigi legjobb képregényfilm trilógiáját. Már mindenki a fináléra kíváncsi, rekordokat vár, kritikákat olvasgat, elborzad a premiert övező tragédiától; az egész világ ismét a Sötét Lovagra figyel. Én most viszont azt idézem fel, hogy mi történt négy éve.

Christopher Nolan, miután a lehető legrealisztikusabb módon, mégis meseszerű elemekkel tarkított, apró gyermekbetegségektől szenvedő filmjében elmesélte, hogy lett Bruce Wayne a Sötét Lovag, úgy döntött, fókuszt és szemléletet vált. A Memento és az Insomnia után már elismert, de még kezdőként kezelt rendező a Batman Begins és a The Prestige sikerét követő elismerésén olyan dolgot vásárolt, amit más rendezők hajlamosak feláldozni a pénzügyi sikerek oltárán: tiszteletet. Nolannek senki nem parancsol, a The Dark Knight, az Inception és a bemutatás előtt álló The Dark Knight Rises ékes bizonyítékai ennek; a rendező az utolsó pontig szabad kezet kap. Nem hisz a 3D-ben, ezért a Warner Bros. legnagyobb aranytojást tojó tyúkját 2D-ben ereszti moziba; hisz viszont az IMAX-technológiában, ezért méregdrága kamerákkal forgatja filmjei egyes jeleneteit, s ezt a stúdió szó nélkül tűr annak ellnére, hogy eddig egyszer sem sikerült ugyanannyi kamerát visszaszolgáltatnia, mint amennyivel útnak indult. Nolan azt csinál, amit akar, és ezt kevés felkapott rendező mondhatja el magáról. Ehhez pedig kellett a The Dark Knight.

Bár a Batman Begins közel tökéleteses film, akad benne néhány olyan zavaró tényező, mely minduntalan azt az érzést kelti bennem, hogy a forgatás idején még rövid volt az a bizonyos póráz. A folytatásban ábrázolt környezet sokkal inkább Nolan világa, ezúttal nincs szó évszázadok óta működő, önbíráskodó ligákról, teljes városokat romba dönteni kívánó őrültekről, és ezúttal egy ló sem jelenik meg a város közepén - csak úgy. Van helyette egy már ismert, kész karakter, aki szembetalálja magát egy önmagát a káosz ügynökeként definiáló őrülttel, a fókusz azonban kettejük macska-egér játéka helyett egy harmadik személyre kerül. Harvey Dent, Gotham Fehér Lovagja, az új ügyész, aki elődeivel ellentétben szembe megy bárkivel, hogy igazságot szolgáltasson, törvényes keretek között, vállalva arcát. Ő az, akire Bruce Wayne várt, hogy jelmezét szögre akasztva, Rachellel az oldalán elsétálhasson a naplementébe.

A történet ezen pontján kerül a képbe Joker, az önmagára autókat kergető kutyaként tekintő megszállott, hogy a jók közül is a legjobbat rántsa magával a mélybe, ezzel bizonyítva a két oldal közti labilitást. A Batman, Dent és Gordon alkotta triumvirátus alaposan megsínyli Joker játékát, miközben ő grammra kimért káoszt hirdet, mindenkinél ügyesebben olvas a sorok között, úgy keveri a lapokat, hogy senki nem látja át, de ő már két lépéssel mindenki előtt jár. (Például egyáltalán ne légy biztos abban, hogy az amúgy meglehetősen meredek kompjelenetben valóban a másik hajóhoz tartozó detonátorok voltak a delikvenseknél…) Egyedül Batmannel szemben őszinte, a legendássá érett kihallgatási jelenetben, és a fináléban is kertelés nélkül vall színt, előbb szembesítve nemezisét annak végtelenül kiszolgáltatott helyzetével, majd lerántva a leplet ördögi tervéről, ami addigra már be is teljesült. Joker győz, minden fronton, a Fehér Lovag elbukik, a Batmanből pedig üldözött és számkivetett lesz: megszületik a Sötét Lovag.

Akárcsak Lucas vagy Tolkien fő műveiben, Nolan trilógiája esetében is a középső rész a bánat, a ború, a csalódás és bukás kemencéjében sült. Az első képkockától magával ragadó feszült atmoszféra egy pillanatra sem veszi le kezeit a torokról, Zimmer és Howard zenéi, Pfister hidegen gyönyörű képei nem engedik elfelejtened, hogy ez most nem olyan film, amilyenhez ezekben a hónapokban szoktál. Semmi nem zökkent ki, a régi karakterek meggyőző magabiztossággal, az újak elsöprő lendülettel vannak jelen, Eckhart átalakulása meggyőző, akár egy veterán színészlegenda jutalomjátéka, és senki nem gondolhatja komolyan, hogy Ledger csak tragikus halála okán kapott ennyi elismerést. (Felülmúlhatatlan játékát az első kritikák szerint a mindhiába zseniális Tom Hardy már meg is sínylette.) Tovább megyek; Nolan még az akciójeleneteket is képes volt az előző rész kissé esetlen kapkodásától gyakorlatilag tökély közeli állapotba fejleszteni. A The Dark Knight olyan, akár egy hibátlan egyenlet, amelybe valami csoda folytán mégis szorult rengeteg szív, ez pedig nem más, mint a tökéletes film elegye. Egy igazi midcult képregényfilm.

Akkor hol a hiba? Ha akarod, sehol. De könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem tudsz átlendülni azon, hogy Bruce Wayne ezúttal nem tart sehova. Batman ugyan kalandos utat jár be, és rengeteg kérdőjelet hagy maga után, de alteregója csak mellékszerephez jut, a Batman Begins után pedig erre számítottam a legkevésbé. Annyi viszont bizonyos, hogy a záró epizód visszatér az alapokhoz, bezárja a kört, és mindezt a hírek szerint az első rész szellemiségében teszi. A gonosz célja látszólag ismét a város elpusztítása, sőt, még az Árnyak Ligája is képbe kerül valahogy, az pedig, hogy az előttünk álló 165 perc elsősorban Bruce Wayne kálváriája lesz, nem lehet kérdés. Hiszen, ha belegondolsz, ez az ember üresebbé lett, mint azt legmerészebb rémálmaiban elképzelte. Csak éjszakai énje, és a Rachellel való boldog élet reménye vitte előre az úton, és egy csapásra elveszített mindent. Mi lesz a motiváció, ami visszahozza, ami felemeli? Mi vihet előre valakit, akinek semmije nincs? Vajon amikor ennyi bukás után újra elesik, emlékezni fog-e még, miért is esünk el? Néhány nap múlva mindenre választ kapunk; lezárul egy korszak, amit nem csak képregényfanatikusok, de a filmművészet elkötelezett hívei is magukénak érezhetnek.

*****

Cseh Dániel