Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • ruskyy: Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

Premier / The Girl with the Dragon Tattoo

2012.01.29.

The Girl with the Dragon Tattoo

A tetovált lány


Egyre népszerűbb tendencia, hogy új ötletek helyett egyszer vagy akár többször is felhasználtakra kötnek új ruhát az Álomgyárban. Ha valami jól sült el, megkapja a folytatásait, amíg a görbe mínuszba nem hajlik, ha valami egykor fényesen ragyogott, nem kerülheti el, hogy feldolgozzák, újrakezdjék, akár néhány év után is. Ha pedig Európában készül valami, amire még a Föld másik oldalán is felkapják a fejüket az emberek, a feldolgozás létjogosultsága nem kérdés többé. Számtalan elrettentő példát láttunk már, az Egyesült Államok közönségére átszabott produkciók hajlamosak a legfontosabbról megfeledkezni, és silány fércmunkává degradálódnak, miközben az eredeti változatot ölelő kultusz mit sem sérül. Hogy jó-e a felvett irány? Nem. Hogy vannak-e kivételes helyzetek? Vannak.


Elképzelhető ugyanis, hogy az európai eredeti nem képviseli valóban azt a színvonalat, amit a többség belelát. Elképzelhető, hogy a rajongás egyszerű felületességből fakad, amitől az adott film nem lesz jobb vagy rosszabb, de az összecsapottságán túl látók egy másik alkotással szembesülnek. Így történt ez a sorok írójával is, amikor Stieg Larsson A tetovált lány című könyvének elolvasása után nagy szenvedéllyel látott hozzá az azonos címet viselő svéd filmnek. A könyv, melynek krimi vonala csupán az édes ostya, amiben a keserű orvosság, esetünkben a sovinizmus, az elnyomás rejtőzik, egy szinte adaptálhatatlan, már-már ijesztően szerteágazó és összetett alkotás, melynek még témánkénti kibontása is embert próbáló vállalkozásnak tűnik. Talán ezen a gondolatmeneten haladva Niels Arden Oplev meg sem próbálkozott a feladattal; filmjében a követhető, emészthető krimivonalat vitte végig, miközben teljesen megfeledkezett a két főszereplő közötti, nem mindennapi kötődés kibontásáról vagy akár a történet politikai vetületéről. Filmjében a regény afféle szinopszisával találkozhatunk, melynek ugyan vannak tagadhatatlan érdemei, úgy, mint Noomi Rapace és Michael Niqvist játéka, de végeredményben erőtlen próbálkozás csupán. Nem véletlen, hogy a Se7en és a The Social Network rendezője, David Fincher Larsson írását találta adaptálásra érdemesnek. A döntéshez persze kellett a nemzetközi siker, ami tagadhatatlanul a svéd filmnek és folytatásainak is köszönhető, ugyanakkor dicséretes, hogy a direktor munkáján csak nyomokban fedezhető fel Oplev filmjének hatása. A The Girl with the Dragon Tattoo sem hű az utolsó pontig a regényhez, de felesleges és ésszerűtlen változtatások helyett olyan kompromisszumat köt, amivel nem bontja meg az eredeti cselekményt. A több, mint 600 oldalas regényt változatlanul lehetetlen egy két és fél órás filmbe sűríteni, de Steven Zaillian forgatókönyvíró nagyszerű érzékkel emeli ki és formálja át a masszív alapanyag mozdítható részeit. Így lehetséges az, hogy bár a figyelmet mindvégig megköveteli, érthető, átlátható formában tálalja a regény minden lényeges mozzanatát.


Henrik Vanger, a Vanger konszern feje vén korára hátat fordított mindennek, ami életében foglalkoztatta. Felépített birodalmát a családon belül jó kezekbe helyezte, életét pedig egyetlen rejtélynek szentelte; Harriet eltűnésének. Henrik fivérének lánya negyven esztendővel ezelőtt tűnt el egyik napról a másikra, a körülmények pedig egyetlen tényt engednek tisztázni; gyilkosa a családtagok között van. A szerteágazó, és gyűlölködő família kontinenseken átívelő történetében lehetetlennek tűnik megtalálni a kulcsfigurát, Harriet gyilkosa azonban nem éri be ennyivel; minden évben egy különleges ajándékkal emlékezteti Henriket a gyilkosságra. A keretbe foglalt préselt virágok 40 éve szüntelenül érkeznek, Henriknél pedig betellik a pohár; felfogadja az éppen pert vesztett gazdasági újságírót, Mikael Blomkvistet, hogy költözzön az elhagyatott szigetre, és göngyölítse fel az ügyet. Az író legnagyobb meglepetésre különös nyomokra bukkan, de a nyomozáshoz segítséget fogad; Lisbeth Salander, a magának való, csendes, különc lány zseniális tehetségével segít az újságírónak, akinek titkait nála jobban senki nem ismeri. A nem hétköznapi páros olyan mélyre merészkedik a nyúl üregében, ahonnan áldozatok nélkül nem lehet visszaút.


David Fincher alkotásai között nagyítóval kell keresni a kevésbé sikerült darabokat, de leggyengébb filmjei is magasan az átlag felett helyezkednek el, legutóbbi rendezései azonban megosztóbbak, mint a ’90-es években felmutatott munkái. A The Curious Case of Benjamin Button vagy a The Social Network zsenialitása ugyanis kevésbé olyan egyértelmű, mint John Doe vagy Tyler Durden tevékenységei a pusztulás oltárán. Nincs ez másképp a The Girl with the Dragon Tattoo esetében sem; a kulcs ezúttal is a hangulat teremtésében és a néző szorításában rejlik. Jeff Cronenweth fényképezése és a Trent Reznor, Atticuss Ross páros zseniális zenéje nagyban megkönnyítik a rendező dolgát; a barátságtalan, hideg svéd tájakon és antik épületek sötétjében játszódó film páratlan hangulata már a nagyszerű főcím előtt magával ragadja a nézőt; a hangulatos kezdéstől egészen a fináléig minden egyes helyszín az agyunkba ég, külön érzelmeket áraszt. Zordságában nem, de stílusában kissé idegennek hatnak olykor a Reznor és Ross által komponált dallamok, holott valójában előrevetítenek egy helyzetet, ami ezáltal már egy megágyazott terepre érkezik. A gépi zörejek és a helyenként felcsendülő finom zongara dallamok egészen különleges kettőse a film után is sokkal a fülünkben marad.


A film legnagyobb előnye ugyanakkor, túl a kiváló alapanyagon, a technikai precízségen és a rendezésen, az első osztályú színészi alakításokban rejlik. Mindkét főszereplő játéka hatalmas meglepetés; Daniel Craig oly’ sok egynemű szerepben is képes volt már bizonyítani tehetségét, elég, ha arra gondolunk, hogy több, mint 40 év után James Bond neki köszönhetően kapta meg emberi oldalát. Az angol színész ezúttal eddigi munkáitól idegen karaktert kényszerült megformálni, és hibátlanul helytállt, nem beszélve a történet legnagyobb kihívását, Lisbeth Salandert alakító Rooney Mararól. A The Social Network apró, mégis fontos szerepében feltűnő fiatal lány teljes testi-lelki átalakulását az Akadémia máris egy jelöléssel honorálta, amiben semmi túlzás nincs; Mara játéka egészen kiváló, főleg, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy egy nem kevésbé tehetséges színésznő, Noomi Rapace tette magasra a mércét a svéd eredetiben. A mellékszerepekben nem kisebb nevekkel találkozhatunk, mint Christopher Plummer, Steven Berkoff, Stellan Skarsgård vagy Goran Visnjic, a nyomozás során képbe kerülő új figurák is mind óriási jelenléttel bírnak a vásznon.


A brutalitásában még az edzettebb filmkedvelőket is tesztelő alkotás nem aratott egyértelmű sikert. A kritikusok többnyire szerették, de általában hiányoltak belőle valamit, véleményem szerint viszont a hiányzó láncszemet nem a filmben, hanem magukban kell keresni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a könyv ismerői értékelték igazán Fincher alkotását, míg azok, akik csak a svéd eredetivel vagy még azzal sem találkoztak, nem találták meg számításaikat. Ennek fényében tehát a kritika, és főleg annak végikicsengése erősen szubjektív – mint mindig. David Fincher olvasott egy remek könyvet, látott egy közepes filmet, majd megvalósította saját elképzeléseit, ami zseniálisra sikerült. Aki ugyanezt az utat járta végig, nem fog csalódni; a The Girl with the Dragon Tattoo elsöprő erejű thriller, páratlan rendezéssel és alakításokkal, ami jól megérdemelt helyét foglalhatja el David Fincher életművének előkelő helyén.

The Girl with the Dragon Tattoo.jpg

The Girl with the Dragon Tattoo

*****


Cseh Dániel

Címkék: premier drama daniel craig crime david fincher christopher plummer stellan skarsgard mistery 5/5 rooney mara the girl with the dragon tattoo

Szólj hozzá!

Zene / Trent Reznor & Atticus Ross - The Girl with the Dragon Tattoo

2012.01.29.

Trent Reznor & Atticus Ross

The Girl with the Dragon Tattoo


Trent Reznor neve sokáig csak az indusztriális rockzene kedvelőinek jelentett valamit. A zenész 1988-ban alapította meg Nine Inch Nails nevű zenekarát, melyről folyamatos tagcseréi és a kreatív munka egyszemélyessége okán kijelenthető, hogy Reznor maga a formáció. Két esztendővel ezelőtt, amikor David Fincher rendező elkészítette The Social Network című filmjét, Reznort és a zenei világ hasonló szegmensében tevékenykedő Atticus Rosst kérte fel a filmzene elkészítésére. Ekkor még kevesen gondolták volna, hogy néhány hónappal később ez a két férfi a Kodak Színház színpadán veheti át a legjobb filmzenéért járó Oscar-díjat. Az Akadémia közismerten konzervatív hozzáállásának fényében nagy meglepetés volt az újító szándék ilyen formában történő kivetülése, amit aztán felhördülés követett, hiszen sokak számára a műfaj egymás mögé helyezett zajokból, zörejekből áll, ami távol áll minennemű művészettől. Persze, ha a művészet klasszikus formáira esküvőknek lenne igazuk, Trent Renzor ma nem lenne Oscar-díjas zeneszerző, és a Picasso név sem mondana túl sokat senkinek. Függetlenül attól, hogy milyen témáról, műfajról, közegről beszélünk, az új, az ismeretlen mindig riasztó, így, aki nem volt képes megbarátkozni a The Social Network zenei világával, nem fogja magát jobban érezni Fincher legújabb filmje, a The Girl with the Dragon Tattoo megtekintése közben sem. A direktor soha nem zárkózott el az indusztriális zenétől, a Se7en nyitánya egy Nine Inch Nails dal Reznor által elkövetett átdolgozása volt, a Fight Club elektronikus betétjeit is az akkoriban még The Dust Brothers név alatt dolgozó The Chemical Brothers követte el, de fordított irányban is működött már a kapcsolat, elég, ha az Only címre hallgató Nine Inch Nails dal klipjére gondolunk, amit Fincher rendezett. A közös munka azonban a tárgyalt albummal újabb magasságokba lépett; a közel három órás hanganyagra minden túlzás nélkül használható az epikus jelző, nem csak terjedelmében, de minőségében is. Fülsüketítő zajok és fullasztó csendek adják egymásnak a kilincset; függetlenül attól, hogy alig hallható effektek vagy fülbemászó dallamok szólnak, a hidegrázó feszültség és balsejtelem folyamatosan árad az anyagból. A hangulatot a már jól ismert Immigrant Song alapozza meg, a Yeah Yeah Yeah énekesnője, Karen O és Reznorék Led Zeppelin feldolgozása tagadhatatlanul erőteljesre sikerült, ahogy a lezem másik, formaliag hagyományosnak mondható dala, az Is Your Love Strong Enough? című gyönyörű How to Destroy Angels szám is. (A formáció egyébként szintén Reznorhoz köthető, zeneszerzőként működik közre, felesége, Mariqueen Maandig pedig énekel a dalokban.) Tekintve, hogy a hanganyag hosszabb, mint maga a film, nem meglepetés, hogy képtelen teljes erőbedobással működni az elsőtől az utolsó dalig, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a műfajnak ez nem is kötelessége. Céljának pedig tökéletesen megfelel; számtalan különböző témán keresztül fejt ki hasonszőrű érzelmeket, a félelem, az erőszak, az elhagyatottság minden dalban ott feszül, és ne legyenek illúzióink, a negédes dallamok sem hordoznak egyértelmű üzenetet. Mint legtöbb társa, ez a lemez is a filmmel együtt működik igazán, nélküle valóban csak a műfaj szerelmeseinek ajánlott, nekik viszont kötelező, hiszen a Ghost I-IV óta nem készült ilyen maratoni hosszúságú, elsöprő minőségű produkció az indusztriális zene világában.

Trent Reznor & Atticuss Ross – The Girl with the Dragon Tattoo

*****

Cseh Dániel

Címkék: zene david fincher trent reznor 5/5 the girl with the dragon tattoo cseh dániel

Szólj hozzá!

Director's Cut / Alien

2012.01.22.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál


Vannak filmek, amiknek nem kell fél óra ahhoz, hogy megteremtsék egy atmoszféra alaphangulatát. Az Alien című klasszikus egy ilyen film. A 20th Century Fox logójával együtt összesen 120 másodperc telik el, mire kirakódik az a bizonyos öt betű Jerry Goldsmith zenéjére az űrben, ahol senki sem hallja, ha sikítasz... 2 perc. Ha leoltottad a villanyokat, ennyi kell a világ legjobb filmjének ahhoz, hogy egy olyan mélyre ható paranoiába vigyen, amiről még a legrosszabb rémálmaidban sem hitted volna, hogy létezik. Nem tudnám megmondani, hogy tegnap hányadszorra néztem végig életemben, de maradjunk annyiban, hogy finoman szólva is régi már egy kicsit a házasságom ezzel a filmmel. És ezért most bajban vagyok… Nehéz számomra már úgy írni erről a filmről, hogy az valóban annyira erőteljes és letaglózó legyen, mint amilyen az Alien maga is úgy az első húsz alkalommal. Hogy kissé érthetőbbé tegyem: talán mindannyian játszottunk olyat gyerekkorunkban, hogy egy bizonyos szót addig-addig ismételgettünk magunkban, mire már teljesen értelmetlenné és idegenné vált fejünkben… Valahogy így éreztem magam tegnap délután az Alien című film fogalmam sincs, hányadik megtekintése után. Aztán estefelé, ahogy kezdtek kialudni a fények, hirtelen úrrá lett rajtam valami… Egy olyan jellegű érzés, ami valahogy emlékeztetni kezdett gyermekkorom első, epikus erejű filmes élményeire: The Terminator, Star Wars és az Alien. Ekkor már tudtam: hiába láttam már több tucatszor, sőt akár még százszor is megnézhetném, ezt a filmet sosem leszek képes lerázni sehogyan sem. Kár lett volna veszni hagyni a pillanatot, gyorsan át is pörgettem újra a film legfontosabb jeleneteit, valamint elővettem a zenei albumát is és éreztem, ez a mű sohasem lesz képes megfakulni. Századszorra is ugyanolyan erejű, mint legelső alkalommal találkozni vele. Mire bealkonyult, már újra ott voltam mindennek a kezdetén…

Alien - 01.png
Szóval kirakódik az az öt betű, majd megjelenik egy teherhajó a távolban. Csendesen zúg hazafelé, de belseje korántsem barátságos. Piszkos szervizfolyosókon és rendetlen pilótafülkékben pásztáz hosszú percekig a kamera. Furcsa zajok törik meg néha a Nostromo belsejének végtelen csendjét és egyre jobban eluralkodik rajtad az a rettenetes egyedüllét-érzet, amiről már a legelső pillanatokban tudod: ilyen film nem létezhet több, csak ez az egy. Számtalan olyan eszközzel operál a film, ami már a hetvenes évek végén is mindennek volt nevezhető, csak épp szokványosnak nem. Nagyon sok olyan technikai formulát vet be, ami első ránézésre teljesen érthetetlennek tűnik mai szemmel nézve. Például hogy a hajótest felvezetése után egy űrsisakon áll meg a kamera és hosszú másodpercekig nem történik semmi. De miért? Aztán meg is kapod az első szívrohamot, amikor fülsiketítő hangon elbődül az addig teljesen élettelennek mutatkozó műszerfal, a szemben lévő sisakon pedig látod visszatükröződni a számítógép monitorán sorban kirakódó bináris jeleket félelmetes sípolások és tompa, semmihez sem hasonlítható, szürreális gépi hangok kíséretében. ANYA, az űrhajó központi számítógépe érzékelt valamit a világűr legelhagyatottabb részéből. Egy ismeretlen jelet, amiről fogalmunk sincs, hogy mi lehet, csak annyit sejthetünk róla, hogy hamarosan ki fogja billenteni a világűrt néma, elementárisnak tűnő egyensúlyából. ANYA programja szerint meg kell tudni, hogy mi az: felébreszti hét fős legénységét a hosszú hiperálomból.


A formabontó eszközök sora pedig még csak most kezdődik. A legénység tagjai egy űrhajót irányítanak csillagrendszereken át, de ez a tény ne tévesszen meg senkit. Egyszerű munkásemberek, de a film alatt egy olyan pillanat nem lesz, amikor ép ésszel fel tudnád fogni vagy akárcsak egy kicsit is meg tudnád érteni, hogy valójában milyen viszony fűzi őket egymáshoz. Holott a közös munkájuktól elkezdve az űrhajón eltöltött legbensőségesebb pillanataikat is végigkísérheted a kamerán keresztül. Először például reggelizni látjuk őket. Az egyik pillanatban még önfeledten beszélgetnek, viccelődnek egymással. Olyan, mint egy család… Szeretik egymást. Aztán a következő másodpercben már vadul vitatkoznak a kemény munkáért járó prémium újraelosztásán. Nincsenek szokványos, kerek dialógusok köztük, számos párbeszédet néha érthetetlenül reagálnak le a felek, vagy éppen be sem fejezik azt. De hamar kiderül az is, hogy nincs igazán központi szereplője se a filmnek, de még olyan se, aki hollywoodi értelemben vett tipikus karakter lenne. Persze ettől még mindenkinek vannak könnyen beazonosítható jellemvonásai. Parker például cinikus sértegetésekkel próbál a többiek fölé kerekedni. Brett a háttérben húzódik meg és egyfolytában a saját szócsöveként használt barátja elégedetlenkedő kampányait helyesli. Lambert megállás nélkül nyavalyog és panaszkodik, olyan mintha már előre félne valamitől. Kane keveset beszél, barátságosnak tűnő alkat, de leginkább cigarettázva, nagy bögre kávé mellett mereng a világ dolgain. Dallas kapitány egy magányos farkas jellegű forma. Unalmas rutinnal végzi a dolgait, valószínűleg ő a legrégebbi bútor a fedélzeten, ha pedig nincs dolga, máris félrevonul kabinjába komolyzenét hallgatni, hiszen minden pillanatában lerí róla, hogy elege van már a többiek társaságából. Ash a természettudományos tiszt, akinek ennek megfelelően minden kérdésre van egy kiválóan semmitmondó válasza, egyébként meghúzódó kis jellem. És itt van nekünk a fiatal Ripley, aki kötelességtudóan teszi a dolgát, de az első pillanattól kezdve látszik a szívós akaratosság az arcán. Talán ő az, aki a leginkább szeretne kitörni ebből az egészből és esze ágában sincs egy koszos teherhajón végeznie. Szóval mindegyik konkrét és jól kivehető tulajdonságokkal rendelkezik, mégsem áll egyik karakter sem a többi felett. Mármint a film cselekményidejének szempontjából semmiképpen sem Egyetlen közös dolog van bennük: rettenetesen elegük van már ebből a melóból. Most pedig fél úton hazafelé még kaptak egy totál ismeretlen rádiószignált is egy teljesen felderítetlen bolygóról, amit a szerződésük szerint ilyen esetekben muszáj kivizsgálniuk, mert ha elmulasztják, akkor egy árva vasat sem kapnak. Nem nagyon örülnek neki…


Az, hogy a bolygóra leszállva már mi is történik velük, csupán része a felvezetésnek. Olyan dologra akadnak, amilyet még ember nem látott addig. Egy ismeretlen eredetű űrhajóroncsból sugárzódik a titokzatos rádiójel. Hárman közülük belépnek, hogy megnézzék, mi leledzik benne. Amit pedig magukkal hoznak onnan, az már több mint horror. Ekkor viszont még fogalmuk sincs, hogy a halálra nevezték be őket.


Ami pedig innentől kezdve útjára indul, az kegyetlenebb és rémisztőbb, mint bármi, ami a filmtörténelem során valaha is gyöngyvászonra került és kerülni fog. És ha először látod, nem garantálom, hogy utána nem fog hetekig tartó üldözési mánia kísérni. De miből áll össze a legmélyebb paranoia? Adott egy űrhajó, egy teljes mértékben izolált környezet, ahonnan egyszerűen nincs hova menni. És valami ekkor már lappang a Nostromo eddig kihaltnak hitt helységeiben. Valami, amit Ridley Scott kamerája egyszer sem hajlandó explicit módon mutatni. Pillanatokra tűnik fel, csak részleteket látunk néha belőle, és a film végéig próbáljuk összerakni, hogy hogy is nézhet ki teljes egészében. És ez zseniális. Zseniális, mert a rettegés tárgya egyszeriben megfoghatatlanná válik. A film nem mutatja be az idegent, csakis akkor tűnik fel egy-egy pillanatra, amikor a cselekmény szerint ő van akcióban. És mivel nem ismerkedhetsz meg vele ennél jobban, így fogalmad sincs, hogy mire képes valójában. De van egy dolog, ami még ennél is rosszabb. Az idegen hollétének a találgatása. Miközben a szereplőket figyeljük, a lény látszólag sehol sem mutatkozik, de mégsem tudsz megszabadulni a helyszín okozta irtózatos paranoiától, mivel az idegen közvetlen jelenlétének érzése az utolsó pillanatig végigkíséri a film velőig ható atmoszféráját. Nem látod, de pontosan tudod, hogy ott van. Ott tartózkodik a következő szellőzőjáratok valamelyikében, vagy a folyosó végén balra elágazó alagútban, vagy közvetlenül az ajtó mögött, miközben a legénység tagjai tanácskoznak, miközben próbálnak a túlélésért játszani, egyszerűen nem tudhatod, de mégis biztos vagy benne, érzed, hogy ott gubbaszt valahol a közelben…

Alien - 02.png
Ezekre a dolgokra pedig millió zseniális eszközzel játszik rá a film, hogy még jobb lehessen. A legenda szerint Ridley Scott a rázósabb jeleneteknél nem adta tudtára színészeinek, hogy mi fog következni, így amikor az egyébként is kiváló színészek váratlanul belefutottak egy-egy nem várt momentumba, az arcukra kiülő rémüldözésük teljesen valódiak lettek, és ezért is válik annyira átérezhetővé az egész. Dan O’Bannon és Ronald Shusett átdolgozott forgatókönyve pedig a film összes várakozással teli jelenetét pattanásig feszültre nyújtja, ami még tovább fokozza a nézőben egyébként is határtalan félelemérzetet. Ráadásul Scott még belerakott két akkora csavart a történet vége felé, aminél döbbenetesebb erővel talán azóta sem tudott lecsapni még semmi. És itt van még Jerry Goldsmith, egykori filmzenei atyaúristen, akinek albuma a lehető legfélelemteljesebb zenei betétekkel, sőt, zene helyett számtalanszor inkább végtelenül bizarr, űrbéli hangokkal operál.


Sokat lehetne még méltatni ezt a filmet, a szuperlatívuszok sora ugyanis korántsem teljes. A film korabeli politikai vetületéről, a vezetőség cserbenhagyásának szimbolikájáról például szó sem esett. De valahol fölösleges is, hiszen egyrészt fontos dolgokat lőne le, másrészt nem elég írni vagy beszélni róla. Az Alient csakis átélni lehet. 33 éve készült és a mai napig működik az utolsó, legapróbb részletekig. Ridley Scott pedig nem csak egy műfaj, a sci-fi-horror csúcsát teremtette meg ezzel, hanem elkészítette a világ máig egyik legjobb filmjét. Az Alien egy klasszikus, zseniális és örök érvényű mű.


Rendezői változat


2003-ban Scott úgy döntött, újravágja klasszikus űrhorrorját, ezzel egy-két újabb perspektívát adva neki az aktuális korszaknak megfelelően. Nehéz dolog konkrétan értékelni, mert az Alien ezen verziója nem az a tipikus rendezői vágás, amire általában rá szokták ezt a jelzőt mondani. Én egy régebbi válogatásban már láttam a film mozis verziójából eredetileg kimaradt jeleneteket, de ezekből a ’70-es évek filmtechnikai feltételei miatt nem sok került bele a 2003-as rendezői változatba. Maradjunk annyiban, hogy talán jobb is így. Igazából két darab, általam említésre méltó jelenet került bele a vágásba. Az egyik, amikor Ripley a finálénál lejátszódó menekülése közben váratlanul belebotlik az idegen rejtekhelyébe és drámaian szembesül vele, hogy mi is történt néhány társával. A másikkal még a film első felében találkozhatunk, amikor is Lambert és Ripley egymásnak esnek az idegen űrhajóroncsban tett kirándulás után. Véleményem szerint mindkettő hasznos plusz adalék volt a filmhez, hiszen utóbbival még érzékelhetőbbé vált a legénység tagjainak félelme, valamint a hirtelen jött veszélyforráshoz alkalmazkodni képtelen moráljuk kilengései. Előbbi jelenet pedig inkább az igazi film- és Alien fanatikusoknak nyújtott egy addig még soha nem látott érdekes információt az idegen berendezkedéséről és tetteiről.


Scott rendezői változatának igazi értelme azonban nem ezekben az adalékokban mutatkozik meg. Először átejtette a filmet az ilyenkor szokásos formaságokon, úgy, mint a kép digitális módszerekkel történő felújítása és a hang mai igényeknek megfelelő újrakeverése. Az igazán fontos változtatás azonban a jelenetek újravágása volt. Ez pedig főleg a film első egy óráját érinti. Gyorsabb, pattogósabb vágások jellemzőek és néhány, eddig általam sosem látott, új kameraállást is beletett a filmrendező. Míg ez utóbbi fontossága elhanyagolható, addig a bevezetés gyorsabbra vágása számomra nem jelentett pozitívumot. A mozis változatot jellemző rendkívül lassú, rendkívül kifinomult hangulattechnikai elemek veszítettek némileg a jelentőségükből, az atmoszféra pedig ezáltal kissé felszínessé vált. A film első felében így az indokoltnál sajnos egy picit gyorsabbnak tűnik a cselekmény, kevésbé átélhető az Alien védjegyének számító rendkívül kiismerhetetlen, rendkívül paranoid hangulathatás. Persze, ez ne riassza el a rendezői változattól a film igazán nagy kedvelőit, a baj koránt sem nagy. Az említett plusz jeleneteket leszámítva valójában nüansznyi, szemmel szinte észrevehetetlen változtatások ezek, amikkel alig sérül valamit a ’79-es film lényege és valószínűleg csak azok tudják észrevenni ezeket a változtatásokat, akik hozzám hasonlóan a mozis változat minimum tucadik megtekintése után ülnek már le a film rendezői vágása elé.

Alien - 03.png

Alien

*****

 

Neumark Milán

Címkék: horror sci-fi alien ridley scott john hurt sigourney weaver ian holm 5/5 neumark milán director's cut

3 komment

Premier / The Ides of March

2012.01.15.

The Ides of March

A hatalom árnyékában


George Clooney. A színész, aki az utóbbi évekkel bezárólag minden utat bejárt már, amit Hollywood egyik legsikeresebb fia valaha is bejárhat. A sorozatsztár, akit Ross doktorként ismert meg a világ karrierjének pirkadatán: Vészhelyzet. A szuperhős, aki önhibáján kívül futott egy kört a világ kvázi egyik legrosszabb filmjével: Batman és Robin. Az adonisz, aki a múlt évtized folyamán jelentős energiákat fektetett abba, hogy legjobb barátjával, Brad Pittel karöltve váljanak a jelenkori filmvilág két leghiúbb csibészévé: Ocean’s trilógia. Majd újkori világcsavargó… Az egyén, aki nem találja sem helyét, sem létezésének értelmét, rámutatva a modern ember életének legfőbb hiányérzetére: Egek ura. De közben rendező is. És ha ez utóbbi számít karrierje talán egyetlen olyan részének, amiben még nem alkotott cáfolhatatlant, hát akkor majd ebben is megteszi. A következő sorok tárgya az, hogy A hatalom árnyékában vajon Clooney azon filmje-e, amiért végre rendezőként is kiérdemelheti az arany névjegykártyát…

1.png
Tartalmát tekintve egy tipikus politikai thrillerrel állunk szemben. Épp a demokrata elnökjelöltségért futó küzdelem finisében vagyunk. A rendező által megszemélyesített kormányzó elnökjelölt, Mike Morris nyeregben érezheti magát. Ryan Gosling által alakított fiatal sajtófőnöke zseniális érzékkel tünteti fel őt a média előtt, miközben ügyesen szúr ki néha egy-egy negatív pletyka segítségével az ellenoldal képviselőivel. De kettősük nem lehetne sikeres egy szürke eminenciás, Philip Seymour Hoffman karaktere nélkül, aki sokat tapasztalt kampánymenedzserként, mindenfajta idealizmustól mentesen végzi el a piszkos munkát, próbál befolyásos támogatókat szerezni a kampányhoz.


A történet hosszú ideig a jól ismert „elnök emberei” koncepció körül forog. A film még akkor sem igazán tántorít ettől, amikor kiderül, hogy Gosling karaktere számít a kampány legnagyobb adujának, így őt próbálják meg először megfúrni a másik oldalról. Ám végül a legnagyobb gyomrost mégis a saját berkei felől kapja, amikor egyértelművé válik számára, hogy a messiásnak hitt elnökjelölt valójában csak egy jól előadott szemétláda. És ezen a ponton kezdődik el Gosling karakterének pokoljárása a két lövészárok közt elterülő senkiföldjén, ahol a tét már nem az, hogy mi lesz a kampány végkimenetele, hanem az, hogy ki tud-e valahogy keveredni a velejéig romlott politika korrupt játszmáiból. És ha igen, akkor mennyire hasonlik meg önmagával…

2.png
A sztori nem mutat fel túl sok újdonságot. Tucatnyi politikai témájú filmet láttunk már ugyanerre az egyszerű sablonra felfűzve. Akkor viszont adja magát a kérdés: ha a film tartalmilag sablonos és közhelyes, akkor mégis mitől működik jól? Elárulom: a kitűnő eszközei miatt. Valójában Clooney volt a kulcs mindenhez, mivel a legnagyobbak rutinjával intézte új filmje minden apró összetevőjét. A legnagyobb ötös a zseniálisan összeválogatott színészgárdáért jár neki. Nagyon rég láttam már olyan filmet, amiben az előre megírt karakterek ennyire kompatibilisek lettek volna az őket játszó színészekkel. Clooney-nak ehhez a szerephez nem kellett több annál, minthogy szimplán csak oda tegye magát. És még az is hagyján, hogy az elmúlt évek során generációnk legígéretesebb színészévé avanzsáló Ryan Gosling hiba nélkül hozza le a rászabott főszerepet. Viszont meggyőződésem, hogy az összkép nem lehetne ennyire pozitív, ha Clooney nem nyeri meg filmjéhez Philip Seymour Hoffmant és Paul Giamattit, akik zsigerből hozták a film két talán legfontosabb mellékszereplőjének figuráját. De persze mindez nem működhetett volna egy pattanásig feszültre megírt forgatókönyv nélkül, amiben a rendezőnek szintén oroszlánrésze volt. És akkor még ki sem emeltem a film egyik legfontosabb járulékos összetevőjét, korunk egyik legnagyobb filmzeneszerzőjét, Alexandre Desplatot, akinek az a legjobb a munkáiban, hogy oly észrevehetetlen módon varázsol zseniálisan jó aláfestő taktusokat egy-egy jelenet alá, hogy közben egyáltalán nem vonja el a figyelmet a látható részletektől.


Végül pedig térjünk vissza az alapkérdéshez. Vajon ez lesz az a film, ami beemeli Clooney személyét a vitathatatlan rendezők sorába? Nem hinném, ugyanis pont a rendezői szegmens veszi ki legkevésbé a részét a film sikeréből. Ha nagyon prózaiul szeretnék fogalmazni, azt mondanám: George Clooney most úgy rendez, hogy nem rendez. És ez a vezénylés ennek folyamán minden volt, csak nem karakteres. Így inkább azt mondom, várjunk még ezzel, mert ahogy színészként sem négy film után bizonyította be igazi zsenijét, így rendezőként sincs miért szégyenkeznie. Ezt az egyet leszámítva viszont A hatalom árnyékában bőven kritikán felüli alkotásnak nevezhető, ami már most magabiztosan gyűjtögeti a legfontosabb díjkiosztók jelöléseit. A jövőre nézve pedig pont elég biztosíték lehet, ha tudjuk, hogy Clooney színészként sem elégedett meg soha az elég jóval. Ezek után pedig biztosra veszem, hogy hamarosan rendezőként is le fog tenni az asztalra még legalább egy klasszissal jobb filmeket.

3.png

 

The Ides of March

****

 

Neumark Milán

Címkék: premier george clooney drama marisa tomei jeffrey wright philip seymour hoffman paul giamatti ryan gosling the ides of march neumark milán

Szólj hozzá!

Könyv / Stieg Larsson - A tetovált lány

2012.01.15.

Stieg Larsson

A tetovált lány (Män som hatar kvinnor)


Nehéz most úgy eldobni egy követ, hogy ne találjunk el valakit vagy valamit, ami ne lenne köthető Stieg Larsson könyvéhez. Már a svéd feldolgozások is bejárták a világot, többnyire nagy sikert aratva, de amikor David Fincher, korunk egyik legnagyobb rendezője is érdekelt lett a témában, az még nagyobb port kavart. Bemutatkozó rovatunk nem is indíthatna hát mással, mint a sokak szerint zseniális, valójában inkább nagyon ügyes ötletekkel kissé amatőren operáló krimi regénnyel. Tragikus, hogy az író nem érhette meg saját munkája óriási sikerét, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról a mondásról, hogy halottról jót avagy semmit. A könyvbe ugyanis számtalan ponton bele lehetne kötni, hiszen feleslegesen elnyújtott mind összességében, mind pedig bizonyos részeit tekintve; egy feszesnek látszani akaró krimi nem engedheti meg, hogy olvasója akár 80-100 oldalon keresztül is unatkozzon, főleg úgy, hogy a terjengősség teljesen indokolatlan. A fenti, elnéző hozzáállás azonban hajlamos figyelmen kívül hagyni ezeket, és csak az amúgy valóban hangsúlyosan jelen lévő pozitívumokra koncentrálni. A hosszas, de érdekfeszítő felvezetés után, melyből megtudhatjuk, hogy kerül a bukott gazdasági újságíró, Mikael Blomkvist a Vanger család közelébe, sajnos a nyomozás meglehetősen nehezen indul. A 40 éve eltűnt lány ügyével kapcsolatban nem történik előrelépés, miközben a történet másik, itt még meglepően elhanyagolt vonalán Lisbeth Salander annál érdekesebb mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, néha bizony gyomorforgató részletekbe menően. (A sajtó és a közvélemény meglepő módon hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a regény eredeti címe Férfiak, akik gyűlölik a nőket – ez a gondolatmenet Lisbeth mindennapjait velejéig áthatja, és a történet bizonyos lépéseit teljesen átértelmezi, ha emlékezetünkbe véssük.) Amikor azonban a regény derekán a két szál összeér, onnantól maximális fordulatszámon pörög, és olyan érzelmeket csal ki az olvasóból, amit könyv fölött görnyedve manapság ritkán tapasztalunk. Az egyre több szálon futó, aztán egy katartikus és émelyítően feszes fináléban összefűződő történet itt talál igazán magára, hogy aztán a logikus befejezés után, kissé talán túlságosan bátran húzza az olvasók idegeit, és utolsó oldalain rossz irányba mozdítsa el a cselekményt. Szomorú, mert a történet második fele valóban zseniálisra sikerült, így azonban a kellemetlen utóíz sokat levon a könyv értékéből. Tény ugyanakkor, hogy aki a svéd filmváltozatért rajong, valószínűleg nem olvasta a könyvet, hiszen Niels Arden Oplev alkotása bosszantóan felületes, nem beszélve a bárgyú befejezésről. Lisbeth karakteréhez fogható érdekes és összetett szereplő ritkán köszön vissza a nyomtatott oldalakról, ezt a tényt azonban a svéd film nem hogy nem használja ki, de figyelmen kívül is hagyja, amikor a végletekig leegyszerűsíti a tetovált lány figuráját, nem beszélve Blomkvist alakjáról. Néhány nap múlva megtudhatjuk, David Fincher mennyire maradt hű a regényhez, és csak bízhatunk benne, hogy annak minden remek húzását a saját tehetségével vegyítette, hiszen a könyv úgy volt képes eredeti és hiteles maradni, hogy előtte már minden elmondható történet elmondatott.

Stieg Larsson - A tetovált lány.png

Stieg Larsson – A tetovált lány

****

Cseh Dániel

Címkék: könyv stieg larsson the girl with the dragon tattoo 4/5

Szólj hozzá!