Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • : Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

Premier / Shame

2012.02.26.

Shame

A szégyentelen

 

Ha látsz egy tolószékes embert, elfordítod a fejed. Megnézed, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Megsajnálod, pedig a sajnálatodra van a legkevésbé szüksége. Azon gondolkodsz, mennyivel nehezebb lehet neki az élet, és nem jut eszedbe, hogy neked talán könnyű? És miközben ezen töröd a fejed, elmész egy olyan ember mellett, aki hasonlóan súlyos betegséggel küszködik. Most fordulj meg! Észreveszed a tömegben, hogy kiről beszélek? Látod már? Nem. És nem is fogod.

 

Mert egy nimfomániás embert nem veszel észre. Ő sem veszi észre saját magát. Pedig az, ami benne lejátszódik, ami kifordítja, ami tönkreteszi, szörnyű kór. Nem ragályos, nem parkolhatsz vele előnyösebb helyen, de megkeseríti a mindennapjaid, főleg, ha felismered magadban. Steve McQueen zseniális Hunger című filmje után ismét Michael Fassbender tehetségére építette filmjét, melyben ezt a felismerést követhetjük végig. Brandon első látásra kifejezetten irigylésre méltó figura; jóképű, drága ruhákban jár, jól fizető állása és gyönyörű lakása van. Brandon beteg. Szexfüggő. Mocskos magazinok, fizetős weboldalak, segédeszközök, prostituáltak, önkielégítések kísérik végig napjait, de Brandon egyedül él, ezért nincs senki, aki tudatná vele, hogy ami történik, az nem normális. Sissy nevű húga azonban a városba érkezik, és nála száll meg pár nap erejéig. Sissy nem kevésbé bonyolult teremtés, és talán az egyetlen ember, aki fel tudja nyitni Brandon szemét. De a felismerés, a kiút keresése soha nem könnyű.

 

Ennek az illúziójával nem is kecsegtet a film, egyszerűen csak végigkövet pár napot Brandon életéből. Felmerülhet az olvasóban a kérdés; ebben ugyan mi olyan zseniális? Hibátlan a rendezés, Fassbender és Mulligan páratlan tehetséggel alakít, a zenék, a fényképezés első rangú, a forgatókönyv kivételes, igen, de a válasz a kérdésre nem ez. A Shame nem attól jó, amit látsz vagy hallasz belőle, hanem attól, amit beindít benned. Hogy elülteti a gondolatot, hogy felkavar, hogy nem tudod kiverni a fejedből, és végigkíséri a következő napokat, heteket, talán hónapokat is. A bőröd beveszi az illatát, és mindenről beugrik valami, amit abban a két órában láttál, hallottál, éreztél. Ezt tudja a Shame. Ezt tudja Steve McQueen. És ezt tudják nagyon kevesen rajta kívül.

 Shame.jpg

Shame

 *****

 

Cseh Dániel

Címkék: premier steve mcqueen drama shame michael fassbender 5/5 carey mulligan cseh dániel

Szólj hozzá!

Zene / Caramel - Vízió

2012.02.26.

Caramel

Vízió

 

Tévedni emberi dolog. És mivel a Magyarországon is jó néhány éve töretlen sikereket elérő, tehetségkutató név alatt futó műsorokat is emberek készítik, megesik, hogy véletlenül valódi tehetségeket fedeznek fel. Persze ez nem kifejezetten gyakori, és az igazi tehetségek sokszor el sem jutnak a fináléig, de a Caramel művésznév alatt dolgozó Molnár Ferenc kivételként erősíti a szabályt. Hadd legyek őszinte; az általa képviselt műfaj finoman szólva nem tartozik a kedvenceim közé. Továbbmegyek; bár a Lélekdonor című dalt nagy örömömre harsogják mai napig a rádiók, soha nem hallgattam volna végig magamtól egy lemezét sem, ha a jobbik felem nincs oda érte annyira. És ezzel el is érkeztünk a kulcskérdéshez; előítélet. Ez az, ami megnehezíti az igazi tehetségek dolgát, főleg egy ilyen kis országban, mint Magyarország, és ez az, ami emberünket foglalkoztatja, ami ellen harcol.

 

Caramel zseniális. Teljesen mindegy, hogy te szereted ezt a stílust vagy sem, ő tőled függetlenül az. Igazi kis népmese az ő története, mert ő, ellentétben sok magyar előadóval, akik minduntalan erről énekelnek, valóban a semmiből jutott el idáig. Persze, kellett hozzá egy TV műsor, de odáig is el kellett jutni valahogy, és ami még nagyobb szó, azután is fent kellett maradni. Neki sikerült. Nem azért, mert jó a marketingje vagy mert nem tudod kikerülni. Egyszerűen azért, mert Isten adta tehetsége és kitartása van. Mert maga szerzi a zenéit és írja a dalszövegeit, méghozzá nem is akármilyeneket. Mert minden fellépésével jó ügyet képvisel, ahelyett, hogy csak beszélne róla, ahogy mások teszik. Mert fantasztikus hangja van. Igen, sok a hajlítás, de Lajkó Félixet is aránylag ritkán bántják azért, mert sokat hegedül.

 

A Vízió album, élén többek között a címadó dallal, nagyon erős darab. A 12 dalból egyetlen óriási tévedést sikerült produkálni (Egy szebb világ), amitől eltekintve csaknem hibátlan lemezzel van dolgunk. Teljesen mindegy, hogy katarzist kiváltó, klasszikus zenei alapokra helyezett egyszerű vallomás (Új csoda), odamondó hangvételű rapdal (Áldott kezek) vagy világsztárok produkcióit kenterbe verő instant sláger (Vízió), minden működik. Nagyon sokat dob az albumon Norba közreműködése vagy az olyan különleges zenei megoldások, mint amilyennel például a Találj újra rám című dalban találkozunk, de az egész lelke egyértelműen Caramel zsenialitása. Mert valamitől hosszú hetek óta nem volt nagy változás a lejátszómban.

 Caramel - Vízió.jpg

Vízió

****


 

Cseh Dániel

Címkék: zene caramel 4/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Saga / Mad Max

2012.02.19.

Mad Max

 

Különös hely lehet Ausztrália. Földrajzilag teljesen elszigetelt a világtól, az egyetlen ország a Földön, amely külön kontinenst alkot. Több tízezer mérföldnyi tenger és óceán választja el az összes, európai kultúra által uralt területtől, miközben maga is része annak. És emiatt furcsa és különös hely Ausztrália. A brit civilizációs tevékenység szálai ugyanis hozzánk köti az ott élőket, de amikor ausztrál készítésű filmeket nézünk, mégis minden alkalommal érezhetünk bennük egyfajta kimondhatatlan disszonanciát a számunkra hagyományosabbnak vélt angolszász gyártású filmekhez képest. És ilyen a Mad Max is. Nincs benne semmi olyan, ami miatt esetenként képtelenek vagyunk megérteni vagy akárcsak végignézni például egy távol-keleti alkotást. Az emberek motivációiban ugyanis nincs semmi különbség… De a viselkedésük és a gesztusaik néha nagyon furcsák. Furcsa emberek furán viselkednek, és emiatt az egész ausztrál film is furcsának hat. Nem lehet pontosan leírni, hogy miért, de érezni rajta minden percében. Ezt a dolgot nagyon fontos tisztáznia magában mindenkinek, mielőtt nekivág a Mad Maxnek. E nélkül semmi értelme nincs az egésznek. Zagyva, elfuserált és bizarr akciófilm lesz csupán.

 

Bár a trilógia már kissé korábban elkezdődött, a világot csak a ’80-as évek során járta be a nemzetközi forgalmazás, valamint a további részek által, így egyértelműen az említett évtized ikonikus értékű filmjének számít. Az akkoriban orvosként dolgozó George Miller jóformán kezdő filmrendezőként vállalkozott arra, hogy néhány írótársával együtt közösen vessék el egy felfogásában hagyományos western alapokon nyugvó, sztoriját tekintve mégis teljesen újszerű, antiutópikus történet alapjait. A Mad Max egyébként szinte már-már amatőr filmes vállalásként indult, ezt a rendező személyén kívül jól jelzi a főszereplő kiválasztása is, ami végül arra - az akkoriban még teljesen ismeretlen - Mel Gibsonra esett, aki a legendák szerint széttört orral és állkapoccsal, szakadt ruhában jelentkezett a film szereplőválogatásán egy kocsmai verekedés másnapjának reggelén. Az ausztrál mentalitást talán jól jellemzi, hogy mikor meglátták, egyből rábízták a szerepet meghallgatás nélkül. De a sorozat egészét átszövi az a fajta romantikus jellegű, teljességében ausztrálos félprofi körülmény és szemléletmód, aminek következtében például a készítők nemet mondtak a korszak legújabb filmtrükkjeire, valamint az egyre inkább teret hódító CGI-ra, és mindezek helyett inkább megpróbáltak történelmet írni egy teljesen hagyományos eszközökkel forgatott, régimódi, őrült akciófilmes sorozattal.

 

1979-et írtunk, amikor Max Rockatansky rendőrtiszt először ült az Interceptorba, hogy életre szóló harcot kezdjen a féktelen bűn ellen. Ausztrália végtelen sivatagi országútjain találjuk magunkat valamikor a közeli jövőben. A körülmények okairól mit sem sejtünk, de valahol félúton járunk a mai társadalmi feltételek és a fejlett civilizáció teljes pusztulása között. A városok még működnek és a termelés folyik, de a vidéket már a teljes anarchia, a fegyveres önbíráskodás és a fékevesztett garázdaság tartja uralma alatt. A rendőrség egy erejét vesztett szervezetté degradálódott, ami képtelen már védelmet nyújtani a civileknek, és az országúti motoros bandák modorát felvéve, jobb híján gerillamódszerekkel próbálja időről időre egyre kevesebb sikerrel féken tartani az utakon portyázó csürhét. Amikor egy autós üldözés során a garázda bandák egyik nevezetes tagja Max elől menekülve életét veszti, a főszereplő családja is érintetté válik a történetben és egy véget nem érő bosszúhadjárat veszi kezdetét országszerte az elhagyatott autóutakon. A ’79-es Mad Max viszont még mindezzel a rendkívül izgalmas és lélegzetelállító alapvetéssel együtt is szinte az összes olyan gyermekbetegséget magában hordozza, amit egy újító szándékú alkotás elkaphat. Mentalitásából fakadóan kezdetben még rendkívül jól áll neki az a fajta nyersség, ami ezt az egész disztópikus hangulatot hitelessé teszi, de a történések sorozata hosszú szakaszokra képes kifulladni olyannyira, hogy a felétől fogva unalmamban többször is az órámat néztem, ami a csupán másfél órás játékidőt tekintve nem nagy dicsősége a filmnek. De mindettől eltekintve számos olyan védjeggyel rendelkezik, ami a későbbiek során évtizedekre meghatározó darabbá tette a maga nemében és stílus-, valamint műfajteremtő jellegét mi sem mutatja jobban, hogy számtalan hasonló témájú film bukkant ki azóta a köpönyege alól, hatása pedig a mai napig észrevehető mind a poszt-apokaliptikus, mind a bosszúfilmek legújabb darabjain is. Kíméletlen brutalitása – ami nem feltétlenül képi tartalomban mutatkozik meg – és mindennemű kompromisszumoktól való mentessége még most is példaként szolgál(hatna) a hasonszőrű alkotásoknak. Ezenkívül 400 ezer ausztrál dollárból készítették és máig bezárólag mintegy 100 millió dollár anyagi hasznot húztak belőle, ami miatt egészen az új évezred kezdetéig számon volt tartva a Guinness Rekordok Könyvében, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű film. Klasszikus.

 madmax001.jpg

Gibson az óriási világsiker hatására egy csapásra ismert színésszé vált, Miller pedig nem volt hajlandó sokáig maszatolni, mindössze 2 évvel később, 1981-ben már be is mutatták a folytatást Mad Max 2: The Road Warrior címmel. Magyarországon a film egyébként az Az országúti harcos alcímmel vált ismertté és valamilyen szinten sikerült még eggyel magasabbra emelnie az első rész által felállított mértéket. A film elején egy több percig tartó narratív visszatekintés tudatja velünk, hogy Mad Max családjáért folytatott bosszúja óta a világ keresztülment a harmadik világháborún, aminek következtében a megmaradt embercsoportok egymástól elszigetelve élnek a kontinens pusztaságaiban és vérre menő harc dúl köztük az életben maradás egyetlen feltételéért, a benzinért… Max magányos vándorként éli életét már hosszú évek óta. Fogalmunk sincs, hogy mit akar, és nem tudjuk azt sem, hogy merre tart. Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy a többiekhez hasonlóan ő is mindent megtesz a megmaradt üzemanyag-tartalékok begyűjtéséért, miközben irgalmat nem ismerő módon intézi el az életére törő banditákat. Végül a sors úgy hozza, hogy belekeveredik egy megmaradt túlélőcsoport és egy kegyetlenkedő motoros banda véres küzdelmeibe, ahol történetesen a jók birtokolják az egyik utolsó működő olajkutat. Az utolsó pillanatban érkezik, hiszen a söpredék már hetek óta nyomás alatt tartja a túlélők bázisát és nem sokan maradtak közülük, miközben maga Max is szorongatott helyzetben van a benzinhiány miatt. Egyességet köt velük hát, hogy egy életveszélyes küldetés keretében hajlandó kitörni az üzemanyag-szállító konvoj élén az ostromgyűrű alól és eljuttatni a szállítmányt egy biztonságos helyre cserébe a nafta egy részéért… Ami a film milyenségét illeti, a készítők teljes mértékig az akcióvonalba vitték el a cselekményt és ez bizony brutálisan jót tett a sorozatnak. Ami az első epizódban még rossznak vagy esetlennek számított, azt mind kigyomlálták a második részre és ezáltal rendkívül súlyossá válik az atmoszféra. Még az ausztrálok megmagyarázhatatlan, burleszk bolondossága ellenére is minden porcikájából árad a világvége hangulat. Az életben maradásért folytatott küzdelem embertelen méreteket ölt, és ebből kifolyólag a film képes néha a korszak normáihoz mérten különösen brutális jeleneteket vászonra vinni. Felfogását tekintve tehát minden adott egy korszakalkotó akciófilmhez. Miller csapatának sikerült túllépnie azokon a buktatókon, ami az első részt sok helyütt még vontatottá és unalmassá tette, a Mad Max 2: The Road Warrior az elejétől a végéig nagyon feszesre lett megírva és ezzel együtt a film koncepcióját illetően is sikerült végre sokkal egyértelműbb állást foglalni. Sokaknak talán már mai és főleg európai szemmel nézve egyáltalán nem biztos, hogy elnyeri a tetszését, de ettől még nem számít idejét múltnak. Szinte minden megvan benne, ami objektív szemmel nézve is akcióműfaji klasszikussá emeli ezt a filmet. És közben jóllehet, itt is elfért volna még pár centtel több a film készítőinek büdzséjében, mégis azt kell mondanom, talán pont ez a totálisan nyers és fapados, alig kidolgozott díszletekkel operáló előadás teszi a Mad Max filmeket egy végtelenül badass hangulatú, klasszikus hőseposszá.

 madmax002.jpg

Végül pedig elérkeztünk a sorozat záró részéhez, ami sokak szerint a trilógia legmostohább része és sajnos valóban így van. Az első két rész után a készítők úgy gondolhatták, hogy a film megérett egy újabb éles kanyarra és 1985-ben, a győztes előzményfilmekhez megközelítésében egy sokkal kevésbé hű, hangulatában pedig leginkább egy közepes Indiana Jones másolatra hajazó filmet küldtek a vászonra Mad Max Beyond Thunderdome (Az Igazság csarnokán innen és túl) címmel. A készítők a második rész kiindulópontján szinte mit sem voltak hajlandóak változtatni. Mad Max továbbra is magányos túlélőként bolyong a kietlen vidékeken, majd mikor egy régi ismerős megfújja legfontosabb tulajdonát, a járművét, kénytelen lesz beállni egy sivatagi porfészek úrnőjének szolgálatába, ismét veszélyes feladatot vállalva a reménybeli viszonzásokért. A megvalósítás kezdeti lépéseivel tulajdonképpen semmi probléma nincs, hogyha hajlandóak vagyunk nagyon nehéz szívvel eltekinteni attól, hogy ez már nem az a kíméletlenül vad fémgyűrő és karosszériaszaggató üldözéses film, amiről még a nagysikerű elődök szóltak. De a film felétől valami olyan történet veszi kezdetét, ami majdhogynem megbocsáthatatlan. Max egy gyerekekből álló, énekelgető túlélőtörzsbe keveredik az erdő közepén és a film hirtelen elkezdi megidézni Spielberg legrosszabb pillanatait, a korábban említett másik sikerfilmes párhuzam pedig sajnos egyértelművé válik. Az a Mad Max, amelynek első két része élen járt valami egészen lehengerlő és teljesen új környezetben folytatott akció filmre vitelében, egyszer csak behódol stílusában a korszak egy másik népszerű eposzának. Elmarad nagyon sok, a Mad Max filmek tipikus védjegyének számító elem is. A rendkívül feszes és hangsúlyos, Brian May által komponált filmzenét – aki az elterjedt tévhit ellenére nem összetévesztendő a legendás Queen együttes Red Special szólógitárosával -, lecserélték Tina Turnerre meg egy gyenge John Williams utánzatú score-ra.  A korábbi részekből megszokott film végi üldözéses jelenet pedig egy gagyi mentőakcióvá silányult ebben a sorozat számára új, de teljes egészében másolt környezetben. Vannak jó tulajdonságai is ezzel együtt, Mel Gibson például ekkorra nyerte el csak igazán a máig ismert színészi arcát és stílusát. Meggyőződésem, hogy egy, a második rész felfogását tovább fejlesztő epizódban akár ebben a részben lehetett volna a legjobb Mad Maxe a sorozatnak. De kötelező még pozitívumként megemlékezni a film végi montázsjelenetről is, amikor megérkezünk az elpusztult Sydney maradványai fölé és a trilógia története során először és utoljára láthatjuk, hogy a mindent elpusztító atomháború után mi is maradt meg valójában az egykori modern, működő civilizációból. Ezek miatt az erények miatt pedig különösen nagy kár, hogy a készítők az utolsó előtti pillanatban szemétre vágták az általuk felépített, addig egész tökéletesen működő koncepció nagy részét, hiszen a negédes kalandfilmmé degradálódó befejező epizód is egyértelműen próbálja magán hordozni azokat a jeleket, ami miatt az előző részek oly eredetiek és idézettek voltak, és amiért a mai napig az ausztrál film elsőszámú jelképének számítanak.

 madmax003.jpg

Mad Max

****

Mad Max 2: The Road Warrior

*****

Mad Max Beyond Thunderdome

***

 

Neumark Milán

Címkék: mel gibson mad max 5/5 4/5 3/5 neumark milán

5 komment

Premier / The Descendants

2012.02.12.

The Descendants

Utódok

 

Legyünk aktuálisak, azt érdekesebb/viccesebb visszaolvasni; ahogy közeledünk az Oscar-díj átadás estéjéhez, a 2012-es Golden Globe legjobb drámai film kategóriájának nyertese kezd kissé háttérbe szorulni a The Artist című filmmel szemben. Utóbbi a formai rutint hivalkodóan felrúgva vonzza be a figyelmünket, míg jelen írás tárgya ennek reciprokaként húz le a földre egy idealizált képet; hétköznaposítja Hawaiit. Rögtön meg is jegyezném, hogy nem kifordítja magából, ahogy például Michael Mann tette az örökké viharos Miamival… Nem, Alexander Payne ”csak” megmutatja, ugyanolyan gyönyörűnek, amilyen valójában, de ezzel együtt rávilágít; az élet nem attól lesz rohadt nehéz, hogy beborul az ég.

 

Az élet attól lesz rohadt nehéz, ha kómába esik a feleségünk, és nyakunkba szakad a két tinédzser lányunk nevelése, amin aztán az sem könnyít, ha a nagyobbik előrukkol életünk legnagyobb pofonjával; ő bizony látta, ahogy anyu megcsalt minket. Mindezt tetézheti egy családi ügy is, ahol komoly döntés elé kényszerülünk, és talán pont úgy alakul, hogy ezek a szálak össze is fonódhatnak… De hagyok valamit a nézőnek is. Úgysem annyira a történet a fontos, igazából a fent vázolt alaphelyzeten nem is nagyon lép túl a film, nyilván Payne úgy érezte, hogy ebben is van elég potenciál, itt már lehet érdekes karaktereket faragni. Hogy ez mennyire igaz, arról nyilván George Clooney jelölései rengeteget elmondanak, de ez tényleg a „látni kell” kategória; a Clint Eastwoodi karrierjét (karakterszínészből egyre érettebb filmeket levezénylő rendező) egyengető Ross doki lubickol Matt King szerepében, ahogy végre megtalálhatja (felkínálják neki?) az arany középutat a Coenék által dirigált – végtelenül szórakoztató – ripacs és az amúgy kötelező és szeretnivaló búbánatos sármőr között. Aki az IMDB-n vet egy gyors pillantást Clooney szerepeire, azért láthatja, hogy közepesnél rosszabb filmre nem bólintott rá a Batman & Robin óta - természetesen a Spy Kids 3-D kivételével  - , és ez a következetesség mostanra meghálálta magát; minden apró megmozdulása, de legyünk sznobok; rezdülése annyira precíz és igazi, és olyan könnyedén simítja bele a korábbról megismert, komikusnak ható grimaszait, hogy öröm nézni.

 

A jól eltalált, és egyáltalán nem tolakodó narrációnak köszönhetően párhuzamosan ismerjük meg és szeretjük meg Mattet, és mire eljutunk arra a pontra, hogy fény derül a házasságtörésre, már vele együtt kapunk sokkot. A kitűnő karakterábrázolás, úgy tűnik, Payne legerősebb kártyája, mert bár Matt kimondottan érdekes, de főleg azért, mert azok is különlegesek, akik körbeveszik; mindkét lánya (egyiknek udvarlója is van, körültekintően kimeríti a „vicces mellékszereplő” fogalmát), apósa, ilyen-olyan rokonok, és… Nos, majd meglátjátok, de nem nehéz kitalálni, merre bonyolódik a hoppon maradt férj élete. Bár kiszámíthatóságról nem beszélhetünk, igazi meglepetésekről sem; egyszerűen zajlik az élet, túlzó szélsőségek és fennkölt pillanatok nélkül. És ami – bár egész más terepen, de – az A Separationnek összejött, azt hozza a The Descendants is, igaz, kicsit nagyobb kulcslyukon kukucskál, viszont így több minden is a látótérbe kerül, és nem utolsó sorban túllépünk a Szomszédok díszletein. Hawaii gyönyörű, de inkább; gyönyörű lesz! Ugyanis ahhoz, hogy a néző szája tátva maradjon az – addigra már kissé fátyolos – látványtól, nem elég néhány szörföző fiú, bikinis csaj, vagy egy Spielberget (nem, már nem Bay) megszégyenítő naplemente. Payne ha nem is a sárba, de a porba biztosan lerántja a Hawaii idillt, hogy aztán egy egész másik szemszögből tanuljuk meg becsülni és értékelni mindazt, amit látunk, és azt is, amink van. A film motorjaként túlteljesítő színészek gond nélkül átadják azt a hol búskomor, hol életvidám – pedig egy hosszúra nyújtott halotti toron nyaralunk – élethelyzetet, amibe ez a baleset kényszeríti őket. Persze fejlődnek is, van, aki nagyon sokat, de South Park szerű tanulságösszegzésre azért ne számítsunk, ahogy túlzott szentimentalizmusra se; a kitűnő arányérzékkel tálalt és adagolt humor mindig pont akkor fordít egyet a jeleneteken, amikor már épp megijednénk, hogy „hú, most giccs jön!”.

 

Nem jön.

 The_Descendants.jpg

The Descendants

****

 

Cseh Péter

Címkék: comedy george clooney drama alexander payne the descendants 4/5 cseh péter

Szólj hozzá!

Portré / George Clooney

2012.02.05.

Portré

George Clooney

 

Az 1961-ben született színészre a mai napig kevesen tekintenek rendezőként, pedig a mozikban jelenleg is futó The Ides of March Clooney negyedik rendezése, és egyik filmje miatt sincs oka szégyenkezésre. A köztudatba Ross doktorként robbant be, majd a From Dusk Till Dawn és a One Fine Day után azonnal próbára tette karrierjét. Hogy a minden idők egyik legrosszabb filmjeként számon tartott Batman & Robin után hogy volt képes felállni, és szinte soha többé nem hibázni, az a mai napig a filmtörténelem egyik legnagyobb rejtélye, mindenesetre, tekintve, hogy az idei Oscar-díj átadón is a legesélyesebbek között szerepel a neve, kijelenthetjük, hogy a jelenkor kulcsfontosságú figurája a filmvilágban. Páratlan színészi tehetségéről annak ellenére is sok szó kell, hogy essen, hogy az írás rendezéseire fókuszál, hiszen soha nem adta át másnak a legjobb szerepeket, bár engedékenységben mindenképpen javuló tendenciát mutat.

 

Munkáit illethetjük néhány olyan jelzővel, ami kivétel nélkül igaz mindegyikre. Ilyen például az a tény, hogy kiváló érzékkel fest le adott korszakokat, és legutóbbi alkotásától eltekintve mindig fontos tényezőként szerepelteti a film történéseinek helyet adó időket és tereket. (Bár fontos megjegyezni, hogy a The Ides of March is markáns korrajzzal jelentkezik, még ha ez nem is esik olyan távol a jelentől, mint a többi esetben.) Állandó jellemző továbbá a professzionális színészválasztás; ezen a téren óriási léptekkel emelkedik a színvonal az életút egészét tekintve, legutóbb például olyan színészgárdát toborzott össze, amit általában Steven Soderbergh vagy Woody Allen filmjeiben láthatunk. Ha egy rendezői életút négy egész estés filmet vonultat fel, nem nehéz levonni a tanulságot, esetünkben azt, hogy Clooney írói vénája semmi esetre sem elhanyagolható. Két sikerültebb művének (Good Night, and Good Luck., The Ides of March) forgatókönyvén is dolgozott, míg a két másik alkotás kevésbé sikerült emlékezetesre, annak ellenére is, hogy olyan írók is dolgoztak rajta, mint a filmes berkekben nagy tiszteletnek örvendő Charlie Kaufman.

 

Első, nagy sikert aratott rendezése a Confessions of a Dangerous Mind érdekes témát választ; a televíziózás egyik kulcsfigurája, Chuck Barris önéletrajzi könyvét veszi alapul. A nem mindennapi történetek főszereplője nélkül a mai kereskedelmi televíziózás is egész máshogy nézne ki, a ’90-es években például Kósa L. Adolf nem asszisztált volna hármas vakrandihoz, de a tehetségkutató név alatt futó énekes reality műsorok is egészen másképp néznének ki, már ha léteznének, persze. Kaufman stílusa ordít a forgatókönyvről; a film elképesztően harsány, szándékosan ripacs, zavaros, faltól falig csapódik, amivel önmagában nincs probléma, de Clooney stílusától ez nagyon távol esik, ahogy azt a későbbi filmek is bizonyítják. A Kaufman által írt emlékezetes darabok (Being John Malkovich, Adaptation., Ethernal Sunshine of the Spotless Mind) soha nem a felismerhető rendezői kézjegy miatt értek el bizonyos körökben kultikus státuszt, még Michel Gondry sem mindig tudott mit kezdeni a jól felismerhető, erőteljes stílussal dolgozó íróval. Nincs ez máshogy esetünbken sem; a Confessions of a Dangerous Mind jó film, de a teljesítménye hullámzó, és két, egymásnak feszülő szemlélet torz eredménye. Legnagyobb előnye talán mégis az, hogy az akkor még csak mellékszerepekben bizonyító Sam Rockwell sikerrel vehette élete első, igazi kihívását, amit azóta több, hasonlóan eredményes szereplés követett. Clooney magának kulcsfontosságú, de kevés teret igénylő szerepet adott; a Barris egész életének újra értelmet adó, és egyben teljesen tönkretevő hírek hozója, ő az Ördög, aki sosem alszik, és mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé van rá szükség. Korrajz tekintetében azonban kitűnőre vizsgázik a film, erre viszont három évvel később a Good Night, and Good Luck. alaposan rákontráz. Clooney eddigi legjobb rendezése egy csaknem zseniális filmet eredményezett, az ötvenes évek dohányfüstös amerikai TV stúdióiban játszódó fekete-fehér alkotás a zárt, sötét helyekkel és temérdek archív felvétellel pillanatok alatt felejthetetlen hangulatot teremt. A McCarthy szenátor kommunista boszorkányüldözéséről és a mindenkori kormány figyelő tekintetéről szóló kritikus hangvételű filmben olyan színészek adják egymásnak a kilincset, mint a főszerepben brillírozó David Strathairn, Robert Downey Jr., Patricia Clarkson és természetesen George Clooney. Bár a forgatókönyv munkálataiban Grant Heslov is részt vett, ismerve korábbi munkáit, nagy valószínűséggel Clooney számlájára írható az ügyesen felépített, feszültséggel és fordulatokkal profi módon operáló történet.

 

Hogy a filmográfia kakukktojása címet kétségtelenül kiérdemelő Leatherheads hogy került Clooney kezébe, rejtély, mindenesetre az amerikai futball fordulópontját körbejáró történet meglehetősen gyenge lábakra épült. Ritka egy filmen belül az ilyen csapongó minőség; az első fél óra zsivány humora után felülünk egy minőségi hullámvasútra, ami ugyan nem megy túl mélyre, de túl magasra sem, így megússzuk kifejezetten rossz emlékek nélkül, de eszünkben sincs újra jegyet váltani rá. Hogy a film nem fulladt tökéletes érdektelenségbe, az Clooney azon döntésének köszönhető, miszerint magára osztotta az egyik főszerepet, a közvélemény szerint általában tehetséges, valójában indokolatlanul felkapott, majd elfelejtett Renée Zellweger viszont csak akkor érdekes, ha megágyaz néhány egetrengető poénnak, igaz, akkor nélkülözhetetlen. A történet elég hamar giccsbe fordul, a burleszk stílus létjogosultságát veszti, és mire a finálé cselesen fordít egyet az álláson, már senkit nem érdekel. Aztán ismét eltelt 3 év, Clooney és Heslov ismét tollat ragadott, majd Beau Willimon műve alapján elkészült a The Ides of March. A téma ismét a politika, annak is az árnyoldala, benézhetünk a színfalak mögé, egy elnökválasztás hajrájában, ahol maga Clooney készül az ország élére állni. A film erős hátránnyal indít; nincs lehetőség a korrajzot tolni a csatában az első sorba. Ez nem a hatvanas, hetvenes hippikorszak, nem az ötvenes, hidegháború előszelével játszó éra, de még csak nem is a húszas évek felgyorsuló világa. A The Ides of March a jelenben, legalábbis a közelmúltban játszódik, melynek ábrázolása persze sokak számára változatlanul kihívás, esetünkben azonban hamar túllépünk rajta, elvárható pluszként tekintve rá. És mivel maga az elgondolás ugyan jó, de a történet nem kifejezetten erős, maradnak a színészek. És ez az a pont, amivel Clooney legújabb filmje lekörözhetetlen fölénnyel száll harcba; a rendezőn kívül a főszerepben a hibázni képtelen Ryan Gosling, mentora, Philip Seymour Hoffman, a másik oldalon Paul Giamatti, a két oldal között, olykor felett, Marisa Tomei. Ezen nevek nélkül a The Ides of March egy ügyesen megrendezett, hangulatos kép volna a kulisszák mögül sok ármánykodással, hátba szúrással, szükség hozta kegyetlen lépésekkel, így viszont mindez kiegészül olyan alakításokkal, melyeket az Akadémia minden túlzás nélkül díjazhatott volna, ha maga a film nem sikkad el a rendkívül erős mezőnyben, és a meglepő döntések sorozatában, amibe ennek a cikknek nem tiszte belemenni.

 

Hogy George Clooney nagyszerű színész, azt mindig is tudtuk, talán még akkor is, amikor elővette hitelkártyáját abban az ominózus jelenetben, de azóta nem hajlandó hibázni, még a legközépszerűbb film színvonalán is rengeteget emel jelenlétével. Hogy ugyanilyen nagyszerű rendező is? Nem. Tehetséges, nagyon jól választ témákat, ha engedik a maga feje után menni, még sokáig emlékezetes darabokat is képes letenni az asztalra, de az ő esetében nincs létjogosultsága a Clint Eastwood életút bejárásnak, amikor is egy zseniális színészről szép lassan kiderül, hogy még zseniálisabb, a ma élő egyik legtehetségesebb rendező, függetlenül az utóbbi évek baklövéseitől. De ha Clooney változatlanul szállítja a tőle megszokott minőséget három évente, azért hálásak lehetünk, főleg, ha magára is oszt néhány erősebb szerepet.

 George Clooney.jpg

Confessions of a Dangerous Mind

***

 

Good Night, and Good Luck.

****

 

Leatherheads

***

 

The Ides of March

****

 

Cseh Dániel

 

Kapcsolódó írás

Neumark Milán – The Ides of March

Címkék: comedy history george clooney drama action julia roberts crime robert downey jr romance biography maggie gyllenhaal sam rockwell philip seymour hoffman paul giamatti david strathairn ryan gosling 4/5 3/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása