The Descendants

Utódok

Legyünk aktuálisak, azt érdekesebb/viccesebb visszaolvasni; ahogy közeledünk az Oscar-díj átadás estéjéhez, a 2012-es Golden Globe legjobb drámai film kategóriájának nyertese kezd kissé háttérbe szorulni a The Artist című filmmel szemben. Utóbbi a formai rutint hivalkodóan felrúgva vonzza be a figyelmünket, míg jelen írás tárgya ennek reciprokaként húz le a földre egy idealizált képet; hétköznaposítja Hawaiit. Rögtön meg is jegyezném, hogy nem kifordítja magából, ahogy például Michael Mann tette az örökké viharos Miamival… Nem, Alexander Payne ”csak” megmutatja, ugyanolyan gyönyörűnek, amilyen valójában, de ezzel együtt rávilágít; az élet nem attól lesz rohadt nehéz, hogy beborul az ég.

Az élet attól lesz rohadt nehéz, ha kómába esik a feleségünk, és nyakunkba szakad a két tinédzser lányunk nevelése, amin aztán az sem könnyít, ha a nagyobbik előrukkol életünk legnagyobb pofonjával; ő bizony látta, ahogy anyu megcsalt minket. Mindezt tetézheti egy családi ügy is, ahol komoly döntés elé kényszerülünk, és talán pont úgy alakul, hogy ezek a szálak össze is fonódhatnak… De hagyok valamit a nézőnek is. Úgysem annyira a történet a fontos, igazából a fent vázolt alaphelyzeten nem is nagyon lép túl a film, nyilván Payne úgy érezte, hogy ebben is van elég potenciál, itt már lehet érdekes karaktereket faragni. Hogy ez mennyire igaz, arról nyilván George Clooney jelölései rengeteget elmondanak, de ez tényleg a „látni kell” kategória; a Clint Eastwoodi karrierjét (karakterszínészből egyre érettebb filmeket levezénylő rendező) egyengető Ross doki lubickol Matt King szerepében, ahogy végre megtalálhatja (felkínálják neki?) az arany középutat a Coenék által dirigált – végtelenül szórakoztató – ripacs és az amúgy kötelező és szeretnivaló búbánatos sármőr között. Aki az IMDB-n vet egy gyors pillantást Clooney szerepeire, azért láthatja, hogy közepesnél rosszabb filmre nem bólintott rá a Batman & Robin óta - természetesen a Spy Kids 3-D kivételével  - , és ez a következetesség mostanra meghálálta magát; minden apró megmozdulása, de legyünk sznobok; rezdülése annyira precíz és igazi, és olyan könnyedén simítja bele a korábbról megismert, komikusnak ható grimaszait, hogy öröm nézni.

A jól eltalált, és egyáltalán nem tolakodó narrációnak köszönhetően párhuzamosan ismerjük meg és szeretjük meg Mattet, és mire eljutunk arra a pontra, hogy fény derül a házasságtörésre, már vele együtt kapunk sokkot. A kitűnő karakterábrázolás, úgy tűnik, Payne legerősebb kártyája, mert bár Matt kimondottan érdekes, de főleg azért, mert azok is különlegesek, akik körbeveszik; mindkét lánya (egyiknek udvarlója is van, körültekintően kimeríti a „vicces mellékszereplő” fogalmát), apósa, ilyen-olyan rokonok, és… Nos, majd meglátjátok, de nem nehéz kitalálni, merre bonyolódik a hoppon maradt férj élete. Bár kiszámíthatóságról nem beszélhetünk, igazi meglepetésekről sem; egyszerűen zajlik az élet, túlzó szélsőségek és fennkölt pillanatok nélkül. És ami – bár egész más terepen, de – az A Separationnek összejött, azt hozza a The Descendants is, igaz, kicsit nagyobb kulcslyukon kukucskál, viszont így több minden is a látótérbe kerül, és nem utolsó sorban túllépünk a Szomszédok díszletein. Hawaii gyönyörű, de inkább; gyönyörű lesz! Ugyanis ahhoz, hogy a néző szája tátva maradjon az – addigra már kissé fátyolos – látványtól, nem elég néhány szörföző fiú, bikinis csaj, vagy egy Spielberget (nem, már nem Bay) megszégyenítő naplemente. Payne ha nem is a sárba, de a porba biztosan lerántja a Hawaii idillt, hogy aztán egy egész másik szemszögből tanuljuk meg becsülni és értékelni mindazt, amit látunk, és azt is, amink van. A film motorjaként túlteljesítő színészek gond nélkül átadják azt a hol búskomor, hol életvidám – pedig egy hosszúra nyújtott halotti toron nyaralunk – élethelyzetet, amibe ez a baleset kényszeríti őket. Persze fejlődnek is, van, aki nagyon sokat, de South Park szerű tanulságösszegzésre azért ne számítsunk, ahogy túlzott szentimentalizmusra se; a kitűnő arányérzékkel tálalt és adagolt humor mindig pont akkor fordít egyet a jeleneteken, amikor már épp megijednénk, hogy „hú, most giccs jön!”.

Nem jön.

The Descendants

****

Cseh Péter