Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • : Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

The Dark Knight Rises

2012.07.26.

The Dark Knight Rises

 

Az első szó, amit 4 évesen papírra vetettem, az volt, hogy „Batman”. Persze, nyelvtanilag talán nem volt teljesen helyes, de mégis; egy 19 éves szerelem legszebb szakasza ért ma véget. Amit a Batman Begins elkezdett, a The Dark Knight még nagyobb magasságokba emelt, azt most a The Dark Knight Rises lezárta. Hibátlanul? Nem. Méltón? Igen. Pont került a történet végére, Batman megszületett, elbukott és legendává érett, csalódott rajongókat és elégedetlen kritikusokat csak elvétve látni, és bár nem sikerült megismételni a négy évvel ezelőtti mutatványt, egy pillanatig se legyünk benne biztosak, hogy ez csak a film hibája.

A néző túl sokat vár, a film túl sokat vállal, Christopher Nolan nem tudott megküzdeni a rá nehezedő felelősséggel. A miértekre keresett válaszok a fenti háromszög tetszőleges számú pontján megtalálhatóak, az én olvasatomban mindhárom kijelentés szerepet játszik abban, hogy a The Dark Knight Rises nem egy támadhatatlanul zseniális alkotás. Elsősorban azt hiszem, bennünk van a hiba. Óhatatlanul szaporodnak az egyéni inerciarendszerek, aminek az az eredménye, hogy elfogultak vagyunk, esetünkben negatív értelemben. Ha egy gyengébb képességekkel felruházott, ne adj’ Isten, pályakezdő rendező készít egy erős közepes filmet, akár elégedetten is felkelhetünk az előadás végén, mondván, legközelebb már jobban sikerül. De ha Christopher Nolan, akinek ritka tehetségét még az ellentábor legelvetemültebb tagjai is elismerik, nem képes a The Dark Knight (és az Inception) elsöprő sikere után egy megkérdőjelezhetetlenül professzionális produkciót letenni az asztalra, a fejét akarjuk. Közben persze a tárgyalt film röhögve fogyasztja el köret nélkül a konkurenciát, tucatnyi, várhatóan klasszikussá érő jelenetet fial, elsőrangú színészi alakításokat sorakoztat fel, és nem utolsó sorban méltó lezárását képezi az utóbbi évek legfontosabb filmtrilógiájának.

De a film is hibás. Már majdnem megdicsérném, hogy a 165 perces játékideje elsuhan, akár egy denevér az éjszakában, amikor eszembe jut, hogy legnagyobb hibái kivédésére éppen további játékidőre lett volna szüksége. Ha azt írom, túlvállalja magát, te a Pókember harmadik részére asszociálsz, pedig szó sincs ahhoz hasonló minősíthetetlenségről, egyszerűen több új karaktert kapunk, mint amennyi időt Bruce Wayne története átengedne nekik. Ironikus módon a probléma abban rejlik, hogy ezek a karakterek túlontúl érdekesek, és szeretnénk, ha Bane, akihez fogható fenyegetést személy szerint időtlen idők óta nem láttam a vásznon, megkapná azt a kitüntetett nemezis szerepet, ami kijárt a Jokernek. Szeretnénk, ha a sokak, köztük ezen sorok írójának félelmét képező Selina Kyle még többször villantotta volna meg pajkos mosolyát, és Anne Hathaway, aki egyetlen pillantással pofátlanul fülledt erotikát varázsol a vászonra, kiemeltebb szerephez jutott volna. Jó lett volna választ kapni néhány kérdésre, amik így viszont örökre a forgatókönyv fehér foltjaiként vonulnak be a történelembe, holott nyilvánvalóan létezik logikus magyarázat mindenre.

És végül Christopher Nolan is elkövette a maga hibáját, talán az előző felvonás egyik mondata („Batman has no limits.”) visszhangzott fejében, és elhitte, hogy előtte sincsenek áttörhetetlen falak. De vannak. Nolan számára jelenleg az Inception az, ami grandiózus mivoltában még teljesíthető, és kordában tartható, a The Dark Knight Rises azonban görcsösen próbált lekörözni mindent, amit eddig láttunk, és ez persze részben sikerült is neki. De legtöbbször, amikor megbotlik, saját nagyságában akad el, miközben fontosabb dolgok is áldozatul esnek a monumentális, epikus befejezés oltárán. De működik. Végső soron ez az, ami számít, Nolan nem felejtett el rendezni, ugyanolyan profin keveri a lapokat, ígéretéhez hűen visszatér Bruce Wayne figurájához, és mindent elmesél, amire kíváncsiak voltunk, kárpótol az előző részben őt ért elhanyagolásért is. Időnként néhány bábu madzagja lecsúszik az ujjáról, Gordon és Fox például lényegesen kisebb szerephez jutnak, de ami elveszik a réven, bejön a vámon; Wayne mellett több figyelem irányul Alfred figurájára, és bár az új belépőket szívesen csodáltuk volna még, a kidolgozottságukra, motivációjukra nem lehet panasz.

A fentiek után talán meglepő, de az a helyzet, hogy a The Dark Knight Risest is katarzis követte. Nem, valóban nem ugyanaz az érzés volt, mint négy éve, a vége főcím alatti taps sem neki szólt, hanem az elmúlt 7 évnek, és a kissé szégyenlősen, de bevallottan könnybe lábadt szem is inkább a felismerés következménye lehetett. A felismerésé, hogy vége. Soha nem akartam, hogy még több része legyen, nem akartam, hogy más vegye át, és vigye tovább, de finoman szólva nem vagyunk elárasztva hasonló kvalitású képregényfilmekkel, ami pedig Batman történetét illeti, borítékolható, hogy a következő találkozásunk korántsem lesz ilyen kellemes élmény. Nem a hibák fontosak, hanem az, hogy abban a 80-90%-ban, amikor működik, akkor mindent elsöpör az útból. Az, hogy grandiózusságából adódóan egymást érik a máris legendás, klasszikus státuszért üvöltő monumentális jelenetek, a szívhez szóló, végtelenül személyes monológok és önvallomások. Az, hogy a drámai fordulópontokat pazar akciójelenetek és ügyesen megírt dialógusok kötik össze, hogy Zimmer még egyszer, utoljára beleadott mindent, és Pfister képei is lenyűgözőek.*

A The Dark Knight Rises jó, méghozzá nagyon. Előny, ha különösen odavagy a főhősért és/vagy a rendezőért, de ha csak a jó filmeket, a mozit, az élményt szeretet és keresed, jó helyen jársz. Ha nagyítóval a hónod alatt, a hibákat kutatva ülsz be, lelked rajta, nem fogsz unatkozni, de amíg esetleg azon gondolkozol, hogy X karakter hogy jut el A pontból B pontba, Y idő és Z körülmények alatt, lemaradsz a varázslatról. Tudom, azt mondod, más tészta, és igazad is van, de néhány hónapja nem csináltál ügyet abból, hogy nagyra nőtt zöld orvosok és félistenek porolták ki egymást Manhattan szívében, mert szórakoztató volt. Nolan trilógiája, és annak záró darabja pedig sokkal több ennél. Intelligens blockbuster, vagy, ahogy mondani szoktam; midcult képregényfilm. Ezért mielőtt végső ítéleted mondasz felette, jusson eszedbe, mit adott neked eddig. Ha csak feleannyit, mint nekem, nem lehetsz eléggé hálás. És hogy mindez hány csillagot ér? A film négyet. Az élmény ötöt. Így hát…

DarkKnight2-620x465121212121.jpg

*****

* Ezúton szeretném megköszönni a Cinema City Aréna felelős munkatársának, hogy kritikán aluli képminőséget produkált azok számára, akik felirattal szerették volna élvezni a filmet. Egymást közt szólva, a moziban látottakhoz képest a neten keringő kamerás változat kész FullHD.

Cseh Dániel

Címkék: thriller crime 5/5 the dark knight rises cseh dániel

1 komment

The Dark Knight

2012.07.24.

The Dark Knight

 (A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.) 

Az történt, hogy négy évvel ezelőtt, egy bizonyos nyári napon, miután felkapcsolták a villanyt a veszprémi Cinema City egyik termében, én szótlanul meneteltem a kijáratig, odakint leültem egy padra, és képtelen voltam megszólalni vagy negyed óráig.

Katarzis.

Tim Burton 1989-es Batmanje első élményeim egyike volt: a rongyosra nézett VHS-szalagok, a tengeren túli rokonoktól érkező játékfigurák és a Superman & Batman képregények által kikövezett gyermekkorom rajongása visszatért, hogy felnőtt önmagam igényeit kielégítve söpörjön el mindent az útból. Megint. Schumacher kivéreztette, Nolan feltámasztotta, lerángatta a földre, meghempergette a porban, mélységet adott neki, és bár a harmadik rész magyar premieréig még hátra van néhány nap, jó eséllyel elkészítette minden idők eddigi legjobb képregényfilm trilógiáját. Már mindenki a fináléra kíváncsi, rekordokat vár, kritikákat olvasgat, elborzad a premiert övező tragédiától; az egész világ ismét a Sötét Lovagra figyel. Én most viszont azt idézem fel, hogy mi történt négy éve.

Christopher Nolan, miután a lehető legrealisztikusabb módon, mégis meseszerű elemekkel tarkított, apró gyermekbetegségektől szenvedő filmjében elmesélte, hogy lett Bruce Wayne a Sötét Lovag, úgy döntött, fókuszt és szemléletet vált. A Memento és az Insomnia után már elismert, de még kezdőként kezelt rendező a Batman Begins és a The Prestige sikerét követő elismerésén olyan dolgot vásárolt, amit más rendezők hajlamosak feláldozni a pénzügyi sikerek oltárán: tiszteletet. Nolannek senki nem parancsol, a The Dark Knight, az Inception és a bemutatás előtt álló The Dark Knight Rises ékes bizonyítékai ennek; a rendező az utolsó pontig szabad kezet kap. Nem hisz a 3D-ben, ezért a Warner Bros. legnagyobb aranytojást tojó tyúkját 2D-ben ereszti moziba; hisz viszont az IMAX-technológiában, ezért méregdrága kamerákkal forgatja filmjei egyes jeleneteit, s ezt a stúdió szó nélkül tűr annak ellnére, hogy eddig egyszer sem sikerült ugyanannyi kamerát visszaszolgáltatnia, mint amennyivel útnak indult. Nolan azt csinál, amit akar, és ezt kevés felkapott rendező mondhatja el magáról. Ehhez pedig kellett a The Dark Knight.

Bár a Batman Begins közel tökéleteses film, akad benne néhány olyan zavaró tényező, mely minduntalan azt az érzést kelti bennem, hogy a forgatás idején még rövid volt az a bizonyos póráz. A folytatásban ábrázolt környezet sokkal inkább Nolan világa, ezúttal nincs szó évszázadok óta működő, önbíráskodó ligákról, teljes városokat romba dönteni kívánó őrültekről, és ezúttal egy ló sem jelenik meg a város közepén - csak úgy. Van helyette egy már ismert, kész karakter, aki szembetalálja magát egy önmagát a káosz ügynökeként definiáló őrülttel, a fókusz azonban kettejük macska-egér játéka helyett egy harmadik személyre kerül. Harvey Dent, Gotham Fehér Lovagja, az új ügyész, aki elődeivel ellentétben szembe megy bárkivel, hogy igazságot szolgáltasson, törvényes keretek között, vállalva arcát. Ő az, akire Bruce Wayne várt, hogy jelmezét szögre akasztva, Rachellel az oldalán elsétálhasson a naplementébe.

A történet ezen pontján kerül a képbe Joker, az önmagára autókat kergető kutyaként tekintő megszállott, hogy a jók közül is a legjobbat rántsa magával a mélybe, ezzel bizonyítva a két oldal közti labilitást. A Batman, Dent és Gordon alkotta triumvirátus alaposan megsínyli Joker játékát, miközben ő grammra kimért káoszt hirdet, mindenkinél ügyesebben olvas a sorok között, úgy keveri a lapokat, hogy senki nem látja át, de ő már két lépéssel mindenki előtt jár. (Például egyáltalán ne légy biztos abban, hogy az amúgy meglehetősen meredek kompjelenetben valóban a másik hajóhoz tartozó detonátorok voltak a delikvenseknél…) Egyedül Batmannel szemben őszinte, a legendássá érett kihallgatási jelenetben, és a fináléban is kertelés nélkül vall színt, előbb szembesítve nemezisét annak végtelenül kiszolgáltatott helyzetével, majd lerántva a leplet ördögi tervéről, ami addigra már be is teljesült. Joker győz, minden fronton, a Fehér Lovag elbukik, a Batmanből pedig üldözött és számkivetett lesz: megszületik a Sötét Lovag.

Akárcsak Lucas vagy Tolkien fő műveiben, Nolan trilógiája esetében is a középső rész a bánat, a ború, a csalódás és bukás kemencéjében sült. Az első képkockától magával ragadó feszült atmoszféra egy pillanatra sem veszi le kezeit a torokról, Zimmer és Howard zenéi, Pfister hidegen gyönyörű képei nem engedik elfelejtened, hogy ez most nem olyan film, amilyenhez ezekben a hónapokban szoktál. Semmi nem zökkent ki, a régi karakterek meggyőző magabiztossággal, az újak elsöprő lendülettel vannak jelen, Eckhart átalakulása meggyőző, akár egy veterán színészlegenda jutalomjátéka, és senki nem gondolhatja komolyan, hogy Ledger csak tragikus halála okán kapott ennyi elismerést. (Felülmúlhatatlan játékát az első kritikák szerint a mindhiába zseniális Tom Hardy már meg is sínylette.) Tovább megyek; Nolan még az akciójeleneteket is képes volt az előző rész kissé esetlen kapkodásától gyakorlatilag tökély közeli állapotba fejleszteni. A The Dark Knight olyan, akár egy hibátlan egyenlet, amelybe valami csoda folytán mégis szorult rengeteg szív, ez pedig nem más, mint a tökéletes film elegye. Egy igazi midcult képregényfilm.

Akkor hol a hiba? Ha akarod, sehol. De könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem tudsz átlendülni azon, hogy Bruce Wayne ezúttal nem tart sehova. Batman ugyan kalandos utat jár be, és rengeteg kérdőjelet hagy maga után, de alteregója csak mellékszerephez jut, a Batman Begins után pedig erre számítottam a legkevésbé. Annyi viszont bizonyos, hogy a záró epizód visszatér az alapokhoz, bezárja a kört, és mindezt a hírek szerint az első rész szellemiségében teszi. A gonosz célja látszólag ismét a város elpusztítása, sőt, még az Árnyak Ligája is képbe kerül valahogy, az pedig, hogy az előttünk álló 165 perc elsősorban Bruce Wayne kálváriája lesz, nem lehet kérdés. Hiszen, ha belegondolsz, ez az ember üresebbé lett, mint azt legmerészebb rémálmaiban elképzelte. Csak éjszakai énje, és a Rachellel való boldog élet reménye vitte előre az úton, és egy csapásra elveszített mindent. Mi lesz a motiváció, ami visszahozza, ami felemeli? Mi vihet előre valakit, akinek semmije nincs? Vajon amikor ennyi bukás után újra elesik, emlékezni fog-e még, miért is esünk el? Néhány nap múlva mindenre választ kapunk; lezárul egy korszak, amit nem csak képregényfanatikusok, de a filmművészet elkötelezett hívei is magukénak érezhetnek.

 the-dark-knight-rises.jpg

*****

Cseh Dániel

Címkék: thriller the dark knight crime 5/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Batman Begins

2012.07.22.

Batman Begins

 

A Bob Kane által 1939-ben teremtett hős kalandos utat járt be, mire megtalálta számításait a hetedik művészet berkein belül. Említésre méltatlan fekete-fehér sorozatként kezdte, hogy aztán a ’60-as években olyan mély nyomot hagyjon a rajongókban, hogy még az aktuális generáció is tudja, ki az az Adam West. 1989-ben, meglovagolva Frank Miller jótékony munkálkodását, óriásit robbantott Tim Burton vezénylete alatt, és egy folytatás, valamint egy zseniális rajzfilmsorozat erejéig meg is őrizte népszerűségét. Hogy 1995-ben, és rá két évre mi történt, abba nem is igazán érdemes belemenni, de ahogy azt a tárgyalt film folytatása bölcsen megállapítja; hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. Nem volt ez másként Batman filmtörténelemben bejárt útja esetében sem; amikor már mindenki azt hitte, hogy nincs remény, egy fiatal, ambiciózus rendező, nevezett Christopher Nolan három ígéretes film után érzett magában elég erőt, hitte, hogy van még mit elmesélni a témával kapcsolatban. Hogy ennek a gondolatnak mi lett a vége, ma már mindenki tudja. Nolan a legkeresettebb, és egyik legtehetségesebb rendezővé lépett elő, filmjei sorra kasszát robbantanak, a rajongók és elégedett kritikusok száma egyre nő, és minden debütálásnak bérelt helye van az IMDB toplistáján is.

Ez az állapot a 2008-as The Dark Knight óta áll fenn, de sokak szemében a Batman Begins jobb, vagy legalábbis egyenértékű darab, csak egyszerűen kevésbé fogyasztható. Ez tény. Képregényadaptáció létére sokadik megtekintésre is kínál újdonságot, nem egyszerű, és nem könnyű darab. Ha belegondolunk, képregényhős 2005-ig nem mondott olyat, hogy „Nem öllek meg, de nem kell, hogy megmentselek…”. Nolan víziójában Batman nem egyszerűen álarcos jótevő, hanem sokak szemében egy megkérdőjelezhető indíték mögé bújó potenciális önbíráskodó. A gyermekkori tragédia nem egy kötelező elem, ami néhány szomorú flashback erejéig előbukkan, hanem egy olyan lelki törés, ami évtizedekig, talán élete végéig beteggé teszi Bruce Waynet. Gotham nem egy mesés nagyváros néhány rosszarcúval, hanem maga a felhőkarcolókkal tarkított Pokol, ahol néha felcsillan a remény sugara, de ez általában délibáb. Egy rothadó fertő, így a mindenkori Gonosz motivációja is érthető; Gothamnek pusztulnia kell. Az elmúlt 7 esztendőben millió magamfajta önjelölt kritikus szedte szét, és állította össze a filmet, annak legapróbb elemeit, és ámult a nagyságán, de az igazi bravúr mellett sokan elmentek.

Ez pedig maga Nolan. Olyan direktor ugyanis, aki a piac kiszolgálása helyett saját igényei köré építi azt fel, nem terem minden bokorban. Persze, a Batman Begins nem hibátlan, sokaknak talán túl meseszerű, különösen a The Dark Knight után visszatekintve, akad benne néhány kötelező jelleggel letudott elem, és pár helyen kilóg a lóláb is. Szó szerint. De Nolan receptje zseniálisan egyszerű; fogj egy évtizedes sikernek örvendő karaktert, és cibáld ki a képregénybuborékok világából. Rángasd le a földre, nyomd az arcát a sárba, rúgj bele néhányat, és mindezt tedd sztárok helyett színészekkel. (Hogy Katie Holmes mit keres a filmben, azt most ne firtassuk.) Ha ez megvan, írj egy olyan forgatókönyvet, ami az események helyett a jellemekkel foglalkozik, ne akard megúszni a genezist egy főcím alatt, mert bizony van ott elmesélnivaló. Bár közel sem ért el ekkora sikereket, Ang Lee Hulkja gyakorlatilag ugyanezen okok miatt szerepel a kedvenc filmjeim között; nem volt rest Bruce Bannerrel foglalkozni. Esetünkben is eltelik egy óra, mire szemünk elé tárul Batman a maga valójában, de csak a meleg/hideg elől a multiplex termekbe menekülő félszerzetek fordultak vissza ekkor az ajtóból, a valamirevaló néző ugyanis nem a fekete maszkra kíváncsi, hanem a mögötte megbújó emberre, mert az az érdekes, mindig is az volt. A szavakat a végtelenségig lehet egymás mögé hányni, esetünkben ez még nem is volna értelmetlen vállalkozás, hiszen ha valamiről, hát erről a filmről lehet beszélni. De az igazság az, hogy a Batman Begins attól olyan elképesztően zseniális, hogy a munkacíme akár Bruce Wayne Begins is lehetett volna. Ez a felismerés, az addig kiaknázatlan lehetőségek csatasorba állítása, és a színészi, technikai oldal professzionális szintig való hajtása együttesen történelmet írt 2005-ben, aminek a jelentőségét sokan csak 3 évvel később ismerték fel.

normal_Betmen.jpg

*****

Cseh Dániel

Címkék: crime batman begins 5/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Band of Brothers

2012.07.17.

Band of Brothers – Az elit alakulat

 

Az HBO már a ’80-as évek végén kísérletezett az úgynevezett minisorozatok kezdetleges piacának meghódításával. Mivel a műfajnak idővel egyre nagyobb mértékben sikerült a tv-nézők igényeibe férkőznie, így lassan külön iparág épült ki e szegmens köré a sorozatgyártás világában. Az új évezred kezdetekor a minisorozatok már teljesen egyenrangú vetélytársai voltak a sok részes, több évadra épülő televíziós produktumoknak, a történet sikerre vitelében pedig élenjáró szerepet töltött be a már fentebb említett mozicsatorna. Deaz HBO-nak az évek során sikerült elérnie, hogy a miniorozatok ne csak a hasonszőrű testvéreikkel vehessék fel a nézettségi versenyt, de azokat túlszárnyalva látványban, színészekben és en bloc az egész megvalósítás minőségét tekintve is a szuperbüdzsés hollywoodi filmek szintjére álljanak. Ennek a folyamatnak volt az egyik legékesebb eredménye 2001-ben a Band of Brothers. A Stephen E. Ambrose regénye alapján, Tom Hanks és Steven Spielberg felügyelete alatt készült II. világháborús széria máig a minisorozatok egyik legnagyobb becsben tartott darabja. Igazi klasszikus, ami szinte kivétel nélkül, mindegyik magára valamit is adósorozatjunkie képzeletbeli dobogóján ott szerepel. És a Band of Brothers nem csak sorozatként vált klasszikussá, de a háborús filmek halmazában is a legelső sorban foglal helyet. Eljött az idő, hogy néhány röpke sorban mi is megemlékezzünk a több mint tíz éve alapműnek számító sorozatról, és megpróbáljuk összefoglalni, hogy mitől is volt annyira mesteri ez a mű.

A történet az amerikai hadsereg híres-neves 101-es számú ejtőernyős hadosztályánakEasy századáról szól. A sorozat 10 részen keresztül követi és mutatja be közvetlen közelségből a század II. világháborúban betöltött szerepét a Toccoa kiképzőtábor előeseményeitől egészen a háború utolsó utáni időszakáig. Tanúi lehetünk, ahogy a kiképzőtábor után a századot Angliába szállítják, majd a D-nap előestéjén ledobják őket a franciaországi Normandiában, ahonnan nagy véráldozatok után Hollandiába vezénylik őket a Market Garden hadművelethez, majd Belgiumba megállítani a németek utolsó nagy előretörését az Ardennekben. Majd végül Németországot is megjárják, ahol bevonulnak a nácizmus apartmanjába, Berchtesgadenbe és elfoglalják Hitler Sasfészkét is. Az elit alakulatAmbroseazonos című világhírű regényét, valamint az Easy század megmaradt tagjainak egyes szám első személyű beszámolóit felhasználva premier plánból mutatja be a nézőnek a nyugati front legfontosabb eseményeit, sikereit és tragédiáit a háború utolsó, mindent eldöntő évében.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt először ismerkedtem a Band of Brothersel, nem kevés negatív előítéletet fűztem hozzá tudván, hogy a sorozat két főkolomposa bizonyos Steven Speilberg és Tom Hanks. Ráadásul mindössze néhány évvel a Ryan közlegény megmentése után készült, így már előre biztosra vettem, hogy a fő hangsúlyt az émelyítően közhelyes moralizálásraés a propagandisztikus zászlólengetésre fogják helyezni. Óriásit tévedtem. A Band of Brothers kifejezetten a hús-vér katonák szemszögéből mutatja be a harcokat, minden egyes részben a század egy másik tagjára koncentrálva és ettől válik teljesen realisztikussá minden ízében. Istennek hála a sorozat nélkülözi az erkölcsi értékekről való túlzásba vitt elmélkedéseket csakúgy, mint a felesleges szipogást. Perszesok helyütt megindító és szívszorító alkotás, de sikerültmindezt úgy keresztülvinnie, hogy közben nem nézi érzelmi csecsemőnek a nézőt, amiért nem lehetünk eléggé hálásak, ha egy második világháborús filmről van szó. De ez még csak a kezdet…

A Band of Brothers megvalósításában is zseniális. Évekig viselte a minden idők legdrágább sorozata címet és ez meg is látszik. Az akciójelenetek párját ritkítóan vannak megtervezve és végrehajtva, amihez zseniális zene, hang és képi világ párosul. Nem hiába imádják annyian ezt a sorozatot, hiszen minden egyes percében maximális szintű beleélést nyújt és még így is moziban kellene vetíteni a legmagasabb szintű élvezetért. A néző már a kiképzőtáborban az elit alakulat tagjává válik és a sorozat legutolsó percéig az is marad. Meg persze még utána egy jó ideig… Az HBO legjobb színészgárdája tesz róla, hogy a zseniálisan megírt és tökéletesre csiszolt karakterek között mindenkinek legyen egy kedvence. Főszereplőként például rögtön az azóta már sorozatsztárnak számító Damian Lewis bújik Winters bőrébe, de mindenki nagyon sok teret kap és mindenki hihetetlenül jó. A sorozat egészének az íve is elképesztő. A készítők gondoskodtak arról, hogy már a kiképzőtábor felvezető jellegű eseményei alatt se tudja levenni a néző a szemét a képernyőről. Aztán az első bevetést követően hihetetlenül felpörögnek az események, majd a közepe felé jön a mélypont, amikor minden reménytelennek tűnik és a néző is letargiába süllyed, hiszen ekkor már epizódok óta együtt élünk és lélegzünk a legendás Easy század minden tagjával. Hihetetlen, hogy részről részre hogy játszik a tempóval és az atmoszférával a sorozat. És miután átlendülünk a holtponton, még utána is végig érdekes tud maradni, holott az utolsó epizódokban már alig ropog a fegyver.

Azt hiszem, ez volt az a sorozat, aminek elsőként sikerült minden porcikáját tekintve, teljes egészében felnőnie a mozifilmek szintjére. Még 10 évvel a vége után is hihetetlen igényességről, realisztikusságról és beleélhetőségről tanúskodik. Éstalán éppen amiatt lett a Band of Brothers annyira zseniális, hogyszinte semelyik elemét tekintve nem fikció. A szereplői és azoknak sorsai teljesen valósak, a történetét pedig a legjobb forgatókönyvíró, az élet írta. Ez az évtizedes késéssel született, a lényeget is csak a felszínen kapirgáló írás persze korántsem meríti ki eléggé a sorozat erényeinek ismertetését. Napestig lehetne sorolni, hogy mik azok a kivételes tulajdonságok, amik miatt a Band of Brothers a mai napig nagyon sok ember elsőszámú kedvence és milliók életének egyik legmeghatározóbb mozgóképes élménye. Éppen ezért talán felesleges is tovább beszélni arról, amit csak látni érdemes. A magam részéről pedig tennék egy talán nem is annyira merész kijelentést: a Band of Brothers egy hihetetlen minőséget képviselő produkció és minden idők legjobb tv-sorozata is egyben. Ez pedig aligha fog egykönnyen változni.

bob.jpg 

*****

Neumark Milán

Címkék: sorozat 5/5 neumark milán

Szólj hozzá!

Az Alien tetralógia

2012.06.03.

Az Alien tetralógia

A cikk spoilert tartalmazhat annak, aki még nem látta a filmeket!

2012 tavaszának kezdetén elérkeztünk egy bizonyos pontra, ami sokak életében vízválasztónak bizonyult. Amíg a világ társadalmának egyik jelentős részének fele a Diablo III nevű PC-s játék megjelenésének közelsége miatt került napról napra egyre infantilisebb lelkiállapotba, addig a másik fele Ridley Scott Alien előzményfilmjének embertelen mértékűvé váló marketinggépezete miatt tekeredett fel úgy, mint egy damil az orsóra. Persze valahol teljesen mindegy, hogy melyik táborhoz tartozik az ember. Akár moziba járó, akár játékos hajlam, mostanra már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 2012 lesz az az év, amitől mindenki ledobja az ékszíjat. És talán nem nagy meglepetés, hogy e bejegyzés írója sem kívánt megmenekülni a ragályos kórként terjedő őrület elől. A következő sorokban a XX. század egyik legnagyobb és leghírhedtebb filmszériájának próbálunk meg emléket állítani a Prometheus című film közeledtének apropóján.

Az Alien tetralógia idén már 33 éves múltra tekint vissza és ennek első darabjáról korábban már kimerítően értekeztünk. Viszont az idők során készült három folytatás is az örökérvényű sci-fi-horrorhoz, amik – függetlenül a végeredmény létjogosultságától – a maguk módján mind-mind klasszikussá váltak a sorozat rajongóinak szemében. És mivel más-más rendező készítette őket, így mindegyik rész a maga módján egy külön kategóriát képvisel az egységben, ezzel minden epizóddal egy új, különleges ízt adva a sorozattá érő történetnek.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál

A filmről írt kritika az alábbi linken olvasható.

Neumark Milán - Alien (Director's Cut)

alien.png

Aliens

A bolygó neve: Halál

A Twentieth Century Fox mindössze pár évvel az Alien sikere után már kezdeményezte egy folytatás előkészületeit. A rendező kiválasztása végül egy fiatal, de akkor már nem tapasztalatlan filmes személyre esett, a The Terminatort elkönyvelő James Cameronra. A kanadai filmrendező halálosztójának sikerén felbuzdulva valószínűleg sejtette, hogy az izomszagtól súlyosodó Reagen-korszak elvárásai mellett nem lesz igény még egy, az első részhez hasonló, paranoid hatású, folyosói horrorfilmre, ahol a cselekmény fejlődése elsősorban nem a szereplők tetteiben, hanem lelkivilágában megy végbe. Viszont az első rész óriási sikere miatt nem is volt hajlandó teljes mértékben elszakadni attól, így az Alien story line-át gyakorlatilag pontról pontra felhasználta a folytatásban és helyette inkább a rémisztés és az izgalomkeltés jellegét tette át egy teljesen más koncepcióba. Az ötlet pedig, hogy egy sikerfilm folytatását mindig tele kell rakni sokkal több és sokkal nagyobb akciójelenettel, azóta is utat mutat Hollywood filmeseinek. Egy tengerészgyalogos századot látunk, akik Ripleyvel karöltve mennek vissza az előző rész, azóta már felderített bolygójára, az LV-424-re. Hatalmas tempóban és veszett fegyverekkel törnek be a telepesek kihalt épületkomplexumába. Csakhogy mire odaérnek, már rég nem ők vannak hazai pályán. Idegenek tucatjai szállták meg a telepet, és amit a film szlogene ígér, brutálisan megvalósul: ezúttal háború lesz. Ahogy a nagy előd, úgy Cameron filmje is bővelkedik a finom politikai célzásokban. Minden fontosabb szereplő képvisel valamit. Ebben a részben fejlődik ki tökéletesen Ripley lázadó, a parancsokkal szembemenő karaktere. Ott van Gorman, aki tekintélytelen, hozzá nem értő katonai vezetőként képtelen kezelni a krízishelyzetet, miután bátran a halálba küldte katonáit. Vasquez, az amerikai kisebbség, akit nem teljesen hátrahagyva ugyan, de feláldoznak a többiek, amíg ő a hátukat védi a meneküléskor. Vagy éppen Hudson, a nagyszájú amerikai katona, aki a küldetés katasztrófájakor elsőként omlik össze mindenki közül. És persze a többi, állig felfegyverzett tengerészgyalogos, akik semmit sem érnek az ismeretlen ellenséggel szemben és tudatlanul sétálnak bele annak csapdájába. A kihalt atmoszféraprocesszor állomás sötét folyosóinak hangulata gondoskodik arról, hogy az első rész után elvárható félelemküszöböt is megüsse a film. James Horner zenéje és a mozgásérzékelők szűnni nem akaró pittyegése pedig tesz róla, hogy a mind az akció, mind a félelem tapinthatóvá váljon a néző számára. Emellett James Cameron filmje olyan tempót diktál, ami sci-fi-horrorból igazi akció-sci-fivé teszi a folytatást, H.R. Giger lényei pedig ezúttal létszámstop nélkül özönlenek. Az 1986-os Aliens egy tipikus filmje a korszak mozijának, ezzel együtt annak mégis az egyik legegyedibb, legkidolgozottabb darabja. Egy szenzációs második rész, ami úgy vált tökéletes folytatássá, hogy páratlanul okos módon még csak meg sem próbálta elődjének ösvényét járni. Az Alien egy műfaj csúcsát jelentette a maga korában. A széria pedig örökre szóló klasszikus státuszt nyert azáltal, hogy az Aliens esetében sem volt ez másként.

aliens.jpg

Alien 3

A végső megoldás: Halál

A bajok pedig valahol 1992-ben kezdődtek. Mint ismeretes, ekkor készült az Alien sorozat harmadik és sokak által legproblémásabbként emlegetett része. Mivel a ’80-as évek során jelentős rajongótábor épült ki a két Alien film köré, így a stúdió további vaskos pénzkötegek megszerzésének lehetőségét látta egy újabb rész elkészítésében. A rendezői székbe azt a Vincent Wardot ültették, akit a sztorival is megbíztak, de Ward már az előkészületek során egy olyan irányba vitte el a filmet, ami Ripley karakterét harmadrangú szereplőként kezelte. Amikor a stúdió látta az első anyagokat, azonnal menesztették Wardot és idő híján egy tapasztalatlan, elsőfilmes rendezőt hívtak be a helyére, akit történetesen David Finchernek hívtak. Fincher később számtalan alkalommal hangot adott elégedetlenségének, miszerint Ward menesztése után a stúdió gyakorlatilag saját maga akarta leforgatni a filmet és a menesztés miatti 3 hónapos csúszás is meglátszott a produkción, a végeredmény összecsapott lett. Két kultuszfilm tökéletes elemei után kaptunk egy gyengén kivitelezett CGI xenomorphot, egy temérdek dramaturgiai hibától hemzsegő folyosói üldözést, unalomba fulladó középrészt és egy tucat, felskiccelt, érdektelen figurát. Ami viszont mégis azt mondatja velem, hogy az Alien 3 minden hibája ellenére képes volt végül a sorozat befejező epizódjának szánt részt megfelelően betölteni, az Fincher korán megmutatkozó páratlan stílusérzéke. A Sulaco fedélzetén játszódó nyitójelenet tökéletes módon gyújt alá a későbbiekben takaréklángon tartott feszültségnek. A film helyszínéül kitalált, elhagyatott börtönbolygó pedig ontja magából a posztapokaliptikus hangulatot, ami nemcsak megmentette az epizódot a jellegtelenségtől, de végül annak elsőszámú névjegyévé vált. Ezenkívül Fincher még tovább növelte a körülmények okozta olcsó színvonalat azzal, hogy két zseniális színészt is bevont Sigourney Weaver mellé a középpontba: Charles Dance a főszereplő orvosaként, majd idővel szeretőjeként alakít jellegzetes angol temperamentumában, de nála sokkal fontosabb Charles S. Dutton, aki a börtöntelep papjaként epikus erejű szónoklataival fokozza a film apokaliptikus hangulatát. Kétség sem férhet hozzá, hogy karaktere a film új szereplői közül az egyetlen tökéletesen felépített személyiség. Továbbá dicsérhető még a film egyik utolsó jelenete, - bár ekkor már rég tisztában van a néző vele, hogy milyen sors fog rá várni - Ripley halála mégis megdöbbentően hat, nem kis befejezést adva ezzel a sorozatnak a lehető leglogikusabb pontnál. A film utolsó másodperceiben pedig lélegzetvisszafojtva hallgatjuk végig a főhősnő első részből ismert rádióüzenetének bejátszását, ami szintén része annak a néhány zseniális momentumnak, amivel ez a valahol elrontott, valahol megmentett film rendelkezik.

alien3.jpg

Alien: Resurrection

Alien 4: Feltámad a Halál

1997-ben a Fox újabb nyereségvágyának köszönhetően a sorozatnak sikerült ledegradálódnia arra a színvonalra, aminek eredetileg is szánták. Már a történet alapvetése is árasztja magából a rókabőr szagát. Ellen Ripleyt több mint 200 évvel elhunyta után egy titkos katonai laboratóriumban klónozzák, hogy testéből kioperálva az idegen lényt a cég emberei végre megszerezhessék. A folytatás innen már a jól ismert akciófilmes recept szerint megy tovább: elszabadul a pokol, majd a „harcolunk és menekülünk” szisztéma szerint folyik le a film szűk két órája. A rendezőséget ismét egy új arc, ezúttal a francia Jean-Pierre Jeunet töltötte be. Munkájával egyébként a világon semmi probléma nincs, ezt a filmet már alapjaiban rontotta el a fullosan B-filmes forgatókönyv, amit elvileg az a Joss Whedon szerzett, aki azóta már nagy megbecsülésnek örvend a The Avengers című film sikere kapcsán. A színészgárda korántsem volt rossz, elvégre Weaver mellett a főbb szerepeket olyan nagyságok vállalták, mint Winona Ryder, Michael Wincott, vagy az emberek és majmok között fennálló genetikai kapocs megtestesítőjeként is ismert Ron Perlman. A hozzájuk megírt figurák viszont rémesen egysíkúak és sablonosak. És ha ez még nem lenne elég, a forgatókönyv Ripley karakterét is kikezdte. A főhősnőre szinte rá se lehet ismerni, a klónozás során a királynővel létrejött genetikai kapocs révén savas vérű, a xenomorphok felé is érzelmeket tápláló szuperember lett, ami teljesen nevetséges és abszurd az előzmények tükrében. A játékidőt egyébként jellegtelen B-filmes tűzpárbajok és beszólogatások töltik ki az egydimenziósra megírt szereplők részéről, ami már idejekorán a Film+ színvonalára süllyeszti le a filmet. Mindezt pedig egy olyan befejezés követi, ami az előző részek tudatában már bőven a cselekményidő felénél kiszámíthatóvá válik… A Resurrection alcímmel jelzett epizód persze korántsem nézhetetlenül rossz. Ez a film önmagában készített akciófilmként még teljesen meg is állná a helyét, hiszen a kvalitásai megvannak hozzá. A baj az, hogy ez a film az Alien sorozat részeként születhetett meg, nem tisztelve és nem továbbörökítve annak egyik erényét sem. A Resurrection tipikus példája a ’80-as évek során kialakult, majd a ’90-es évek során egyre gátlástalanabbá váló gyakorlatnak, aminek során mindig újabb bőröket húznak le korábban befejezettnek tekintett, színvonalas sikertörténetekről, teljesen kifacsarva ezzel azoknak végkicsengését néhány plusz dollárért cserébe. A másik megbocsáthatatlan tény pedig, hogy ezzel a B-típusú akciófilmek szintjére degradált befejezéssel a Fox olyan trash színvonalú förtelmek későbbi elkészítését is legitimizálta, mint az Alien vs. Predator filmekként elhíresült spin-offok, amiket igényes filmnézőként még véletlenül sem szabad Ridley Scott és James Cameron Alien univerzumának részeként kezelni.

alien 4.jpg

Alien

*****

Aliens

*****

Alien3

***

Alien: Resurrection

**

Neumark Milán 

Címkék: sci-fi thriller alien ridley scott 5/5 4/5 3/5 neumark milán

2 komment · 1 trackback

süti beállítások módosítása