Shame

A szégyentelen

Ha látsz egy tolószékes embert, elfordítod a fejed. Megnézed, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Megsajnálod, pedig a sajnálatodra van a legkevésbé szüksége. Azon gondolkodsz, mennyivel nehezebb lehet neki az élet, és nem jut eszedbe, hogy neked talán könnyű? És miközben ezen töröd a fejed, elmész egy olyan ember mellett, aki hasonlóan súlyos betegséggel küszködik. Most fordulj meg! Észreveszed a tömegben, hogy kiről beszélek? Látod már? Nem. És nem is fogod.

Mert egy nimfomániás embert nem veszel észre. Ő sem veszi észre saját magát. Pedig az, ami benne lejátszódik, ami kifordítja, ami tönkreteszi, szörnyű kór. Nem ragályos, nem parkolhatsz vele előnyösebb helyen, de megkeseríti a mindennapjaid, főleg, ha felismered magadban. Steve McQueen zseniális Hunger című filmje után ismét Michael Fassbender tehetségére építette filmjét, melyben ezt a felismerést követhetjük végig. Brandon első látásra kifejezetten irigylésre méltó figura; jóképű, drága ruhákban jár, jól fizető állása és gyönyörű lakása van. Brandon beteg. Szexfüggő. Mocskos magazinok, fizetős weboldalak, segédeszközök, prostituáltak, önkielégítések kísérik végig napjait, de Brandon egyedül él, ezért nincs senki, aki tudatná vele, hogy ami történik, az nem normális. Sissy nevű húga azonban a városba érkezik, és nála száll meg pár nap erejéig. Sissy nem kevésbé bonyolult teremtés, és talán az egyetlen ember, aki fel tudja nyitni Brandon szemét. De a felismerés, a kiút keresése soha nem könnyű.

Ennek az illúziójával nem is kecsegtet a film, egyszerűen csak végigkövet pár napot Brandon életéből. Felmerülhet az olvasóban a kérdés; ebben ugyan mi olyan zseniális? Hibátlan a rendezés, Fassbender és Mulligan páratlan tehetséggel alakít, a zenék, a fényképezés első rangú, a forgatókönyv kivételes, igen, de a válasz a kérdésre nem ez. A Shame nem attól jó, amit látsz vagy hallasz belőle, hanem attól, amit beindít benned. Hogy elülteti a gondolatot, hogy felkavar, hogy nem tudod kiverni a fejedből, és végigkíséri a következő napokat, heteket, talán hónapokat is. A bőröd beveszi az illatát, és mindenről beugrik valami, amit abban a két órában láttál, hallottál, éreztél. Ezt tudja a Shame. Ezt tudja Steve McQueen. És ezt tudják nagyon kevesen rajta kívül.

Shame

 *****

Cseh Dániel

Mad Max

Különös hely lehet Ausztrália. Földrajzilag teljesen elszigetelt a világtól, az egyetlen ország a Földön, amely külön kontinenst alkot. Több tízezer mérföldnyi tenger és óceán választja el az összes, európai kultúra által uralt területtől, miközben maga is része annak. És emiatt furcsa és különös hely Ausztrália. A brit civilizációs tevékenység szálai ugyanis hozzánk köti az ott élőket, de amikor ausztrál készítésű filmeket nézünk, mégis minden alkalommal érezhetünk bennük egyfajta kimondhatatlan disszonanciát a számunkra hagyományosabbnak vélt angolszász gyártású filmekhez képest. És ilyen a Mad Max is. Nincs benne semmi olyan, ami miatt esetenként képtelenek vagyunk megérteni vagy akárcsak végignézni például egy távol-keleti alkotást. Az emberek motivációiban ugyanis nincs semmi különbség… De a viselkedésük és a gesztusaik néha nagyon furcsák. Furcsa emberek furán viselkednek, és emiatt az egész ausztrál film is furcsának hat. Nem lehet pontosan leírni, hogy miért, de érezni rajta minden percében. Ezt a dolgot nagyon fontos tisztáznia magában mindenkinek, mielőtt nekivág a Mad Maxnek. E nélkül semmi értelme nincs az egésznek. Zagyva, elfuserált és bizarr akciófilm lesz csupán.

Bár a trilógia már kissé korábban elkezdődött, a világot csak a ’80-as évek során járta be a nemzetközi forgalmazás, valamint a további részek által, így egyértelműen az említett évtized ikonikus értékű filmjének számít. Az akkoriban orvosként dolgozó George Miller jóformán kezdő filmrendezőként vállalkozott arra, hogy néhány írótársával együtt közösen vessék el egy felfogásában hagyományos western alapokon nyugvó, sztoriját tekintve mégis teljesen újszerű, antiutópikus történet alapjait. A Mad Max egyébként szinte már-már amatőr filmes vállalásként indult, ezt a rendező személyén kívül jól jelzi a főszereplő kiválasztása is, ami végül arra - az akkoriban még teljesen ismeretlen - Mel Gibsonra esett, aki a legendák szerint széttört orral és állkapoccsal, szakadt ruhában jelentkezett a film szereplőválogatásán egy kocsmai verekedés másnapjának reggelén. Az ausztrál mentalitást talán jól jellemzi, hogy mikor meglátták, egyből rábízták a szerepet meghallgatás nélkül. De a sorozat egészét átszövi az a fajta romantikus jellegű, teljességében ausztrálos félprofi körülmény és szemléletmód, aminek következtében például a készítők nemet mondtak a korszak legújabb filmtrükkjeire, valamint az egyre inkább teret hódító CGI-ra, és mindezek helyett inkább megpróbáltak történelmet írni egy teljesen hagyományos eszközökkel forgatott, régimódi, őrült akciófilmes sorozattal.

1979-et írtunk, amikor Max Rockatansky rendőrtiszt először ült az Interceptorba, hogy életre szóló harcot kezdjen a féktelen bűn ellen. Ausztrália végtelen sivatagi országútjain találjuk magunkat valamikor a közeli jövőben. A körülmények okairól mit sem sejtünk, de valahol félúton járunk a mai társadalmi feltételek és a fejlett civilizáció teljes pusztulása között. A városok még működnek és a termelés folyik, de a vidéket már a teljes anarchia, a fegyveres önbíráskodás és a fékevesztett garázdaság tartja uralma alatt. A rendőrség egy erejét vesztett szervezetté degradálódott, ami képtelen már védelmet nyújtani a civileknek, és az országúti motoros bandák modorát felvéve, jobb híján gerillamódszerekkel próbálja időről időre egyre kevesebb sikerrel féken tartani az utakon portyázó csürhét. Amikor egy autós üldözés során a garázda bandák egyik nevezetes tagja Max elől menekülve életét veszti, a főszereplő családja is érintetté válik a történetben és egy véget nem érő bosszúhadjárat veszi kezdetét országszerte az elhagyatott autóutakon. A ’79-es Mad Max viszont még mindezzel a rendkívül izgalmas és lélegzetelállító alapvetéssel együtt is szinte az összes olyan gyermekbetegséget magában hordozza, amit egy újító szándékú alkotás elkaphat. Mentalitásából fakadóan kezdetben még rendkívül jól áll neki az a fajta nyersség, ami ezt az egész disztópikus hangulatot hitelessé teszi, de a történések sorozata hosszú szakaszokra képes kifulladni olyannyira, hogy a felétől fogva unalmamban többször is az órámat néztem, ami a csupán másfél órás játékidőt tekintve nem nagy dicsősége a filmnek. De mindettől eltekintve számos olyan védjeggyel rendelkezik, ami a későbbiek során évtizedekre meghatározó darabbá tette a maga nemében és stílus-, valamint műfajteremtő jellegét mi sem mutatja jobban, hogy számtalan hasonló témájú film bukkant ki azóta a köpönyege alól, hatása pedig a mai napig észrevehető mind a poszt-apokaliptikus, mind a bosszúfilmek legújabb darabjain is. Kíméletlen brutalitása – ami nem feltétlenül képi tartalomban mutatkozik meg – és mindennemű kompromisszumoktól való mentessége még most is példaként szolgál(hatna) a hasonszőrű alkotásoknak. Ezenkívül 400 ezer ausztrál dollárból készítették és máig bezárólag mintegy 100 millió dollár anyagi hasznot húztak belőle, ami miatt egészen az új évezred kezdetéig számon volt tartva a Guinness Rekordok Könyvében, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű film. Klasszikus.

Gibson az óriási világsiker hatására egy csapásra ismert színésszé vált, Miller pedig nem volt hajlandó sokáig maszatolni, mindössze 2 évvel később, 1981-ben már be is mutatták a folytatást Mad Max 2: The Road Warrior címmel. Magyarországon a film egyébként az Az országúti harcos alcímmel vált ismertté és valamilyen szinten sikerült még eggyel magasabbra emelnie az első rész által felállított mértéket. A film elején egy több percig tartó narratív visszatekintés tudatja velünk, hogy Mad Max családjáért folytatott bosszúja óta a világ keresztülment a harmadik világháborún, aminek következtében a megmaradt embercsoportok egymástól elszigetelve élnek a kontinens pusztaságaiban és vérre menő harc dúl köztük az életben maradás egyetlen feltételéért, a benzinért… Max magányos vándorként éli életét már hosszú évek óta. Fogalmunk sincs, hogy mit akar, és nem tudjuk azt sem, hogy merre tart. Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy a többiekhez hasonlóan ő is mindent megtesz a megmaradt üzemanyag-tartalékok begyűjtéséért, miközben irgalmat nem ismerő módon intézi el az életére törő banditákat. Végül a sors úgy hozza, hogy belekeveredik egy megmaradt túlélőcsoport és egy kegyetlenkedő motoros banda véres küzdelmeibe, ahol történetesen a jók birtokolják az egyik utolsó működő olajkutat. Az utolsó pillanatban érkezik, hiszen a söpredék már hetek óta nyomás alatt tartja a túlélők bázisát és nem sokan maradtak közülük, miközben maga Max is szorongatott helyzetben van a benzinhiány miatt. Egyességet köt velük hát, hogy egy életveszélyes küldetés keretében hajlandó kitörni az üzemanyag-szállító konvoj élén az ostromgyűrű alól és eljuttatni a szállítmányt egy biztonságos helyre cserébe a nafta egy részéért… Ami a film milyenségét illeti, a készítők teljes mértékig az akcióvonalba vitték el a cselekményt és ez bizony brutálisan jót tett a sorozatnak. Ami az első epizódban még rossznak vagy esetlennek számított, azt mind kigyomlálták a második részre és ezáltal rendkívül súlyossá válik az atmoszféra. Még az ausztrálok megmagyarázhatatlan, burleszk bolondossága ellenére is minden porcikájából árad a világvége hangulat. Az életben maradásért folytatott küzdelem embertelen méreteket ölt, és ebből kifolyólag a film képes néha a korszak normáihoz mérten különösen brutális jeleneteket vászonra vinni. Felfogását tekintve tehát minden adott egy korszakalkotó akciófilmhez. Miller csapatának sikerült túllépnie azokon a buktatókon, ami az első részt sok helyütt még vontatottá és unalmassá tette, a Mad Max 2: The Road Warrior az elejétől a végéig nagyon feszesre lett megírva és ezzel együtt a film koncepcióját illetően is sikerült végre sokkal egyértelműbb állást foglalni. Sokaknak talán már mai és főleg európai szemmel nézve egyáltalán nem biztos, hogy elnyeri a tetszését, de ettől még nem számít idejét múltnak. Szinte minden megvan benne, ami objektív szemmel nézve is akcióműfaji klasszikussá emeli ezt a filmet. És közben jóllehet, itt is elfért volna még pár centtel több a film készítőinek büdzséjében, mégis azt kell mondanom, talán pont ez a totálisan nyers és fapados, alig kidolgozott díszletekkel operáló előadás teszi a Mad Max filmeket egy végtelenül badass hangulatú, klasszikus hőseposszá.

Végül pedig elérkeztünk a sorozat záró részéhez, ami sokak szerint a trilógia legmostohább része és sajnos valóban így van. Az első két rész után a készítők úgy gondolhatták, hogy a film megérett egy újabb éles kanyarra és 1985-ben, a győztes előzményfilmekhez megközelítésében egy sokkal kevésbé hű, hangulatában pedig leginkább egy közepes Indiana Jones másolatra hajazó filmet küldtek a vászonra Mad Max Beyond Thunderdome (Az Igazság csarnokán innen és túl) címmel. A készítők a második rész kiindulópontján szinte mit sem voltak hajlandóak változtatni. Mad Max továbbra is magányos túlélőként bolyong a kietlen vidékeken, majd mikor egy régi ismerős megfújja legfontosabb tulajdonát, a járművét, kénytelen lesz beállni egy sivatagi porfészek úrnőjének szolgálatába, ismét veszélyes feladatot vállalva a reménybeli viszonzásokért. A megvalósítás kezdeti lépéseivel tulajdonképpen semmi probléma nincs, hogyha hajlandóak vagyunk nagyon nehéz szívvel eltekinteni attól, hogy ez már nem az a kíméletlenül vad fémgyűrő és karosszériaszaggató üldözéses film, amiről még a nagysikerű elődök szóltak. De a film felétől valami olyan történet veszi kezdetét, ami majdhogynem megbocsáthatatlan. Max egy gyerekekből álló, énekelgető túlélőtörzsbe keveredik az erdő közepén és a film hirtelen elkezdi megidézni Spielberg legrosszabb pillanatait, a korábban említett másik sikerfilmes párhuzam pedig sajnos egyértelművé válik. Az a Mad Max, amelynek első két része élen járt valami egészen lehengerlő és teljesen új környezetben folytatott akció filmre vitelében, egyszer csak behódol stílusában a korszak egy másik népszerű eposzának. Elmarad nagyon sok, a Mad Max filmek tipikus védjegyének számító elem is. A rendkívül feszes és hangsúlyos, Brian May által komponált filmzenét – aki az elterjedt tévhit ellenére nem összetévesztendő a legendás Queen együttes Red Special szólógitárosával -, lecserélték Tina Turnerre meg egy gyenge John Williams utánzatú score-ra.  A korábbi részekből megszokott film végi üldözéses jelenet pedig egy gagyi mentőakcióvá silányult ebben a sorozat számára új, de teljes egészében másolt környezetben. Vannak jó tulajdonságai is ezzel együtt, Mel Gibson például ekkorra nyerte el csak igazán a máig ismert színészi arcát és stílusát. Meggyőződésem, hogy egy, a második rész felfogását tovább fejlesztő epizódban akár ebben a részben lehetett volna a legjobb Mad Maxe a sorozatnak. De kötelező még pozitívumként megemlékezni a film végi montázsjelenetről is, amikor megérkezünk az elpusztult Sydney maradványai fölé és a trilógia története során először és utoljára láthatjuk, hogy a mindent elpusztító atomháború után mi is maradt meg valójában az egykori modern, működő civilizációból. Ezek miatt az erények miatt pedig különösen nagy kár, hogy a készítők az utolsó előtti pillanatban szemétre vágták az általuk felépített, addig egész tökéletesen működő koncepció nagy részét, hiszen a negédes kalandfilmmé degradálódó befejező epizód is egyértelműen próbálja magán hordozni azokat a jeleket, ami miatt az előző részek oly eredetiek és idézettek voltak, és amiért a mai napig az ausztrál film elsőszámú jelképének számítanak.

Mad Max

****

Mad Max 2: The Road Warrior

*****

Mad Max Beyond Thunderdome

***

Neumark Milán

The Girl with the Dragon Tattoo

A tetovált lány

Egyre népszerűbb tendencia, hogy új ötletek helyett egyszer vagy akár többször is felhasználtakra kötnek új ruhát az Álomgyárban. Ha valami jól sült el, megkapja a folytatásait, amíg a görbe mínuszba nem hajlik, ha valami egykor fényesen ragyogott, nem kerülheti el, hogy feldolgozzák, újrakezdjék, akár néhány év után is. Ha pedig Európában készül valami, amire még a Föld másik oldalán is felkapják a fejüket az emberek, a feldolgozás létjogosultsága nem kérdés többé. Számtalan elrettentő példát láttunk már, az Egyesült Államok közönségére átszabott produkciók hajlamosak a legfontosabbról megfeledkezni, és silány fércmunkává degradálódnak, miközben az eredeti változatot ölelő kultusz mit sem sérül. Hogy jó-e a felvett irány? Nem. Hogy vannak-e kivételes helyzetek? Vannak.

Elképzelhető ugyanis, hogy az európai eredeti nem képviseli valóban azt a színvonalat, amit a többség belelát. Elképzelhető, hogy a rajongás egyszerű felületességből fakad, amitől az adott film nem lesz jobb vagy rosszabb, de az összecsapottságán túl látók egy másik alkotással szembesülnek. Így történt ez a sorok írójával is, amikor Stieg Larsson A tetovált lány című könyvének elolvasása után nagy szenvedéllyel látott hozzá az azonos címet viselő svéd filmnek. A könyv, melynek krimi vonala csupán az édes ostya, amiben a keserű orvosság, esetünkben a sovinizmus, az elnyomás rejtőzik, egy szinte adaptálhatatlan, már-már ijesztően szerteágazó és összetett alkotás, melynek még témánkénti kibontása is embert próbáló vállalkozásnak tűnik. Talán ezen a gondolatmeneten haladva Niels Arden Oplev meg sem próbálkozott a feladattal; filmjében a követhető, emészthető krimivonalat vitte végig, miközben teljesen megfeledkezett a két főszereplő közötti, nem mindennapi kötődés kibontásáról vagy akár a történet politikai vetületéről. Filmjében a regény afféle szinopszisával találkozhatunk, melynek ugyan vannak tagadhatatlan érdemei, úgy, mint Noomi Rapace és Michael Niqvist játéka, de végeredményben erőtlen próbálkozás csupán. Nem véletlen, hogy a Se7en és a The Social Network rendezője, David Fincher Larsson írását találta adaptálásra érdemesnek. A döntéshez persze kellett a nemzetközi siker, ami tagadhatatlanul a svéd filmnek és folytatásainak is köszönhető, ugyanakkor dicséretes, hogy a direktor munkáján csak nyomokban fedezhető fel Oplev filmjének hatása. A The Girl with the Dragon Tattoo sem hű az utolsó pontig a regényhez, de felesleges és ésszerűtlen változtatások helyett olyan kompromisszumat köt, amivel nem bontja meg az eredeti cselekményt. A több, mint 600 oldalas regényt változatlanul lehetetlen egy két és fél órás filmbe sűríteni, de Steven Zaillian forgatókönyvíró nagyszerű érzékkel emeli ki és formálja át a masszív alapanyag mozdítható részeit. Így lehetséges az, hogy bár a figyelmet mindvégig megköveteli, érthető, átlátható formában tálalja a regény minden lényeges mozzanatát.

Henrik Vanger, a Vanger konszern feje vén korára hátat fordított mindennek, ami életében foglalkoztatta. Felépített birodalmát a családon belül jó kezekbe helyezte, életét pedig egyetlen rejtélynek szentelte; Harriet eltűnésének. Henrik fivérének lánya negyven esztendővel ezelőtt tűnt el egyik napról a másikra, a körülmények pedig egyetlen tényt engednek tisztázni; gyilkosa a családtagok között van. A szerteágazó, és gyűlölködő família kontinenseken átívelő történetében lehetetlennek tűnik megtalálni a kulcsfigurát, Harriet gyilkosa azonban nem éri be ennyivel; minden évben egy különleges ajándékkal emlékezteti Henriket a gyilkosságra. A keretbe foglalt préselt virágok 40 éve szüntelenül érkeznek, Henriknél pedig betellik a pohár; felfogadja az éppen pert vesztett gazdasági újságírót, Mikael Blomkvistet, hogy költözzön az elhagyatott szigetre, és göngyölítse fel az ügyet. Az író legnagyobb meglepetésre különös nyomokra bukkan, de a nyomozáshoz segítséget fogad; Lisbeth Salander, a magának való, csendes, különc lány zseniális tehetségével segít az újságírónak, akinek titkait nála jobban senki nem ismeri. A nem hétköznapi páros olyan mélyre merészkedik a nyúl üregében, ahonnan áldozatok nélkül nem lehet visszaút.

David Fincher alkotásai között nagyítóval kell keresni a kevésbé sikerült darabokat, de leggyengébb filmjei is magasan az átlag felett helyezkednek el, legutóbbi rendezései azonban megosztóbbak, mint a ’90-es években felmutatott munkái. A The Curious Case of Benjamin Button vagy a The Social Network zsenialitása ugyanis kevésbé olyan egyértelmű, mint John Doe vagy Tyler Durden tevékenységei a pusztulás oltárán. Nincs ez másképp a The Girl with the Dragon Tattoo esetében sem; a kulcs ezúttal is a hangulat teremtésében és a néző szorításában rejlik. Jeff Cronenweth fényképezése és a Trent Reznor, Atticuss Ross páros zseniális zenéje nagyban megkönnyítik a rendező dolgát; a barátságtalan, hideg svéd tájakon és antik épületek sötétjében játszódó film páratlan hangulata már a nagyszerű főcím előtt magával ragadja a nézőt; a hangulatos kezdéstől egészen a fináléig minden egyes helyszín az agyunkba ég, külön érzelmeket áraszt. Zordságában nem, de stílusában kissé idegennek hatnak olykor a Reznor és Ross által komponált dallamok, holott valójában előrevetítenek egy helyzetet, ami ezáltal már egy megágyazott terepre érkezik. A gépi zörejek és a helyenként felcsendülő finom zongara dallamok egészen különleges kettőse a film után is sokkal a fülünkben marad.

A film legnagyobb előnye ugyanakkor, túl a kiváló alapanyagon, a technikai precízségen és a rendezésen, az első osztályú színészi alakításokban rejlik. Mindkét főszereplő játéka hatalmas meglepetés; Daniel Craig oly’ sok egynemű szerepben is képes volt már bizonyítani tehetségét, elég, ha arra gondolunk, hogy több, mint 40 év után James Bond neki köszönhetően kapta meg emberi oldalát. Az angol színész ezúttal eddigi munkáitól idegen karaktert kényszerült megformálni, és hibátlanul helytállt, nem beszélve a történet legnagyobb kihívását, Lisbeth Salandert alakító Rooney Mararól. A The Social Network apró, mégis fontos szerepében feltűnő fiatal lány teljes testi-lelki átalakulását az Akadémia máris egy jelöléssel honorálta, amiben semmi túlzás nincs; Mara játéka egészen kiváló, főleg, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy egy nem kevésbé tehetséges színésznő, Noomi Rapace tette magasra a mércét a svéd eredetiben. A mellékszerepekben nem kisebb nevekkel találkozhatunk, mint Christopher Plummer, Steven Berkoff, Stellan Skarsgård vagy Goran Visnjic, a nyomozás során képbe kerülő új figurák is mind óriási jelenléttel bírnak a vásznon.

A brutalitásában még az edzettebb filmkedvelőket is tesztelő alkotás nem aratott egyértelmű sikert. A kritikusok többnyire szerették, de általában hiányoltak belőle valamit, véleményem szerint viszont a hiányzó láncszemet nem a filmben, hanem magukban kell keresni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a könyv ismerői értékelték igazán Fincher alkotását, míg azok, akik csak a svéd eredetivel vagy még azzal sem találkoztak, nem találták meg számításaikat. Ennek fényében tehát a kritika, és főleg annak végikicsengése erősen szubjektív – mint mindig. David Fincher olvasott egy remek könyvet, látott egy közepes filmet, majd megvalósította saját elképzeléseit, ami zseniálisra sikerült. Aki ugyanezt az utat járta végig, nem fog csalódni; a The Girl with the Dragon Tattoo elsöprő erejű thriller, páratlan rendezéssel és alakításokkal, ami jól megérdemelt helyét foglalhatja el David Fincher életművének előkelő helyén.

The Girl with the Dragon Tattoo

*****

Cseh Dániel

Trent Reznor & Atticus Ross

The Girl with the Dragon Tattoo

Trent Reznor neve sokáig csak az indusztriális rockzene kedvelőinek jelentett valamit. A zenész 1988-ban alapította meg Nine Inch Nails nevű zenekarát, melyről folyamatos tagcseréi és a kreatív munka egyszemélyessége okán kijelenthető, hogy Reznor maga a formáció. Két esztendővel ezelőtt, amikor David Fincher rendező elkészítette The Social Network című filmjét, Reznort és a zenei világ hasonló szegmensében tevékenykedő Atticus Rosst kérte fel a filmzene elkészítésére. Ekkor még kevesen gondolták volna, hogy néhány hónappal később ez a két férfi a Kodak Színház színpadán veheti át a legjobb filmzenéért járó Oscar-díjat. Az Akadémia közismerten konzervatív hozzáállásának fényében nagy meglepetés volt az újító szándék ilyen formában történő kivetülése, amit aztán felhördülés követett, hiszen sokak számára a műfaj egymás mögé helyezett zajokból, zörejekből áll, ami távol áll minennemű művészettől. Persze, ha a művészet klasszikus formáira esküvőknek lenne igazuk, Trent Renzor ma nem lenne Oscar-díjas zeneszerző, és a Picasso név sem mondana túl sokat senkinek. Függetlenül attól, hogy milyen témáról, műfajról, közegről beszélünk, az új, az ismeretlen mindig riasztó, így, aki nem volt képes megbarátkozni a The Social Network zenei világával, nem fogja magát jobban érezni Fincher legújabb filmje, a The Girl with the Dragon Tattoo megtekintése közben sem. A direktor soha nem zárkózott el az indusztriális zenétől, a Se7en nyitánya egy Nine Inch Nails dal Reznor által elkövetett átdolgozása volt, a Fight Club elektronikus betétjeit is az akkoriban még The Dust Brothers név alatt dolgozó The Chemical Brothers követte el, de fordított irányban is működött már a kapcsolat, elég, ha az Only címre hallgató Nine Inch Nails dal klipjére gondolunk, amit Fincher rendezett. A közös munka azonban a tárgyalt albummal újabb magasságokba lépett; a közel három órás hanganyagra minden túlzás nélkül használható az epikus jelző, nem csak terjedelmében, de minőségében is. Fülsüketítő zajok és fullasztó csendek adják egymásnak a kilincset; függetlenül attól, hogy alig hallható effektek vagy fülbemászó dallamok szólnak, a hidegrázó feszültség és balsejtelem folyamatosan árad az anyagból. A hangulatot a már jól ismert Immigrant Song alapozza meg, a Yeah Yeah Yeah énekesnője, Karen O és Reznorék Led Zeppelin feldolgozása tagadhatatlanul erőteljesre sikerült, ahogy a lezem másik, formaliag hagyományosnak mondható dala, az Is Your Love Strong Enough? című gyönyörű How to Destroy Angels szám is. (A formáció egyébként szintén Reznorhoz köthető, zeneszerzőként működik közre, felesége, Mariqueen Maandig pedig énekel a dalokban.) Tekintve, hogy a hanganyag hosszabb, mint maga a film, nem meglepetés, hogy képtelen teljes erőbedobással működni az elsőtől az utolsó dalig, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a műfajnak ez nem is kötelessége. Céljának pedig tökéletesen megfelel; számtalan különböző témán keresztül fejt ki hasonszőrű érzelmeket, a félelem, az erőszak, az elhagyatottság minden dalban ott feszül, és ne legyenek illúzióink, a negédes dallamok sem hordoznak egyértelmű üzenetet. Mint legtöbb társa, ez a lemez is a filmmel együtt működik igazán, nélküle valóban csak a műfaj szerelmeseinek ajánlott, nekik viszont kötelező, hiszen a Ghost I-IV óta nem készült ilyen maratoni hosszúságú, elsöprő minőségű produkció az indusztriális zene világában.

Trent Reznor & Atticuss Ross – The Girl with the Dragon Tattoo

*****

Cseh Dániel

Alien

A nyolcadik utas: a Halál

Vannak filmek, amiknek nem kell fél óra ahhoz, hogy megteremtsék egy atmoszféra alaphangulatát. Az Alien című klasszikus egy ilyen film. A 20th Century Fox logójával együtt összesen 120 másodperc telik el, mire kirakódik az a bizonyos öt betű Jerry Goldsmith zenéjére az űrben, ahol senki sem hallja, ha sikítasz... 2 perc. Ha leoltottad a villanyokat, ennyi kell a világ legjobb filmjének ahhoz, hogy egy olyan mélyre ható paranoiába vigyen, amiről még a legrosszabb rémálmaidban sem hitted volna, hogy létezik. Nem tudnám megmondani, hogy tegnap hányadszorra néztem végig életemben, de maradjunk annyiban, hogy finoman szólva is régi már egy kicsit a házasságom ezzel a filmmel. És ezért most bajban vagyok… Nehéz számomra már úgy írni erről a filmről, hogy az valóban annyira erőteljes és letaglózó legyen, mint amilyen az Alien maga is úgy az első húsz alkalommal. Hogy kissé érthetőbbé tegyem: talán mindannyian játszottunk olyat gyerekkorunkban, hogy egy bizonyos szót addig-addig ismételgettünk magunkban, mire már teljesen értelmetlenné és idegenné vált fejünkben… Valahogy így éreztem magam tegnap délután az Alien című film fogalmam sincs, hányadik megtekintése után. Aztán estefelé, ahogy kezdtek kialudni a fények, hirtelen úrrá lett rajtam valami… Egy olyan jellegű érzés, ami valahogy emlékeztetni kezdett gyermekkorom első, epikus erejű filmes élményeire: The Terminator, Star Wars és az Alien. Ekkor már tudtam: hiába láttam már több tucatszor, sőt akár még százszor is megnézhetném, ezt a filmet sosem leszek képes lerázni sehogyan sem. Kár lett volna veszni hagyni a pillanatot, gyorsan át is pörgettem újra a film legfontosabb jeleneteit, valamint elővettem a zenei albumát is és éreztem, ez a mű sohasem lesz képes megfakulni. Századszorra is ugyanolyan erejű, mint legelső alkalommal találkozni vele. Mire bealkonyult, már újra ott voltam mindennek a kezdetén…

Szóval kirakódik az az öt betű, majd megjelenik egy teherhajó a távolban. Csendesen zúg hazafelé, de belseje korántsem barátságos. Piszkos szervizfolyosókon és rendetlen pilótafülkékben pásztáz hosszú percekig a kamera. Furcsa zajok törik meg néha a Nostromo belsejének végtelen csendjét és egyre jobban eluralkodik rajtad az a rettenetes egyedüllét-érzet, amiről már a legelső pillanatokban tudod: ilyen film nem létezhet több, csak ez az egy. Számtalan olyan eszközzel operál a film, ami már a hetvenes évek végén is mindennek volt nevezhető, csak épp szokványosnak nem. Nagyon sok olyan technikai formulát vet be, ami első ránézésre teljesen érthetetlennek tűnik mai szemmel nézve. Például hogy a hajótest felvezetése után egy űrsisakon áll meg a kamera és hosszú másodpercekig nem történik semmi. De miért? Aztán meg is kapod az első szívrohamot, amikor fülsiketítő hangon elbődül az addig teljesen élettelennek mutatkozó műszerfal, a szemben lévő sisakon pedig látod visszatükröződni a számítógép monitorán sorban kirakódó bináris jeleket félelmetes sípolások és tompa, semmihez sem hasonlítható, szürreális gépi hangok kíséretében. ANYA, az űrhajó központi számítógépe érzékelt valamit a világűr legelhagyatottabb részéből. Egy ismeretlen jelet, amiről fogalmunk sincs, hogy mi lehet, csak annyit sejthetünk róla, hogy hamarosan ki fogja billenteni a világűrt néma, elementárisnak tűnő egyensúlyából. ANYA programja szerint meg kell tudni, hogy mi az: felébreszti hét fős legénységét a hosszú hiperálomból.

A formabontó eszközök sora pedig még csak most kezdődik. A legénység tagjai egy űrhajót irányítanak csillagrendszereken át, de ez a tény ne tévesszen meg senkit. Egyszerű munkásemberek, de a film alatt egy olyan pillanat nem lesz, amikor ép ésszel fel tudnád fogni vagy akárcsak egy kicsit is meg tudnád érteni, hogy valójában milyen viszony fűzi őket egymáshoz. Holott a közös munkájuktól elkezdve az űrhajón eltöltött legbensőségesebb pillanataikat is végigkísérheted a kamerán keresztül. Először például reggelizni látjuk őket. Az egyik pillanatban még önfeledten beszélgetnek, viccelődnek egymással. Olyan, mint egy család… Szeretik egymást. Aztán a következő másodpercben már vadul vitatkoznak a kemény munkáért járó prémium újraelosztásán. Nincsenek szokványos, kerek dialógusok köztük, számos párbeszédet néha érthetetlenül reagálnak le a felek, vagy éppen be sem fejezik azt. De hamar kiderül az is, hogy nincs igazán központi szereplője se a filmnek, de még olyan se, aki hollywoodi értelemben vett tipikus karakter lenne. Persze ettől még mindenkinek vannak könnyen beazonosítható jellemvonásai. Parker például cinikus sértegetésekkel próbál a többiek fölé kerekedni. Brett a háttérben húzódik meg és egyfolytában a saját szócsöveként használt barátja elégedetlenkedő kampányait helyesli. Lambert megállás nélkül nyavalyog és panaszkodik, olyan mintha már előre félne valamitől. Kane keveset beszél, barátságosnak tűnő alkat, de leginkább cigarettázva, nagy bögre kávé mellett mereng a világ dolgain. Dallas kapitány egy magányos farkas jellegű forma. Unalmas rutinnal végzi a dolgait, valószínűleg ő a legrégebbi bútor a fedélzeten, ha pedig nincs dolga, máris félrevonul kabinjába komolyzenét hallgatni, hiszen minden pillanatában lerí róla, hogy elege van már a többiek társaságából. Ash a természettudományos tiszt, akinek ennek megfelelően minden kérdésre van egy kiválóan semmitmondó válasza, egyébként meghúzódó kis jellem. És itt van nekünk a fiatal Ripley, aki kötelességtudóan teszi a dolgát, de az első pillanattól kezdve látszik a szívós akaratosság az arcán. Talán ő az, aki a leginkább szeretne kitörni ebből az egészből és esze ágában sincs egy koszos teherhajón végeznie. Szóval mindegyik konkrét és jól kivehető tulajdonságokkal rendelkezik, mégsem áll egyik karakter sem a többi felett. Mármint a film cselekményidejének szempontjából semmiképpen sem Egyetlen közös dolog van bennük: rettenetesen elegük van már ebből a melóból. Most pedig fél úton hazafelé még kaptak egy totál ismeretlen rádiószignált is egy teljesen felderítetlen bolygóról, amit a szerződésük szerint ilyen esetekben muszáj kivizsgálniuk, mert ha elmulasztják, akkor egy árva vasat sem kapnak. Nem nagyon örülnek neki…

Az, hogy a bolygóra leszállva már mi is történik velük, csupán része a felvezetésnek. Olyan dologra akadnak, amilyet még ember nem látott addig. Egy ismeretlen eredetű űrhajóroncsból sugárzódik a titokzatos rádiójel. Hárman közülük belépnek, hogy megnézzék, mi leledzik benne. Amit pedig magukkal hoznak onnan, az már több mint horror. Ekkor viszont még fogalmuk sincs, hogy a halálra nevezték be őket.

Ami pedig innentől kezdve útjára indul, az kegyetlenebb és rémisztőbb, mint bármi, ami a filmtörténelem során valaha is gyöngyvászonra került és kerülni fog. És ha először látod, nem garantálom, hogy utána nem fog hetekig tartó üldözési mánia kísérni. De miből áll össze a legmélyebb paranoia? Adott egy űrhajó, egy teljes mértékben izolált környezet, ahonnan egyszerűen nincs hova menni. És valami ekkor már lappang a Nostromo eddig kihaltnak hitt helységeiben. Valami, amit Ridley Scott kamerája egyszer sem hajlandó explicit módon mutatni. Pillanatokra tűnik fel, csak részleteket látunk néha belőle, és a film végéig próbáljuk összerakni, hogy hogy is nézhet ki teljes egészében. És ez zseniális. Zseniális, mert a rettegés tárgya egyszeriben megfoghatatlanná válik. A film nem mutatja be az idegent, csakis akkor tűnik fel egy-egy pillanatra, amikor a cselekmény szerint ő van akcióban. És mivel nem ismerkedhetsz meg vele ennél jobban, így fogalmad sincs, hogy mire képes valójában. De van egy dolog, ami még ennél is rosszabb. Az idegen hollétének a találgatása. Miközben a szereplőket figyeljük, a lény látszólag sehol sem mutatkozik, de mégsem tudsz megszabadulni a helyszín okozta irtózatos paranoiától, mivel az idegen közvetlen jelenlétének érzése az utolsó pillanatig végigkíséri a film velőig ható atmoszféráját. Nem látod, de pontosan tudod, hogy ott van. Ott tartózkodik a következő szellőzőjáratok valamelyikében, vagy a folyosó végén balra elágazó alagútban, vagy közvetlenül az ajtó mögött, miközben a legénység tagjai tanácskoznak, miközben próbálnak a túlélésért játszani, egyszerűen nem tudhatod, de mégis biztos vagy benne, érzed, hogy ott gubbaszt valahol a közelben…

Ezekre a dolgokra pedig millió zseniális eszközzel játszik rá a film, hogy még jobb lehessen. A legenda szerint Ridley Scott a rázósabb jeleneteknél nem adta tudtára színészeinek, hogy mi fog következni, így amikor az egyébként is kiváló színészek váratlanul belefutottak egy-egy nem várt momentumba, az arcukra kiülő rémüldözésük teljesen valódiak lettek, és ezért is válik annyira átérezhetővé az egész. Dan O’Bannon és Ronald Shusett átdolgozott forgatókönyve pedig a film összes várakozással teli jelenetét pattanásig feszültre nyújtja, ami még tovább fokozza a nézőben egyébként is határtalan félelemérzetet. Ráadásul Scott még belerakott két akkora csavart a történet vége felé, aminél döbbenetesebb erővel talán azóta sem tudott lecsapni még semmi. És itt van még Jerry Goldsmith, egykori filmzenei atyaúristen, akinek albuma a lehető legfélelemteljesebb zenei betétekkel, sőt, zene helyett számtalanszor inkább végtelenül bizarr, űrbéli hangokkal operál.

Sokat lehetne még méltatni ezt a filmet, a szuperlatívuszok sora ugyanis korántsem teljes. A film korabeli politikai vetületéről, a vezetőség cserbenhagyásának szimbolikájáról például szó sem esett. De valahol fölösleges is, hiszen egyrészt fontos dolgokat lőne le, másrészt nem elég írni vagy beszélni róla. Az Alient csakis átélni lehet. 33 éve készült és a mai napig működik az utolsó, legapróbb részletekig. Ridley Scott pedig nem csak egy műfaj, a sci-fi-horror csúcsát teremtette meg ezzel, hanem elkészítette a világ máig egyik legjobb filmjét. Az Alien egy klasszikus, zseniális és örök érvényű mű.

Rendezői változat

2003-ban Scott úgy döntött, újravágja klasszikus űrhorrorját, ezzel egy-két újabb perspektívát adva neki az aktuális korszaknak megfelelően. Nehéz dolog konkrétan értékelni, mert az Alien ezen verziója nem az a tipikus rendezői vágás, amire általában rá szokták ezt a jelzőt mondani. Én egy régebbi válogatásban már láttam a film mozis verziójából eredetileg kimaradt jeleneteket, de ezekből a ’70-es évek filmtechnikai feltételei miatt nem sok került bele a 2003-as rendezői változatba. Maradjunk annyiban, hogy talán jobb is így. Igazából két darab, általam említésre méltó jelenet került bele a vágásba. Az egyik, amikor Ripley a finálénál lejátszódó menekülése közben váratlanul belebotlik az idegen rejtekhelyébe és drámaian szembesül vele, hogy mi is történt néhány társával. A másikkal még a film első felében találkozhatunk, amikor is Lambert és Ripley egymásnak esnek az idegen űrhajóroncsban tett kirándulás után. Véleményem szerint mindkettő hasznos plusz adalék volt a filmhez, hiszen utóbbival még érzékelhetőbbé vált a legénység tagjainak félelme, valamint a hirtelen jött veszélyforráshoz alkalmazkodni képtelen moráljuk kilengései. Előbbi jelenet pedig inkább az igazi film- és Alien fanatikusoknak nyújtott egy addig még soha nem látott érdekes információt az idegen berendezkedéséről és tetteiről.

Scott rendezői változatának igazi értelme azonban nem ezekben az adalékokban mutatkozik meg. Először átejtette a filmet az ilyenkor szokásos formaságokon, úgy, mint a kép digitális módszerekkel történő felújítása és a hang mai igényeknek megfelelő újrakeverése. Az igazán fontos változtatás azonban a jelenetek újravágása volt. Ez pedig főleg a film első egy óráját érinti. Gyorsabb, pattogósabb vágások jellemzőek és néhány, eddig általam sosem látott, új kameraállást is beletett a filmrendező. Míg ez utóbbi fontossága elhanyagolható, addig a bevezetés gyorsabbra vágása számomra nem jelentett pozitívumot. A mozis változatot jellemző rendkívül lassú, rendkívül kifinomult hangulattechnikai elemek veszítettek némileg a jelentőségükből, az atmoszféra pedig ezáltal kissé felszínessé vált. A film első felében így az indokoltnál sajnos egy picit gyorsabbnak tűnik a cselekmény, kevésbé átélhető az Alien védjegyének számító rendkívül kiismerhetetlen, rendkívül paranoid hangulathatás. Persze, ez ne riassza el a rendezői változattól a film igazán nagy kedvelőit, a baj koránt sem nagy. Az említett plusz jeleneteket leszámítva valójában nüansznyi, szemmel szinte észrevehetetlen változtatások ezek, amikkel alig sérül valamit a ’79-es film lényege és valószínűleg csak azok tudják észrevenni ezeket a változtatásokat, akik hozzám hasonlóan a mozis változat minimum tucadik megtekintése után ülnek már le a film rendezői vágása elé.

Alien

*****

Neumark Milán