Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • ruskyy: Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

The Dark Knight Rises

2012.07.26.

The Dark Knight Rises

 

Az első szó, amit 4 évesen papírra vetettem, az volt, hogy „Batman”. Persze, nyelvtanilag talán nem volt teljesen helyes, de mégis; egy 19 éves szerelem legszebb szakasza ért ma véget. Amit a Batman Begins elkezdett, a The Dark Knight még nagyobb magasságokba emelt, azt most a The Dark Knight Rises lezárta. Hibátlanul? Nem. Méltón? Igen. Pont került a történet végére, Batman megszületett, elbukott és legendává érett, csalódott rajongókat és elégedetlen kritikusokat csak elvétve látni, és bár nem sikerült megismételni a négy évvel ezelőtti mutatványt, egy pillanatig se legyünk benne biztosak, hogy ez csak a film hibája.

A néző túl sokat vár, a film túl sokat vállal, Christopher Nolan nem tudott megküzdeni a rá nehezedő felelősséggel. A miértekre keresett válaszok a fenti háromszög tetszőleges számú pontján megtalálhatóak, az én olvasatomban mindhárom kijelentés szerepet játszik abban, hogy a The Dark Knight Rises nem egy támadhatatlanul zseniális alkotás. Elsősorban azt hiszem, bennünk van a hiba. Óhatatlanul szaporodnak az egyéni inerciarendszerek, aminek az az eredménye, hogy elfogultak vagyunk, esetünkben negatív értelemben. Ha egy gyengébb képességekkel felruházott, ne adj’ Isten, pályakezdő rendező készít egy erős közepes filmet, akár elégedetten is felkelhetünk az előadás végén, mondván, legközelebb már jobban sikerül. De ha Christopher Nolan, akinek ritka tehetségét még az ellentábor legelvetemültebb tagjai is elismerik, nem képes a The Dark Knight (és az Inception) elsöprő sikere után egy megkérdőjelezhetetlenül professzionális produkciót letenni az asztalra, a fejét akarjuk. Közben persze a tárgyalt film röhögve fogyasztja el köret nélkül a konkurenciát, tucatnyi, várhatóan klasszikussá érő jelenetet fial, elsőrangú színészi alakításokat sorakoztat fel, és nem utolsó sorban méltó lezárását képezi az utóbbi évek legfontosabb filmtrilógiájának.

De a film is hibás. Már majdnem megdicsérném, hogy a 165 perces játékideje elsuhan, akár egy denevér az éjszakában, amikor eszembe jut, hogy legnagyobb hibái kivédésére éppen további játékidőre lett volna szüksége. Ha azt írom, túlvállalja magát, te a Pókember harmadik részére asszociálsz, pedig szó sincs ahhoz hasonló minősíthetetlenségről, egyszerűen több új karaktert kapunk, mint amennyi időt Bruce Wayne története átengedne nekik. Ironikus módon a probléma abban rejlik, hogy ezek a karakterek túlontúl érdekesek, és szeretnénk, ha Bane, akihez fogható fenyegetést személy szerint időtlen idők óta nem láttam a vásznon, megkapná azt a kitüntetett nemezis szerepet, ami kijárt a Jokernek. Szeretnénk, ha a sokak, köztük ezen sorok írójának félelmét képező Selina Kyle még többször villantotta volna meg pajkos mosolyát, és Anne Hathaway, aki egyetlen pillantással pofátlanul fülledt erotikát varázsol a vászonra, kiemeltebb szerephez jutott volna. Jó lett volna választ kapni néhány kérdésre, amik így viszont örökre a forgatókönyv fehér foltjaiként vonulnak be a történelembe, holott nyilvánvalóan létezik logikus magyarázat mindenre.

És végül Christopher Nolan is elkövette a maga hibáját, talán az előző felvonás egyik mondata („Batman has no limits.”) visszhangzott fejében, és elhitte, hogy előtte sincsenek áttörhetetlen falak. De vannak. Nolan számára jelenleg az Inception az, ami grandiózus mivoltában még teljesíthető, és kordában tartható, a The Dark Knight Rises azonban görcsösen próbált lekörözni mindent, amit eddig láttunk, és ez persze részben sikerült is neki. De legtöbbször, amikor megbotlik, saját nagyságában akad el, miközben fontosabb dolgok is áldozatul esnek a monumentális, epikus befejezés oltárán. De működik. Végső soron ez az, ami számít, Nolan nem felejtett el rendezni, ugyanolyan profin keveri a lapokat, ígéretéhez hűen visszatér Bruce Wayne figurájához, és mindent elmesél, amire kíváncsiak voltunk, kárpótol az előző részben őt ért elhanyagolásért is. Időnként néhány bábu madzagja lecsúszik az ujjáról, Gordon és Fox például lényegesen kisebb szerephez jutnak, de ami elveszik a réven, bejön a vámon; Wayne mellett több figyelem irányul Alfred figurájára, és bár az új belépőket szívesen csodáltuk volna még, a kidolgozottságukra, motivációjukra nem lehet panasz.

A fentiek után talán meglepő, de az a helyzet, hogy a The Dark Knight Risest is katarzis követte. Nem, valóban nem ugyanaz az érzés volt, mint négy éve, a vége főcím alatti taps sem neki szólt, hanem az elmúlt 7 évnek, és a kissé szégyenlősen, de bevallottan könnybe lábadt szem is inkább a felismerés következménye lehetett. A felismerésé, hogy vége. Soha nem akartam, hogy még több része legyen, nem akartam, hogy más vegye át, és vigye tovább, de finoman szólva nem vagyunk elárasztva hasonló kvalitású képregényfilmekkel, ami pedig Batman történetét illeti, borítékolható, hogy a következő találkozásunk korántsem lesz ilyen kellemes élmény. Nem a hibák fontosak, hanem az, hogy abban a 80-90%-ban, amikor működik, akkor mindent elsöpör az útból. Az, hogy grandiózusságából adódóan egymást érik a máris legendás, klasszikus státuszért üvöltő monumentális jelenetek, a szívhez szóló, végtelenül személyes monológok és önvallomások. Az, hogy a drámai fordulópontokat pazar akciójelenetek és ügyesen megírt dialógusok kötik össze, hogy Zimmer még egyszer, utoljára beleadott mindent, és Pfister képei is lenyűgözőek.*

A The Dark Knight Rises jó, méghozzá nagyon. Előny, ha különösen odavagy a főhősért és/vagy a rendezőért, de ha csak a jó filmeket, a mozit, az élményt szeretet és keresed, jó helyen jársz. Ha nagyítóval a hónod alatt, a hibákat kutatva ülsz be, lelked rajta, nem fogsz unatkozni, de amíg esetleg azon gondolkozol, hogy X karakter hogy jut el A pontból B pontba, Y idő és Z körülmények alatt, lemaradsz a varázslatról. Tudom, azt mondod, más tészta, és igazad is van, de néhány hónapja nem csináltál ügyet abból, hogy nagyra nőtt zöld orvosok és félistenek porolták ki egymást Manhattan szívében, mert szórakoztató volt. Nolan trilógiája, és annak záró darabja pedig sokkal több ennél. Intelligens blockbuster, vagy, ahogy mondani szoktam; midcult képregényfilm. Ezért mielőtt végső ítéleted mondasz felette, jusson eszedbe, mit adott neked eddig. Ha csak feleannyit, mint nekem, nem lehetsz eléggé hálás. És hogy mindez hány csillagot ér? A film négyet. Az élmény ötöt. Így hát…

DarkKnight2-620x465121212121.jpg

*****

* Ezúton szeretném megköszönni a Cinema City Aréna felelős munkatársának, hogy kritikán aluli képminőséget produkált azok számára, akik felirattal szerették volna élvezni a filmet. Egymást közt szólva, a moziban látottakhoz képest a neten keringő kamerás változat kész FullHD.

Cseh Dániel

Címkék: thriller crime 5/5 the dark knight rises cseh dániel

1 komment

The Dark Knight

2012.07.24.

The Dark Knight

 (A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.) 

Az történt, hogy négy évvel ezelőtt, egy bizonyos nyári napon, miután felkapcsolták a villanyt a veszprémi Cinema City egyik termében, én szótlanul meneteltem a kijáratig, odakint leültem egy padra, és képtelen voltam megszólalni vagy negyed óráig.

Katarzis.

Tim Burton 1989-es Batmanje első élményeim egyike volt: a rongyosra nézett VHS-szalagok, a tengeren túli rokonoktól érkező játékfigurák és a Superman & Batman képregények által kikövezett gyermekkorom rajongása visszatért, hogy felnőtt önmagam igényeit kielégítve söpörjön el mindent az útból. Megint. Schumacher kivéreztette, Nolan feltámasztotta, lerángatta a földre, meghempergette a porban, mélységet adott neki, és bár a harmadik rész magyar premieréig még hátra van néhány nap, jó eséllyel elkészítette minden idők eddigi legjobb képregényfilm trilógiáját. Már mindenki a fináléra kíváncsi, rekordokat vár, kritikákat olvasgat, elborzad a premiert övező tragédiától; az egész világ ismét a Sötét Lovagra figyel. Én most viszont azt idézem fel, hogy mi történt négy éve.

Christopher Nolan, miután a lehető legrealisztikusabb módon, mégis meseszerű elemekkel tarkított, apró gyermekbetegségektől szenvedő filmjében elmesélte, hogy lett Bruce Wayne a Sötét Lovag, úgy döntött, fókuszt és szemléletet vált. A Memento és az Insomnia után már elismert, de még kezdőként kezelt rendező a Batman Begins és a The Prestige sikerét követő elismerésén olyan dolgot vásárolt, amit más rendezők hajlamosak feláldozni a pénzügyi sikerek oltárán: tiszteletet. Nolannek senki nem parancsol, a The Dark Knight, az Inception és a bemutatás előtt álló The Dark Knight Rises ékes bizonyítékai ennek; a rendező az utolsó pontig szabad kezet kap. Nem hisz a 3D-ben, ezért a Warner Bros. legnagyobb aranytojást tojó tyúkját 2D-ben ereszti moziba; hisz viszont az IMAX-technológiában, ezért méregdrága kamerákkal forgatja filmjei egyes jeleneteit, s ezt a stúdió szó nélkül tűr annak ellnére, hogy eddig egyszer sem sikerült ugyanannyi kamerát visszaszolgáltatnia, mint amennyivel útnak indult. Nolan azt csinál, amit akar, és ezt kevés felkapott rendező mondhatja el magáról. Ehhez pedig kellett a The Dark Knight.

Bár a Batman Begins közel tökéleteses film, akad benne néhány olyan zavaró tényező, mely minduntalan azt az érzést kelti bennem, hogy a forgatás idején még rövid volt az a bizonyos póráz. A folytatásban ábrázolt környezet sokkal inkább Nolan világa, ezúttal nincs szó évszázadok óta működő, önbíráskodó ligákról, teljes városokat romba dönteni kívánó őrültekről, és ezúttal egy ló sem jelenik meg a város közepén - csak úgy. Van helyette egy már ismert, kész karakter, aki szembetalálja magát egy önmagát a káosz ügynökeként definiáló őrülttel, a fókusz azonban kettejük macska-egér játéka helyett egy harmadik személyre kerül. Harvey Dent, Gotham Fehér Lovagja, az új ügyész, aki elődeivel ellentétben szembe megy bárkivel, hogy igazságot szolgáltasson, törvényes keretek között, vállalva arcát. Ő az, akire Bruce Wayne várt, hogy jelmezét szögre akasztva, Rachellel az oldalán elsétálhasson a naplementébe.

A történet ezen pontján kerül a képbe Joker, az önmagára autókat kergető kutyaként tekintő megszállott, hogy a jók közül is a legjobbat rántsa magával a mélybe, ezzel bizonyítva a két oldal közti labilitást. A Batman, Dent és Gordon alkotta triumvirátus alaposan megsínyli Joker játékát, miközben ő grammra kimért káoszt hirdet, mindenkinél ügyesebben olvas a sorok között, úgy keveri a lapokat, hogy senki nem látja át, de ő már két lépéssel mindenki előtt jár. (Például egyáltalán ne légy biztos abban, hogy az amúgy meglehetősen meredek kompjelenetben valóban a másik hajóhoz tartozó detonátorok voltak a delikvenseknél…) Egyedül Batmannel szemben őszinte, a legendássá érett kihallgatási jelenetben, és a fináléban is kertelés nélkül vall színt, előbb szembesítve nemezisét annak végtelenül kiszolgáltatott helyzetével, majd lerántva a leplet ördögi tervéről, ami addigra már be is teljesült. Joker győz, minden fronton, a Fehér Lovag elbukik, a Batmanből pedig üldözött és számkivetett lesz: megszületik a Sötét Lovag.

Akárcsak Lucas vagy Tolkien fő műveiben, Nolan trilógiája esetében is a középső rész a bánat, a ború, a csalódás és bukás kemencéjében sült. Az első képkockától magával ragadó feszült atmoszféra egy pillanatra sem veszi le kezeit a torokról, Zimmer és Howard zenéi, Pfister hidegen gyönyörű képei nem engedik elfelejtened, hogy ez most nem olyan film, amilyenhez ezekben a hónapokban szoktál. Semmi nem zökkent ki, a régi karakterek meggyőző magabiztossággal, az újak elsöprő lendülettel vannak jelen, Eckhart átalakulása meggyőző, akár egy veterán színészlegenda jutalomjátéka, és senki nem gondolhatja komolyan, hogy Ledger csak tragikus halála okán kapott ennyi elismerést. (Felülmúlhatatlan játékát az első kritikák szerint a mindhiába zseniális Tom Hardy már meg is sínylette.) Tovább megyek; Nolan még az akciójeleneteket is képes volt az előző rész kissé esetlen kapkodásától gyakorlatilag tökély közeli állapotba fejleszteni. A The Dark Knight olyan, akár egy hibátlan egyenlet, amelybe valami csoda folytán mégis szorult rengeteg szív, ez pedig nem más, mint a tökéletes film elegye. Egy igazi midcult képregényfilm.

Akkor hol a hiba? Ha akarod, sehol. De könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem tudsz átlendülni azon, hogy Bruce Wayne ezúttal nem tart sehova. Batman ugyan kalandos utat jár be, és rengeteg kérdőjelet hagy maga után, de alteregója csak mellékszerephez jut, a Batman Begins után pedig erre számítottam a legkevésbé. Annyi viszont bizonyos, hogy a záró epizód visszatér az alapokhoz, bezárja a kört, és mindezt a hírek szerint az első rész szellemiségében teszi. A gonosz célja látszólag ismét a város elpusztítása, sőt, még az Árnyak Ligája is képbe kerül valahogy, az pedig, hogy az előttünk álló 165 perc elsősorban Bruce Wayne kálváriája lesz, nem lehet kérdés. Hiszen, ha belegondolsz, ez az ember üresebbé lett, mint azt legmerészebb rémálmaiban elképzelte. Csak éjszakai énje, és a Rachellel való boldog élet reménye vitte előre az úton, és egy csapásra elveszített mindent. Mi lesz a motiváció, ami visszahozza, ami felemeli? Mi vihet előre valakit, akinek semmije nincs? Vajon amikor ennyi bukás után újra elesik, emlékezni fog-e még, miért is esünk el? Néhány nap múlva mindenre választ kapunk; lezárul egy korszak, amit nem csak képregényfanatikusok, de a filmművészet elkötelezett hívei is magukénak érezhetnek.

 the-dark-knight-rises.jpg

*****

Cseh Dániel

Címkék: thriller the dark knight crime 5/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Batman Begins

2012.07.22.

Batman Begins

 

A Bob Kane által 1939-ben teremtett hős kalandos utat járt be, mire megtalálta számításait a hetedik művészet berkein belül. Említésre méltatlan fekete-fehér sorozatként kezdte, hogy aztán a ’60-as években olyan mély nyomot hagyjon a rajongókban, hogy még az aktuális generáció is tudja, ki az az Adam West. 1989-ben, meglovagolva Frank Miller jótékony munkálkodását, óriásit robbantott Tim Burton vezénylete alatt, és egy folytatás, valamint egy zseniális rajzfilmsorozat erejéig meg is őrizte népszerűségét. Hogy 1995-ben, és rá két évre mi történt, abba nem is igazán érdemes belemenni, de ahogy azt a tárgyalt film folytatása bölcsen megállapítja; hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. Nem volt ez másként Batman filmtörténelemben bejárt útja esetében sem; amikor már mindenki azt hitte, hogy nincs remény, egy fiatal, ambiciózus rendező, nevezett Christopher Nolan három ígéretes film után érzett magában elég erőt, hitte, hogy van még mit elmesélni a témával kapcsolatban. Hogy ennek a gondolatnak mi lett a vége, ma már mindenki tudja. Nolan a legkeresettebb, és egyik legtehetségesebb rendezővé lépett elő, filmjei sorra kasszát robbantanak, a rajongók és elégedett kritikusok száma egyre nő, és minden debütálásnak bérelt helye van az IMDB toplistáján is.

Ez az állapot a 2008-as The Dark Knight óta áll fenn, de sokak szemében a Batman Begins jobb, vagy legalábbis egyenértékű darab, csak egyszerűen kevésbé fogyasztható. Ez tény. Képregényadaptáció létére sokadik megtekintésre is kínál újdonságot, nem egyszerű, és nem könnyű darab. Ha belegondolunk, képregényhős 2005-ig nem mondott olyat, hogy „Nem öllek meg, de nem kell, hogy megmentselek…”. Nolan víziójában Batman nem egyszerűen álarcos jótevő, hanem sokak szemében egy megkérdőjelezhető indíték mögé bújó potenciális önbíráskodó. A gyermekkori tragédia nem egy kötelező elem, ami néhány szomorú flashback erejéig előbukkan, hanem egy olyan lelki törés, ami évtizedekig, talán élete végéig beteggé teszi Bruce Waynet. Gotham nem egy mesés nagyváros néhány rosszarcúval, hanem maga a felhőkarcolókkal tarkított Pokol, ahol néha felcsillan a remény sugara, de ez általában délibáb. Egy rothadó fertő, így a mindenkori Gonosz motivációja is érthető; Gothamnek pusztulnia kell. Az elmúlt 7 esztendőben millió magamfajta önjelölt kritikus szedte szét, és állította össze a filmet, annak legapróbb elemeit, és ámult a nagyságán, de az igazi bravúr mellett sokan elmentek.

Ez pedig maga Nolan. Olyan direktor ugyanis, aki a piac kiszolgálása helyett saját igényei köré építi azt fel, nem terem minden bokorban. Persze, a Batman Begins nem hibátlan, sokaknak talán túl meseszerű, különösen a The Dark Knight után visszatekintve, akad benne néhány kötelező jelleggel letudott elem, és pár helyen kilóg a lóláb is. Szó szerint. De Nolan receptje zseniálisan egyszerű; fogj egy évtizedes sikernek örvendő karaktert, és cibáld ki a képregénybuborékok világából. Rángasd le a földre, nyomd az arcát a sárba, rúgj bele néhányat, és mindezt tedd sztárok helyett színészekkel. (Hogy Katie Holmes mit keres a filmben, azt most ne firtassuk.) Ha ez megvan, írj egy olyan forgatókönyvet, ami az események helyett a jellemekkel foglalkozik, ne akard megúszni a genezist egy főcím alatt, mert bizony van ott elmesélnivaló. Bár közel sem ért el ekkora sikereket, Ang Lee Hulkja gyakorlatilag ugyanezen okok miatt szerepel a kedvenc filmjeim között; nem volt rest Bruce Bannerrel foglalkozni. Esetünkben is eltelik egy óra, mire szemünk elé tárul Batman a maga valójában, de csak a meleg/hideg elől a multiplex termekbe menekülő félszerzetek fordultak vissza ekkor az ajtóból, a valamirevaló néző ugyanis nem a fekete maszkra kíváncsi, hanem a mögötte megbújó emberre, mert az az érdekes, mindig is az volt. A szavakat a végtelenségig lehet egymás mögé hányni, esetünkben ez még nem is volna értelmetlen vállalkozás, hiszen ha valamiről, hát erről a filmről lehet beszélni. De az igazság az, hogy a Batman Begins attól olyan elképesztően zseniális, hogy a munkacíme akár Bruce Wayne Begins is lehetett volna. Ez a felismerés, az addig kiaknázatlan lehetőségek csatasorba állítása, és a színészi, technikai oldal professzionális szintig való hajtása együttesen történelmet írt 2005-ben, aminek a jelentőségét sokan csak 3 évvel később ismerték fel.

normal_Betmen.jpg

*****

Cseh Dániel

Címkék: crime batman begins 5/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Hodejegerne

2012.06.24.

Fejvadászok (Hodejegerne)

(A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.)

Dan Brown és Jo Nesbo. A felkapott norvég krimiíró mellé sok szempontból talán jobban passzolna Stieg Larsson neve, de az én szememben a fenti két szerzőben három közös dolog létezik. Mindketten írtak egy, általam nem olvasott könyvet, ami azonnal a bestseller szekcióban landolt, és ki sem lehetett robbantani onnan. Mindkettejüket felkapták, és filmet forgattak (legalább) egyik írásukból. És mindkét film csak jó indulattal nevezhető erős közepesnek.

Fejvadászok jól kezdődik. Stílusos, szépen fényképezett, kellemes zenével, érdekes karakterekkel és finoman adagolt feszültséggel operál. Igen, ordít róla, hogy az írója éjjeli szekrényén egymásra dobálva hevernek a Bret Easton Ellis-könyvek, de a belül romlott felső tízezer sablonját azért annyira nem dolgozták meg filmes fronton, hogy ne tudjunk még egyet elviselni belőle. Hősünk, Roger legnagyobb problémája, hogy 168 cm magas, ezért kénytelen hosszú combú, magas szőkéjét lenyűgözni minden földi jóval: puccos házban lakni, Lexust vezetni, és minden helyzetben a lehető leghatározottabban fellépni. Ő azonban nem a fejvadász állásából építette fel azt az életet, melyre olyan sokan vágynak még ennyi évvel Tyler Durden 8 pontja után is. Roger ugyanis tolvaj, méghozzá nagy értékű, ritka festményekre specializálódott besurranó, aki gyaníthatóan a CSI összes évadát kipörgette, mert gyakorlatilag tetten érhetetlen. Ha azt mondom, hogy az egyre kevésbé elegendő profit miatt egy óriási zsákmánynak ígérkező melót is bevállal, és balul sülnek el a dolgok, akkor meglepődik itt bárki is?

Csak azok, akik a film első fél órájának stílusában és minőségében tovább gondolkodó folytatást várnak, mert ha ez sikerült volna, egy kifejezetten kellemes élménynek lehettünk volna szem- és fültanúi. Ezzel ellentétben azonban a történet a legérdekesebbnek tűnő pontjánál szemlátomást írót vált, és olyan ámokfutásba kezd, amiről Lynch is átkapcsolna a Szerencsekerékre. Roger és a feleségére, valamint a műkincsrablás legújabb áldozatából hamarosan konkrét fejvadásszá előlépő ex-kommandós (a Game of Thrones Jamie-eként ismert Nikolaj Coster-Waldau) macska-egér harca közben senkit se érjen váratlanul, ha fülig merül a fekáliában és négykeréken visz kutyát sétáltatni, mi több, a gyaníthatóan Twin Peaks városából szabadult rendőrikreknek köszönhetően Roger túlél egy olyan akciót, amihez képest Indy és az atombiztos hűtő maga volt a földhöz ragadt realizmus.

Ez még akár szórakoztató is lehetne, de közben egymásnak adják a kilincset a logikai bukfencek, indokolatlan fordulatok, és még ha kellemes eszköz is a cliffhanger, azért egy 100 perces filmbe talán túlzás bepréselni a FOX akármelyik sikerszériájának egy évadjára jutó fordulatait. És amíg a film folytatja, sőt, fokozza az ész nélküli tempót, a szereplők távolivá válnak, nincs már meg a közös keresztmetszet, így a végkicsengésnél sem lehet elégedetten csettinteni, hiszen a karakterek, akikért eleinte szorítani/gyűlölni lehetett, teljesen érdektelenné válnak.

Bár sokan nem osztják a nézeteimet, de számomra ez a film A tetovált lány effektus megismétlése lehet, hiszen egy erős közepes, komoly potenciállal felvértezett történetből készült egy ambiciózusnak látszó, ám önnön fejetlensége révén érdektelenségbe fulladó közepes európai film, amely egy borítékolhatóan elkészülő remake képében akár erőre is kaphat, ha jó kezekbe kerül. A Scorsese által kinézett Hóembertől talán több is várható, mert amit ez a film összességében ad, azt nyugodtan kenjék a hajukra!

hodejegerne.jpg

Hodejegerne

***

Cseh Dániel

Címkék: crime 3/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Portré / George Clooney

2012.02.05.

Portré

George Clooney

 

Az 1961-ben született színészre a mai napig kevesen tekintenek rendezőként, pedig a mozikban jelenleg is futó The Ides of March Clooney negyedik rendezése, és egyik filmje miatt sincs oka szégyenkezésre. A köztudatba Ross doktorként robbant be, majd a From Dusk Till Dawn és a One Fine Day után azonnal próbára tette karrierjét. Hogy a minden idők egyik legrosszabb filmjeként számon tartott Batman & Robin után hogy volt képes felállni, és szinte soha többé nem hibázni, az a mai napig a filmtörténelem egyik legnagyobb rejtélye, mindenesetre, tekintve, hogy az idei Oscar-díj átadón is a legesélyesebbek között szerepel a neve, kijelenthetjük, hogy a jelenkor kulcsfontosságú figurája a filmvilágban. Páratlan színészi tehetségéről annak ellenére is sok szó kell, hogy essen, hogy az írás rendezéseire fókuszál, hiszen soha nem adta át másnak a legjobb szerepeket, bár engedékenységben mindenképpen javuló tendenciát mutat.

 

Munkáit illethetjük néhány olyan jelzővel, ami kivétel nélkül igaz mindegyikre. Ilyen például az a tény, hogy kiváló érzékkel fest le adott korszakokat, és legutóbbi alkotásától eltekintve mindig fontos tényezőként szerepelteti a film történéseinek helyet adó időket és tereket. (Bár fontos megjegyezni, hogy a The Ides of March is markáns korrajzzal jelentkezik, még ha ez nem is esik olyan távol a jelentől, mint a többi esetben.) Állandó jellemző továbbá a professzionális színészválasztás; ezen a téren óriási léptekkel emelkedik a színvonal az életút egészét tekintve, legutóbb például olyan színészgárdát toborzott össze, amit általában Steven Soderbergh vagy Woody Allen filmjeiben láthatunk. Ha egy rendezői életút négy egész estés filmet vonultat fel, nem nehéz levonni a tanulságot, esetünkben azt, hogy Clooney írói vénája semmi esetre sem elhanyagolható. Két sikerültebb művének (Good Night, and Good Luck., The Ides of March) forgatókönyvén is dolgozott, míg a két másik alkotás kevésbé sikerült emlékezetesre, annak ellenére is, hogy olyan írók is dolgoztak rajta, mint a filmes berkekben nagy tiszteletnek örvendő Charlie Kaufman.

 

Első, nagy sikert aratott rendezése a Confessions of a Dangerous Mind érdekes témát választ; a televíziózás egyik kulcsfigurája, Chuck Barris önéletrajzi könyvét veszi alapul. A nem mindennapi történetek főszereplője nélkül a mai kereskedelmi televíziózás is egész máshogy nézne ki, a ’90-es években például Kósa L. Adolf nem asszisztált volna hármas vakrandihoz, de a tehetségkutató név alatt futó énekes reality műsorok is egészen másképp néznének ki, már ha léteznének, persze. Kaufman stílusa ordít a forgatókönyvről; a film elképesztően harsány, szándékosan ripacs, zavaros, faltól falig csapódik, amivel önmagában nincs probléma, de Clooney stílusától ez nagyon távol esik, ahogy azt a későbbi filmek is bizonyítják. A Kaufman által írt emlékezetes darabok (Being John Malkovich, Adaptation., Ethernal Sunshine of the Spotless Mind) soha nem a felismerhető rendezői kézjegy miatt értek el bizonyos körökben kultikus státuszt, még Michel Gondry sem mindig tudott mit kezdeni a jól felismerhető, erőteljes stílussal dolgozó íróval. Nincs ez máshogy esetünbken sem; a Confessions of a Dangerous Mind jó film, de a teljesítménye hullámzó, és két, egymásnak feszülő szemlélet torz eredménye. Legnagyobb előnye talán mégis az, hogy az akkor még csak mellékszerepekben bizonyító Sam Rockwell sikerrel vehette élete első, igazi kihívását, amit azóta több, hasonlóan eredményes szereplés követett. Clooney magának kulcsfontosságú, de kevés teret igénylő szerepet adott; a Barris egész életének újra értelmet adó, és egyben teljesen tönkretevő hírek hozója, ő az Ördög, aki sosem alszik, és mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé van rá szükség. Korrajz tekintetében azonban kitűnőre vizsgázik a film, erre viszont három évvel később a Good Night, and Good Luck. alaposan rákontráz. Clooney eddigi legjobb rendezése egy csaknem zseniális filmet eredményezett, az ötvenes évek dohányfüstös amerikai TV stúdióiban játszódó fekete-fehér alkotás a zárt, sötét helyekkel és temérdek archív felvétellel pillanatok alatt felejthetetlen hangulatot teremt. A McCarthy szenátor kommunista boszorkányüldözéséről és a mindenkori kormány figyelő tekintetéről szóló kritikus hangvételű filmben olyan színészek adják egymásnak a kilincset, mint a főszerepben brillírozó David Strathairn, Robert Downey Jr., Patricia Clarkson és természetesen George Clooney. Bár a forgatókönyv munkálataiban Grant Heslov is részt vett, ismerve korábbi munkáit, nagy valószínűséggel Clooney számlájára írható az ügyesen felépített, feszültséggel és fordulatokkal profi módon operáló történet.

 

Hogy a filmográfia kakukktojása címet kétségtelenül kiérdemelő Leatherheads hogy került Clooney kezébe, rejtély, mindenesetre az amerikai futball fordulópontját körbejáró történet meglehetősen gyenge lábakra épült. Ritka egy filmen belül az ilyen csapongó minőség; az első fél óra zsivány humora után felülünk egy minőségi hullámvasútra, ami ugyan nem megy túl mélyre, de túl magasra sem, így megússzuk kifejezetten rossz emlékek nélkül, de eszünkben sincs újra jegyet váltani rá. Hogy a film nem fulladt tökéletes érdektelenségbe, az Clooney azon döntésének köszönhető, miszerint magára osztotta az egyik főszerepet, a közvélemény szerint általában tehetséges, valójában indokolatlanul felkapott, majd elfelejtett Renée Zellweger viszont csak akkor érdekes, ha megágyaz néhány egetrengető poénnak, igaz, akkor nélkülözhetetlen. A történet elég hamar giccsbe fordul, a burleszk stílus létjogosultságát veszti, és mire a finálé cselesen fordít egyet az álláson, már senkit nem érdekel. Aztán ismét eltelt 3 év, Clooney és Heslov ismét tollat ragadott, majd Beau Willimon műve alapján elkészült a The Ides of March. A téma ismét a politika, annak is az árnyoldala, benézhetünk a színfalak mögé, egy elnökválasztás hajrájában, ahol maga Clooney készül az ország élére állni. A film erős hátránnyal indít; nincs lehetőség a korrajzot tolni a csatában az első sorba. Ez nem a hatvanas, hetvenes hippikorszak, nem az ötvenes, hidegháború előszelével játszó éra, de még csak nem is a húszas évek felgyorsuló világa. A The Ides of March a jelenben, legalábbis a közelmúltban játszódik, melynek ábrázolása persze sokak számára változatlanul kihívás, esetünkben azonban hamar túllépünk rajta, elvárható pluszként tekintve rá. És mivel maga az elgondolás ugyan jó, de a történet nem kifejezetten erős, maradnak a színészek. És ez az a pont, amivel Clooney legújabb filmje lekörözhetetlen fölénnyel száll harcba; a rendezőn kívül a főszerepben a hibázni képtelen Ryan Gosling, mentora, Philip Seymour Hoffman, a másik oldalon Paul Giamatti, a két oldal között, olykor felett, Marisa Tomei. Ezen nevek nélkül a The Ides of March egy ügyesen megrendezett, hangulatos kép volna a kulisszák mögül sok ármánykodással, hátba szúrással, szükség hozta kegyetlen lépésekkel, így viszont mindez kiegészül olyan alakításokkal, melyeket az Akadémia minden túlzás nélkül díjazhatott volna, ha maga a film nem sikkad el a rendkívül erős mezőnyben, és a meglepő döntések sorozatában, amibe ennek a cikknek nem tiszte belemenni.

 

Hogy George Clooney nagyszerű színész, azt mindig is tudtuk, talán még akkor is, amikor elővette hitelkártyáját abban az ominózus jelenetben, de azóta nem hajlandó hibázni, még a legközépszerűbb film színvonalán is rengeteget emel jelenlétével. Hogy ugyanilyen nagyszerű rendező is? Nem. Tehetséges, nagyon jól választ témákat, ha engedik a maga feje után menni, még sokáig emlékezetes darabokat is képes letenni az asztalra, de az ő esetében nincs létjogosultsága a Clint Eastwood életút bejárásnak, amikor is egy zseniális színészről szép lassan kiderül, hogy még zseniálisabb, a ma élő egyik legtehetségesebb rendező, függetlenül az utóbbi évek baklövéseitől. De ha Clooney változatlanul szállítja a tőle megszokott minőséget három évente, azért hálásak lehetünk, főleg, ha magára is oszt néhány erősebb szerepet.

 George Clooney.jpg

Confessions of a Dangerous Mind

***

 

Good Night, and Good Luck.

****

 

Leatherheads

***

 

The Ides of March

****

 

Cseh Dániel

 

Kapcsolódó írás

Neumark Milán – The Ides of March

Címkék: comedy history george clooney drama action julia roberts crime robert downey jr romance biography maggie gyllenhaal sam rockwell philip seymour hoffman paul giamatti david strathairn ryan gosling 4/5 3/5 cseh dániel

Szólj hozzá!