Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • : Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

Premier / The Grey

2012.03.25.

The Grey

Fehér pokol

 

Olajmunkásokat szállító repülő zuhan le az alaszkai vadonban, hét ember éli túl. Liam Neeson nihilista figurájának vezetésével megpróbálnak kiutat találni elkeseredett helyzetükből, de a környéket uraló farkasfalka ezt máshogy gondolja, így az amúgy sem egyszerű túlélésből élet-halál harc lesz.

 

Nagyjából így lehetne összefoglalni a lehető legrövidebben a Fehér pokolra keresztelt (foglalkozik még valaki ezekkel a fordításokkal?) kalandfilmet, de ez legalább akkora – főleg kellemes – csalódásba vezetné a gyanútlan nézőt, mint az életszerű, filozofikus drámát sejtető előzetes. A The Grey bravúrosan esik két szék közé, valami nagyon puhára: biztonsági játékot játszik, és bejön neki, de azért nem mindenki jár jól.

 

A közönségsiker érthető, a részmegoldásként alkalmazott nyersség ugyan nem vezet sehova, nagyon jól mutat a vásznon, és bár a Taken óta tudjuk, hogy Liam Neeson kemény, mint a kád széle, azért tudja még fokozni. A filmmel ellentétben karakterét átjárja a férfiasság, és jó David Attenborough módjára mondja fel a farkasok minden jellemzőjét, legalábbis azokat, amik a horrorfilmek első félórájára jellemző mivanabokorban hangulat megteremtéséhez feltétlenül szükségesek. Ez egy idő után kissé fárasztó, de valamilyen szinten működik, és még a Sesame Streetről leselejtezett farkasok sem képesek megtörni a vérfagyasztást.

 

Az igazi probléma a potenciállal van. A The Grey tulajdonképpen egy straight to DVD kalandfilm, ami kapott egy drámai vonalat, Istenkereséssel, sorskérdésekkel és megváltással. Tehát elmondhatjuk, hogy egy átlagos túlélőmozihoz képest jóval komolyabb tartalom szorult belé, de ez csak részben igaz. Az igazság az, hogy minden, ami a filmben jó – tartalmilag, mert a zene és a fényképezés csillagos ötös! -, az Liam Neeson, és az ő karaktere. Az ő figurája érdekes, az ő motivációi, sorsa és múltja az, ami simán elviszi a hátán az egész filmet, és ez így rendjén is lenne, de – igaz, nem sokáig – még hatan vannak rajta kívül. Hat totál jellegtelen, kiszámítható sorssal és ezerszer elhasznált jellemvonásokkal, megmozdulásokkal felruházott szereplő, akik a repülőgép szerencsétlenséget követő ötödik percben töltelékfigurákká minősülnek. A rutinosabb néző így magára marad, és ha épp nincs semmi megbámulnivaló a hófödte tájon, akkor azért imádkozik, hogy Liam Neeson minél hamarabb elnyomjon valami ijesztő/cool/bölcs egysorost, és szétvágjon pár papírfarkast. Ez megbízhatóan be is következik időről időre, csak sajnálatos, hogy a köztes jelenetekben nem történik egyéb, mint egy nyilvánvalóan előre lefixált játékidő rutinos és fáradt kitöltése.

Gondolok itt arra, hogy teljesen felesleges a 7 túlélő, ha egyszer közülük 3-4 kap valamilyen egyéniséget, a többiek csak a stúdióra amúgy rászáradó művért hivatottak elpancsolni. Szintén hiábavaló a szereplők film eleji bemutatása ex-fegyencként, érzéketlen nehézfiúként, ha aztán a forgatókönyv mindnek előhúzza a könnyáztatta fényképet a tárcájából. Ugyanakkor Neeson figurája és az egész környezet, illetve a film technikai megoldásai létrehoznak egy hihetetlenül erős atmoszférát, ami azonnal magába szippantja a nézőt! Ugyanezt erősíti a főhős minden egyes megszólalása, mozdulata: róla tényleg elhiszed, hogy megjárta már a poklok poklát, hiteles szereplő, minden színpadias megmozdulása ellenére is. A párbeszédeken végigívelő sorskérdéseknél már megbillen a léc, mert valódi partnerek híján ezek inkább csak kivetülő monológok, tábortűzrevaló életigazságok.

 

Sajnos minden jól sikerült hangulatépítésre jut legalább egy olyan amatőrnek ható megoldás, amit látva joggal felszisszenhetünk, így a pozitívumok inkább tűnnek véletlennek, mintsem tudatosnak, és ez rányomja a bélyegét az összképre. Mégis mindenkit rábeszélnék a The Greyre, mert ha eltekintünk a kiszámítható cselekménytől és a semmibe futó párbeszédektől, azért kaphatunk egy szeletnyit Alaszkából, és erre nagyon kevés film képes. Tökéletesen visszaadja a kétségbeesést, a hideg már-már marja az arcunkat, és szinte a saját bőrünkön érezzük, milyen az, amikor a halál a legjobb, ami történhet velünk. Reménytelen utazás a világ végére, Isten keresése, és kérdőre vonása.

 

A stáblistát pedig ezúttal ne nézzük végig, mert csak aláhúzza kétszer minden kritikámat.

 thegrey-600x225.jpg

***

 

Cseh Péter

Címkék: horror drama liam neeson 3/5 cseh péter

4 komment

Premier / The Descendants

2012.02.12.

The Descendants

Utódok

 

Legyünk aktuálisak, azt érdekesebb/viccesebb visszaolvasni; ahogy közeledünk az Oscar-díj átadás estéjéhez, a 2012-es Golden Globe legjobb drámai film kategóriájának nyertese kezd kissé háttérbe szorulni a The Artist című filmmel szemben. Utóbbi a formai rutint hivalkodóan felrúgva vonzza be a figyelmünket, míg jelen írás tárgya ennek reciprokaként húz le a földre egy idealizált képet; hétköznaposítja Hawaiit. Rögtön meg is jegyezném, hogy nem kifordítja magából, ahogy például Michael Mann tette az örökké viharos Miamival… Nem, Alexander Payne ”csak” megmutatja, ugyanolyan gyönyörűnek, amilyen valójában, de ezzel együtt rávilágít; az élet nem attól lesz rohadt nehéz, hogy beborul az ég.

 

Az élet attól lesz rohadt nehéz, ha kómába esik a feleségünk, és nyakunkba szakad a két tinédzser lányunk nevelése, amin aztán az sem könnyít, ha a nagyobbik előrukkol életünk legnagyobb pofonjával; ő bizony látta, ahogy anyu megcsalt minket. Mindezt tetézheti egy családi ügy is, ahol komoly döntés elé kényszerülünk, és talán pont úgy alakul, hogy ezek a szálak össze is fonódhatnak… De hagyok valamit a nézőnek is. Úgysem annyira a történet a fontos, igazából a fent vázolt alaphelyzeten nem is nagyon lép túl a film, nyilván Payne úgy érezte, hogy ebben is van elég potenciál, itt már lehet érdekes karaktereket faragni. Hogy ez mennyire igaz, arról nyilván George Clooney jelölései rengeteget elmondanak, de ez tényleg a „látni kell” kategória; a Clint Eastwoodi karrierjét (karakterszínészből egyre érettebb filmeket levezénylő rendező) egyengető Ross doki lubickol Matt King szerepében, ahogy végre megtalálhatja (felkínálják neki?) az arany középutat a Coenék által dirigált – végtelenül szórakoztató – ripacs és az amúgy kötelező és szeretnivaló búbánatos sármőr között. Aki az IMDB-n vet egy gyors pillantást Clooney szerepeire, azért láthatja, hogy közepesnél rosszabb filmre nem bólintott rá a Batman & Robin óta - természetesen a Spy Kids 3-D kivételével  - , és ez a következetesség mostanra meghálálta magát; minden apró megmozdulása, de legyünk sznobok; rezdülése annyira precíz és igazi, és olyan könnyedén simítja bele a korábbról megismert, komikusnak ható grimaszait, hogy öröm nézni.

 

A jól eltalált, és egyáltalán nem tolakodó narrációnak köszönhetően párhuzamosan ismerjük meg és szeretjük meg Mattet, és mire eljutunk arra a pontra, hogy fény derül a házasságtörésre, már vele együtt kapunk sokkot. A kitűnő karakterábrázolás, úgy tűnik, Payne legerősebb kártyája, mert bár Matt kimondottan érdekes, de főleg azért, mert azok is különlegesek, akik körbeveszik; mindkét lánya (egyiknek udvarlója is van, körültekintően kimeríti a „vicces mellékszereplő” fogalmát), apósa, ilyen-olyan rokonok, és… Nos, majd meglátjátok, de nem nehéz kitalálni, merre bonyolódik a hoppon maradt férj élete. Bár kiszámíthatóságról nem beszélhetünk, igazi meglepetésekről sem; egyszerűen zajlik az élet, túlzó szélsőségek és fennkölt pillanatok nélkül. És ami – bár egész más terepen, de – az A Separationnek összejött, azt hozza a The Descendants is, igaz, kicsit nagyobb kulcslyukon kukucskál, viszont így több minden is a látótérbe kerül, és nem utolsó sorban túllépünk a Szomszédok díszletein. Hawaii gyönyörű, de inkább; gyönyörű lesz! Ugyanis ahhoz, hogy a néző szája tátva maradjon az – addigra már kissé fátyolos – látványtól, nem elég néhány szörföző fiú, bikinis csaj, vagy egy Spielberget (nem, már nem Bay) megszégyenítő naplemente. Payne ha nem is a sárba, de a porba biztosan lerántja a Hawaii idillt, hogy aztán egy egész másik szemszögből tanuljuk meg becsülni és értékelni mindazt, amit látunk, és azt is, amink van. A film motorjaként túlteljesítő színészek gond nélkül átadják azt a hol búskomor, hol életvidám – pedig egy hosszúra nyújtott halotti toron nyaralunk – élethelyzetet, amibe ez a baleset kényszeríti őket. Persze fejlődnek is, van, aki nagyon sokat, de South Park szerű tanulságösszegzésre azért ne számítsunk, ahogy túlzott szentimentalizmusra se; a kitűnő arányérzékkel tálalt és adagolt humor mindig pont akkor fordít egyet a jeleneteken, amikor már épp megijednénk, hogy „hú, most giccs jön!”.

 

Nem jön.

 The_Descendants.jpg

The Descendants

****

 

Cseh Péter

Címkék: comedy george clooney drama alexander payne the descendants 4/5 cseh péter

Szólj hozzá!

Sorozat / Sons of Anarchy

2012.01.08.

Sons of Anarchy

Kemény motorosok


To be or not to be?


Aki 15 éve sorozatot akart nézni, egészen egyszerű helyzetben volt. A borzongani vágyóknak ott volt a The X Files és a Twin Peaks, a gyerekeknek a vasárnap délután Walt Disneyvel, Knight Rider és MacGyver az akcióőrülteknek, aki nevetni akart, annak – a mai napig – kitűnő választás volt a Friends. Illetve egy széles réteg megkapta mindezt a Szomszédoktól. Egyszerre.


Aztán úgy 10 évvel azután, hogy Vágási Feri „beszállt az internetbe”, valahol Jack Bauer és a Lost magasságában elkezdődött valami. Átalakultak a tévénézési szokások, megjelentek a reklámok, félbeszakadtak a filmek és felütötte a fejét a sorozatőrület, ami a mai napig csak egyre erősödik. S mint minden jelenségnek, ennek is megvannak az árnyoldalai, hiszen a kínálatnövekedés magával hozta a minőség csökkenését, illetve azt, hogy bizony egy idő után komoly kihívás lett újat mondani. Az egész műfajra rányomja a bélyegét a korlátoltság, hiszen – mind anyagiak, mind lehetőségek terén – jóval szűkösebb keretek között kell túlélnie, mint egy mozifilmnek, így aztán általánossá vált a „variációk egy témára” jelenség. Így miközben körmeinket tövig rágva várjuk a CSI Futrinka utcát, lassan feladjuk a reményt, pedig csak ki kellene nyitnunk a szemünket, a megoldás Harley Davidsonon érkezik…


„Easy Rider, öcsém!”?


Nem egészen.


Nincs új a nap alatt. A Hamlet modernizálása nem Kurt Sutter találmánya, Arnold Schwarzenegger ugyanis már a ’90-es évek elején megforgatta Shakespeare-t a sírjában Az utolsó akcióhős című „James Cameron meets the Kindergarten Cop” tematikára épülő gyorsanfelejtsükelben. Persze mi itt most komolyabb dologgal foglalkozunk, még ha a magyar keresztség az egyedül csak semmitmondóságában brutális Kemény motorosoknál állapodott is meg, utalva ezzel Sutter The Shieldjére, ami itthon Kemény zsaruk címen futott. Persze majd a szinkronnal tudunk csak igazán rontani az amúgy szinte kikezdhetetlen minőségen, ahhoz képest ezek a címadások visszasírandó magyar adalékká válnak.

Sons of Anarchy - 03.png
Charming egy kitalált kisváros az Államokban, egészen valódi problémákkal. Ilyen például a fejét fel-felütő drogkereskedelem, a prostitúció vagy éppen a nagytőkések begyűrűzése, ami összeegyeztethetetlen a békés, régimódi kisvárosi élettel. Mármint a Sons of Anarchy elnevezésű motorosklub szerint, akik ezzel szemben a fegyverkereskedelmet tekintik elfogadható megélhetési forrásnak. Az egész sorozat teljesen ártalmatlannak tűnik, a megszokottnál harsányabb erőszakfaktor ugyan még a 24-en edződött veteránokat is meghökkentheti olykor, mégis az első néhány részben nem igazán lépünk túl a ’’szokásos’’ vessünk fel egy problémát, majd oldjuk meg – koncepción. Aztán mikor a fő történetszál erőre kap, feleszmélünk: bemutatták nekünk a karaktereket, akiket immár könnyedén helyezünk el az első évad felétől erősen bonyolódó kapcsolatrendszerben!


Van főszereplőnk, Jax Teller, Charlie Hunnam alakítja a kritikusok szerint hullámzó teljesítménnyel, amivel részben egyet is értek, ugyanis szerintem a jót váltja a nagyon jó, olykor pedig a kiváló. Akinek a név ismeretlen, akár örülhet is, mert ezek szerint lemaradt az amúgy fájdalmasan erőltetett Huligánok című The Football Factory utánérzésről, amiben Hunnam volt az egyetlen értékelhető momentum. Jax a Sons of Anarchy alelnöke, aki halott apja (az alapítótag J.T.) emlékét és eszméit életben tartva próbálja meg a klubot valahogy a törvényesség irányába terelni, de inkább csak terelgetni. Ugyanis a szintén alapítótag Clay Morrow (Ron Perlman) elnökletével a csapat egyre messzebb kerül az eredeti elképzeléstől, ami – J.T. emlékiratai alapján – törvényes(ebb) keretek között képzelte el az önkéntes rendfenntartást, a klub pedig inkább volt testvériség, mintsem profitorientált fegyverkereskedők csapata…


Ám mielőtt minden borzasztó egyszerűnek tűnne, gyorsan le is szögezem: nagyon sok mindent át kell élnünk ezzel a társasággal, mire odáig jutunk, hogy valakit őszintén el tudnánk ítélni a tetteiért vagy a döntéseiért, és ezzel el is árultam a sorozat egyik fő vonzerejét: itt általában semmi nem fekete vagy fehér, nincsenek makulátlan szereplők, és nem állítják be a bűnözőket Robin Hoodnak! Ez a banda nem osztja el újra a javakat, hanem elkurvázza, elissza vagy vesz belőle egy tucat AK47-est.

Sons of Anarchy - 02.png
A viszonylag reális megközelítés okán – tehát általában minden cselekedetnek van következménye, de erre még visszatérek – Damoklész kardja folyamatosan ott lebeg a klub fölött, hol a törvény, hol a hatóságok, hol pedig saját belső viszályaik okán, de leggyakrabban mindhárom tényező együttes nyomását el kell viselniük. Ekkora teher feloldására nem elég egyetlen jóhiszemű és tapasztalatlan karakter, így Jax mellett egy másik ’’erő’’ is dolgozik az  ügyek elsimításán. Katey Segalt legtöbben Peggy Bundyként ismerjük az Egy rém rendes családból, de felismerni ezúttal nem fogjuk: Sly parókája (?) a Rambo első részéből már a fogasra került, Kurt Sutter felesége (!) legalább annyira a végzet asszonya, mint gondoskodó feleség és családját védelmező anyatigris. Gemma Tellerként férjétől megkapta a leghálásabb, ám legnehezebb szerepet, amit aztán gond nélkül meg is oldott, s munkáját a szakma számtalan – gyakran díjra váltott – jelöléssel jutalmazta.


Gemma összeköti a két – nem csak verbálisan – egymásnak feszülő férfit, a családot és a klubot, a múltat és a jelent. Hol feszültséget generál, hol a puszta megjelenésével kioltja azt, de a legtöbbször emelt fővel dugja a homokba mindenki más fejét, tompítja a fájdalmat, és néha tűri más helyett. Persze senkit ne tévesszenek meg ezek a sorok, nem Teréz anya húzott feszülős farmert a tűsarkúja fölé: Gemma minden csettintésre ingerlő húzására jut minimum egy olyan, ami alapján azt hinnénk, ő maga az ördög. A múltját mindenesetre úgy próbálja temetni…


Not to be…


Gyilkosságok, kivégzések, kínzások, szélsőségesen morbid humor, árulás, hazugságok tengere, családon belüli erőszak, és még sorolhatnám. Ezek a Sons of Anarchy legfőbb jellemzői, ha címszavakban gondolkodunk. Én mégis azt mondom, hogy egy fokkal normálisabb világban középiskolás (de maradjunk a 17-18 éveseknél) tananyagot csinálnék belőle! Van ugyanis egy fontos, korábban már említett jellemzője a sorozatnak, amihez kíméletlenül ragaszkodik és semmilyen nézőcsalogató hatásvadászat kedvéért nem enged, ez pedig a következetesség. Soha nem hagyja, hogy elfelejtsük: egy rakás bűnözőt nézünk, akik azon túl, hogy folyamatosan farkasszemet néznek a törvénnyel, még a saját kis világukon belül hozott döntéseikért is felelniük kell, ha úgy adódik, akkor akár az életükkel is! Előbb-utóbb megszokjuk, hogy a megkínzott/megölt emberek valakinek a szülei vagy gyermekei voltak, ha valaki eltűnik, azt a hatóságok keresik, ha pedig egy önző és meggondolatlan döntést hozunk, amivel felül próbáljuk írni a klub szabályait, azzal a saját vagy szeretteink bőrét visszük a vásárra. Aki hozzám hasonlóan túl van mind a négy évadon, annak bizonyára eszébe jut ilyenkor néhány könnyfakasztó, sokkoló, de minimum torokszorító pillanat. Itt jegyezném meg, hogy ezek az élmények nem véletlenül égnek majd az agyunkba, talán egy életre: a Sons of Anarchy sajátja, hogy a részeket – ugyan nem mindig – zenés montázsok nyitják és zárják. Ezek erejéről és hatásáról beszélni, nos… mint egy fénykép a sarki fényekről: szép, szép, de ezt látni kell!


Az ok-okozat összefüggése következetességre nevel, ami talán a Sons of Anarchy legnagyobb erénye. S ha másban nem is, Sutter ezen a téren igyekszik konzekvens maradni, köti az ebet a karóhoz. Mondhatnánk, hogy akár a történet rovására (megrögzött sorozatnézőknek át kell értelmezniük a  ’’kötelező cliffhanger’’ fogalmát), de mint olyan, történet igazából nem is létezik, legalábbis az író-producer-rendező szerint ennél sokkal egyszerűbb a helyzet. Valójában ’’csak’’ karakterek vannak, és egy világ, aminek léteznek bizonyos megkötései, szabályai. A történetet ezek a szereplők írják, az élet és a körülmények pedig meghatárzzák, „mit dob a gép”. Persze, hogy ez a jól hangzó filozófia működhessen, szükség van Sutter zsenijére, illetve a hatalmas nézettségre is, ami szabad kezet ad neki.

Sons of Anarchy - 01.png
Ha én – hátam mögött a 24-gyel, a Jóbarátokkal és a kikezdhetetlen Szomszédokkal – kijelentem, hogy a Sons of Anarchy minden idők egyik legjobb sorozata, annak súlya talán nincs. De ha eljutottál ezen sorok végére, onnan már csak egy lépés, hogy nekivágj. És már nem mondhatod, hogy én nem szóltam!

 

Sons of Anarchy

*****


Cseh Péter

Címkék: sorozat drama kurt sutter crime ron perlman 5/5 charlie hunnam katey sagal cseh péter

1 komment

süti beállítások módosítása