Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • ruskyy: Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

The Dark Knight Rises

2012.07.26.

The Dark Knight Rises

 

Az első szó, amit 4 évesen papírra vetettem, az volt, hogy „Batman”. Persze, nyelvtanilag talán nem volt teljesen helyes, de mégis; egy 19 éves szerelem legszebb szakasza ért ma véget. Amit a Batman Begins elkezdett, a The Dark Knight még nagyobb magasságokba emelt, azt most a The Dark Knight Rises lezárta. Hibátlanul? Nem. Méltón? Igen. Pont került a történet végére, Batman megszületett, elbukott és legendává érett, csalódott rajongókat és elégedetlen kritikusokat csak elvétve látni, és bár nem sikerült megismételni a négy évvel ezelőtti mutatványt, egy pillanatig se legyünk benne biztosak, hogy ez csak a film hibája.

A néző túl sokat vár, a film túl sokat vállal, Christopher Nolan nem tudott megküzdeni a rá nehezedő felelősséggel. A miértekre keresett válaszok a fenti háromszög tetszőleges számú pontján megtalálhatóak, az én olvasatomban mindhárom kijelentés szerepet játszik abban, hogy a The Dark Knight Rises nem egy támadhatatlanul zseniális alkotás. Elsősorban azt hiszem, bennünk van a hiba. Óhatatlanul szaporodnak az egyéni inerciarendszerek, aminek az az eredménye, hogy elfogultak vagyunk, esetünkben negatív értelemben. Ha egy gyengébb képességekkel felruházott, ne adj’ Isten, pályakezdő rendező készít egy erős közepes filmet, akár elégedetten is felkelhetünk az előadás végén, mondván, legközelebb már jobban sikerül. De ha Christopher Nolan, akinek ritka tehetségét még az ellentábor legelvetemültebb tagjai is elismerik, nem képes a The Dark Knight (és az Inception) elsöprő sikere után egy megkérdőjelezhetetlenül professzionális produkciót letenni az asztalra, a fejét akarjuk. Közben persze a tárgyalt film röhögve fogyasztja el köret nélkül a konkurenciát, tucatnyi, várhatóan klasszikussá érő jelenetet fial, elsőrangú színészi alakításokat sorakoztat fel, és nem utolsó sorban méltó lezárását képezi az utóbbi évek legfontosabb filmtrilógiájának.

De a film is hibás. Már majdnem megdicsérném, hogy a 165 perces játékideje elsuhan, akár egy denevér az éjszakában, amikor eszembe jut, hogy legnagyobb hibái kivédésére éppen további játékidőre lett volna szüksége. Ha azt írom, túlvállalja magát, te a Pókember harmadik részére asszociálsz, pedig szó sincs ahhoz hasonló minősíthetetlenségről, egyszerűen több új karaktert kapunk, mint amennyi időt Bruce Wayne története átengedne nekik. Ironikus módon a probléma abban rejlik, hogy ezek a karakterek túlontúl érdekesek, és szeretnénk, ha Bane, akihez fogható fenyegetést személy szerint időtlen idők óta nem láttam a vásznon, megkapná azt a kitüntetett nemezis szerepet, ami kijárt a Jokernek. Szeretnénk, ha a sokak, köztük ezen sorok írójának félelmét képező Selina Kyle még többször villantotta volna meg pajkos mosolyát, és Anne Hathaway, aki egyetlen pillantással pofátlanul fülledt erotikát varázsol a vászonra, kiemeltebb szerephez jutott volna. Jó lett volna választ kapni néhány kérdésre, amik így viszont örökre a forgatókönyv fehér foltjaiként vonulnak be a történelembe, holott nyilvánvalóan létezik logikus magyarázat mindenre.

És végül Christopher Nolan is elkövette a maga hibáját, talán az előző felvonás egyik mondata („Batman has no limits.”) visszhangzott fejében, és elhitte, hogy előtte sincsenek áttörhetetlen falak. De vannak. Nolan számára jelenleg az Inception az, ami grandiózus mivoltában még teljesíthető, és kordában tartható, a The Dark Knight Rises azonban görcsösen próbált lekörözni mindent, amit eddig láttunk, és ez persze részben sikerült is neki. De legtöbbször, amikor megbotlik, saját nagyságában akad el, miközben fontosabb dolgok is áldozatul esnek a monumentális, epikus befejezés oltárán. De működik. Végső soron ez az, ami számít, Nolan nem felejtett el rendezni, ugyanolyan profin keveri a lapokat, ígéretéhez hűen visszatér Bruce Wayne figurájához, és mindent elmesél, amire kíváncsiak voltunk, kárpótol az előző részben őt ért elhanyagolásért is. Időnként néhány bábu madzagja lecsúszik az ujjáról, Gordon és Fox például lényegesen kisebb szerephez jutnak, de ami elveszik a réven, bejön a vámon; Wayne mellett több figyelem irányul Alfred figurájára, és bár az új belépőket szívesen csodáltuk volna még, a kidolgozottságukra, motivációjukra nem lehet panasz.

A fentiek után talán meglepő, de az a helyzet, hogy a The Dark Knight Risest is katarzis követte. Nem, valóban nem ugyanaz az érzés volt, mint négy éve, a vége főcím alatti taps sem neki szólt, hanem az elmúlt 7 évnek, és a kissé szégyenlősen, de bevallottan könnybe lábadt szem is inkább a felismerés következménye lehetett. A felismerésé, hogy vége. Soha nem akartam, hogy még több része legyen, nem akartam, hogy más vegye át, és vigye tovább, de finoman szólva nem vagyunk elárasztva hasonló kvalitású képregényfilmekkel, ami pedig Batman történetét illeti, borítékolható, hogy a következő találkozásunk korántsem lesz ilyen kellemes élmény. Nem a hibák fontosak, hanem az, hogy abban a 80-90%-ban, amikor működik, akkor mindent elsöpör az útból. Az, hogy grandiózusságából adódóan egymást érik a máris legendás, klasszikus státuszért üvöltő monumentális jelenetek, a szívhez szóló, végtelenül személyes monológok és önvallomások. Az, hogy a drámai fordulópontokat pazar akciójelenetek és ügyesen megírt dialógusok kötik össze, hogy Zimmer még egyszer, utoljára beleadott mindent, és Pfister képei is lenyűgözőek.*

A The Dark Knight Rises jó, méghozzá nagyon. Előny, ha különösen odavagy a főhősért és/vagy a rendezőért, de ha csak a jó filmeket, a mozit, az élményt szeretet és keresed, jó helyen jársz. Ha nagyítóval a hónod alatt, a hibákat kutatva ülsz be, lelked rajta, nem fogsz unatkozni, de amíg esetleg azon gondolkozol, hogy X karakter hogy jut el A pontból B pontba, Y idő és Z körülmények alatt, lemaradsz a varázslatról. Tudom, azt mondod, más tészta, és igazad is van, de néhány hónapja nem csináltál ügyet abból, hogy nagyra nőtt zöld orvosok és félistenek porolták ki egymást Manhattan szívében, mert szórakoztató volt. Nolan trilógiája, és annak záró darabja pedig sokkal több ennél. Intelligens blockbuster, vagy, ahogy mondani szoktam; midcult képregényfilm. Ezért mielőtt végső ítéleted mondasz felette, jusson eszedbe, mit adott neked eddig. Ha csak feleannyit, mint nekem, nem lehetsz eléggé hálás. És hogy mindez hány csillagot ér? A film négyet. Az élmény ötöt. Így hát…

DarkKnight2-620x465121212121.jpg

*****

* Ezúton szeretném megköszönni a Cinema City Aréna felelős munkatársának, hogy kritikán aluli képminőséget produkált azok számára, akik felirattal szerették volna élvezni a filmet. Egymást közt szólva, a moziban látottakhoz képest a neten keringő kamerás változat kész FullHD.

Cseh Dániel

Címkék: thriller crime 5/5 the dark knight rises cseh dániel

1 komment

The Dark Knight

2012.07.24.

The Dark Knight

 (A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.) 

Az történt, hogy négy évvel ezelőtt, egy bizonyos nyári napon, miután felkapcsolták a villanyt a veszprémi Cinema City egyik termében, én szótlanul meneteltem a kijáratig, odakint leültem egy padra, és képtelen voltam megszólalni vagy negyed óráig.

Katarzis.

Tim Burton 1989-es Batmanje első élményeim egyike volt: a rongyosra nézett VHS-szalagok, a tengeren túli rokonoktól érkező játékfigurák és a Superman & Batman képregények által kikövezett gyermekkorom rajongása visszatért, hogy felnőtt önmagam igényeit kielégítve söpörjön el mindent az útból. Megint. Schumacher kivéreztette, Nolan feltámasztotta, lerángatta a földre, meghempergette a porban, mélységet adott neki, és bár a harmadik rész magyar premieréig még hátra van néhány nap, jó eséllyel elkészítette minden idők eddigi legjobb képregényfilm trilógiáját. Már mindenki a fináléra kíváncsi, rekordokat vár, kritikákat olvasgat, elborzad a premiert övező tragédiától; az egész világ ismét a Sötét Lovagra figyel. Én most viszont azt idézem fel, hogy mi történt négy éve.

Christopher Nolan, miután a lehető legrealisztikusabb módon, mégis meseszerű elemekkel tarkított, apró gyermekbetegségektől szenvedő filmjében elmesélte, hogy lett Bruce Wayne a Sötét Lovag, úgy döntött, fókuszt és szemléletet vált. A Memento és az Insomnia után már elismert, de még kezdőként kezelt rendező a Batman Begins és a The Prestige sikerét követő elismerésén olyan dolgot vásárolt, amit más rendezők hajlamosak feláldozni a pénzügyi sikerek oltárán: tiszteletet. Nolannek senki nem parancsol, a The Dark Knight, az Inception és a bemutatás előtt álló The Dark Knight Rises ékes bizonyítékai ennek; a rendező az utolsó pontig szabad kezet kap. Nem hisz a 3D-ben, ezért a Warner Bros. legnagyobb aranytojást tojó tyúkját 2D-ben ereszti moziba; hisz viszont az IMAX-technológiában, ezért méregdrága kamerákkal forgatja filmjei egyes jeleneteit, s ezt a stúdió szó nélkül tűr annak ellnére, hogy eddig egyszer sem sikerült ugyanannyi kamerát visszaszolgáltatnia, mint amennyivel útnak indult. Nolan azt csinál, amit akar, és ezt kevés felkapott rendező mondhatja el magáról. Ehhez pedig kellett a The Dark Knight.

Bár a Batman Begins közel tökéleteses film, akad benne néhány olyan zavaró tényező, mely minduntalan azt az érzést kelti bennem, hogy a forgatás idején még rövid volt az a bizonyos póráz. A folytatásban ábrázolt környezet sokkal inkább Nolan világa, ezúttal nincs szó évszázadok óta működő, önbíráskodó ligákról, teljes városokat romba dönteni kívánó őrültekről, és ezúttal egy ló sem jelenik meg a város közepén - csak úgy. Van helyette egy már ismert, kész karakter, aki szembetalálja magát egy önmagát a káosz ügynökeként definiáló őrülttel, a fókusz azonban kettejük macska-egér játéka helyett egy harmadik személyre kerül. Harvey Dent, Gotham Fehér Lovagja, az új ügyész, aki elődeivel ellentétben szembe megy bárkivel, hogy igazságot szolgáltasson, törvényes keretek között, vállalva arcát. Ő az, akire Bruce Wayne várt, hogy jelmezét szögre akasztva, Rachellel az oldalán elsétálhasson a naplementébe.

A történet ezen pontján kerül a képbe Joker, az önmagára autókat kergető kutyaként tekintő megszállott, hogy a jók közül is a legjobbat rántsa magával a mélybe, ezzel bizonyítva a két oldal közti labilitást. A Batman, Dent és Gordon alkotta triumvirátus alaposan megsínyli Joker játékát, miközben ő grammra kimért káoszt hirdet, mindenkinél ügyesebben olvas a sorok között, úgy keveri a lapokat, hogy senki nem látja át, de ő már két lépéssel mindenki előtt jár. (Például egyáltalán ne légy biztos abban, hogy az amúgy meglehetősen meredek kompjelenetben valóban a másik hajóhoz tartozó detonátorok voltak a delikvenseknél…) Egyedül Batmannel szemben őszinte, a legendássá érett kihallgatási jelenetben, és a fináléban is kertelés nélkül vall színt, előbb szembesítve nemezisét annak végtelenül kiszolgáltatott helyzetével, majd lerántva a leplet ördögi tervéről, ami addigra már be is teljesült. Joker győz, minden fronton, a Fehér Lovag elbukik, a Batmanből pedig üldözött és számkivetett lesz: megszületik a Sötét Lovag.

Akárcsak Lucas vagy Tolkien fő műveiben, Nolan trilógiája esetében is a középső rész a bánat, a ború, a csalódás és bukás kemencéjében sült. Az első képkockától magával ragadó feszült atmoszféra egy pillanatra sem veszi le kezeit a torokról, Zimmer és Howard zenéi, Pfister hidegen gyönyörű képei nem engedik elfelejtened, hogy ez most nem olyan film, amilyenhez ezekben a hónapokban szoktál. Semmi nem zökkent ki, a régi karakterek meggyőző magabiztossággal, az újak elsöprő lendülettel vannak jelen, Eckhart átalakulása meggyőző, akár egy veterán színészlegenda jutalomjátéka, és senki nem gondolhatja komolyan, hogy Ledger csak tragikus halála okán kapott ennyi elismerést. (Felülmúlhatatlan játékát az első kritikák szerint a mindhiába zseniális Tom Hardy már meg is sínylette.) Tovább megyek; Nolan még az akciójeleneteket is képes volt az előző rész kissé esetlen kapkodásától gyakorlatilag tökély közeli állapotba fejleszteni. A The Dark Knight olyan, akár egy hibátlan egyenlet, amelybe valami csoda folytán mégis szorult rengeteg szív, ez pedig nem más, mint a tökéletes film elegye. Egy igazi midcult képregényfilm.

Akkor hol a hiba? Ha akarod, sehol. De könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem tudsz átlendülni azon, hogy Bruce Wayne ezúttal nem tart sehova. Batman ugyan kalandos utat jár be, és rengeteg kérdőjelet hagy maga után, de alteregója csak mellékszerephez jut, a Batman Begins után pedig erre számítottam a legkevésbé. Annyi viszont bizonyos, hogy a záró epizód visszatér az alapokhoz, bezárja a kört, és mindezt a hírek szerint az első rész szellemiségében teszi. A gonosz célja látszólag ismét a város elpusztítása, sőt, még az Árnyak Ligája is képbe kerül valahogy, az pedig, hogy az előttünk álló 165 perc elsősorban Bruce Wayne kálváriája lesz, nem lehet kérdés. Hiszen, ha belegondolsz, ez az ember üresebbé lett, mint azt legmerészebb rémálmaiban elképzelte. Csak éjszakai énje, és a Rachellel való boldog élet reménye vitte előre az úton, és egy csapásra elveszített mindent. Mi lesz a motiváció, ami visszahozza, ami felemeli? Mi vihet előre valakit, akinek semmije nincs? Vajon amikor ennyi bukás után újra elesik, emlékezni fog-e még, miért is esünk el? Néhány nap múlva mindenre választ kapunk; lezárul egy korszak, amit nem csak képregényfanatikusok, de a filmművészet elkötelezett hívei is magukénak érezhetnek.

 the-dark-knight-rises.jpg

*****

Cseh Dániel

Címkék: thriller the dark knight crime 5/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Az Alien tetralógia

2012.06.03.

Az Alien tetralógia

A cikk spoilert tartalmazhat annak, aki még nem látta a filmeket!

2012 tavaszának kezdetén elérkeztünk egy bizonyos pontra, ami sokak életében vízválasztónak bizonyult. Amíg a világ társadalmának egyik jelentős részének fele a Diablo III nevű PC-s játék megjelenésének közelsége miatt került napról napra egyre infantilisebb lelkiállapotba, addig a másik fele Ridley Scott Alien előzményfilmjének embertelen mértékűvé váló marketinggépezete miatt tekeredett fel úgy, mint egy damil az orsóra. Persze valahol teljesen mindegy, hogy melyik táborhoz tartozik az ember. Akár moziba járó, akár játékos hajlam, mostanra már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 2012 lesz az az év, amitől mindenki ledobja az ékszíjat. És talán nem nagy meglepetés, hogy e bejegyzés írója sem kívánt megmenekülni a ragályos kórként terjedő őrület elől. A következő sorokban a XX. század egyik legnagyobb és leghírhedtebb filmszériájának próbálunk meg emléket állítani a Prometheus című film közeledtének apropóján.

Az Alien tetralógia idén már 33 éves múltra tekint vissza és ennek első darabjáról korábban már kimerítően értekeztünk. Viszont az idők során készült három folytatás is az örökérvényű sci-fi-horrorhoz, amik – függetlenül a végeredmény létjogosultságától – a maguk módján mind-mind klasszikussá váltak a sorozat rajongóinak szemében. És mivel más-más rendező készítette őket, így mindegyik rész a maga módján egy külön kategóriát képvisel az egységben, ezzel minden epizóddal egy új, különleges ízt adva a sorozattá érő történetnek.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál

A filmről írt kritika az alábbi linken olvasható.

Neumark Milán - Alien (Director's Cut)

alien.png

Aliens

A bolygó neve: Halál

A Twentieth Century Fox mindössze pár évvel az Alien sikere után már kezdeményezte egy folytatás előkészületeit. A rendező kiválasztása végül egy fiatal, de akkor már nem tapasztalatlan filmes személyre esett, a The Terminatort elkönyvelő James Cameronra. A kanadai filmrendező halálosztójának sikerén felbuzdulva valószínűleg sejtette, hogy az izomszagtól súlyosodó Reagen-korszak elvárásai mellett nem lesz igény még egy, az első részhez hasonló, paranoid hatású, folyosói horrorfilmre, ahol a cselekmény fejlődése elsősorban nem a szereplők tetteiben, hanem lelkivilágában megy végbe. Viszont az első rész óriási sikere miatt nem is volt hajlandó teljes mértékben elszakadni attól, így az Alien story line-át gyakorlatilag pontról pontra felhasználta a folytatásban és helyette inkább a rémisztés és az izgalomkeltés jellegét tette át egy teljesen más koncepcióba. Az ötlet pedig, hogy egy sikerfilm folytatását mindig tele kell rakni sokkal több és sokkal nagyobb akciójelenettel, azóta is utat mutat Hollywood filmeseinek. Egy tengerészgyalogos századot látunk, akik Ripleyvel karöltve mennek vissza az előző rész, azóta már felderített bolygójára, az LV-424-re. Hatalmas tempóban és veszett fegyverekkel törnek be a telepesek kihalt épületkomplexumába. Csakhogy mire odaérnek, már rég nem ők vannak hazai pályán. Idegenek tucatjai szállták meg a telepet, és amit a film szlogene ígér, brutálisan megvalósul: ezúttal háború lesz. Ahogy a nagy előd, úgy Cameron filmje is bővelkedik a finom politikai célzásokban. Minden fontosabb szereplő képvisel valamit. Ebben a részben fejlődik ki tökéletesen Ripley lázadó, a parancsokkal szembemenő karaktere. Ott van Gorman, aki tekintélytelen, hozzá nem értő katonai vezetőként képtelen kezelni a krízishelyzetet, miután bátran a halálba küldte katonáit. Vasquez, az amerikai kisebbség, akit nem teljesen hátrahagyva ugyan, de feláldoznak a többiek, amíg ő a hátukat védi a meneküléskor. Vagy éppen Hudson, a nagyszájú amerikai katona, aki a küldetés katasztrófájakor elsőként omlik össze mindenki közül. És persze a többi, állig felfegyverzett tengerészgyalogos, akik semmit sem érnek az ismeretlen ellenséggel szemben és tudatlanul sétálnak bele annak csapdájába. A kihalt atmoszféraprocesszor állomás sötét folyosóinak hangulata gondoskodik arról, hogy az első rész után elvárható félelemküszöböt is megüsse a film. James Horner zenéje és a mozgásérzékelők szűnni nem akaró pittyegése pedig tesz róla, hogy a mind az akció, mind a félelem tapinthatóvá váljon a néző számára. Emellett James Cameron filmje olyan tempót diktál, ami sci-fi-horrorból igazi akció-sci-fivé teszi a folytatást, H.R. Giger lényei pedig ezúttal létszámstop nélkül özönlenek. Az 1986-os Aliens egy tipikus filmje a korszak mozijának, ezzel együtt annak mégis az egyik legegyedibb, legkidolgozottabb darabja. Egy szenzációs második rész, ami úgy vált tökéletes folytatássá, hogy páratlanul okos módon még csak meg sem próbálta elődjének ösvényét járni. Az Alien egy műfaj csúcsát jelentette a maga korában. A széria pedig örökre szóló klasszikus státuszt nyert azáltal, hogy az Aliens esetében sem volt ez másként.

aliens.jpg

Alien 3

A végső megoldás: Halál

A bajok pedig valahol 1992-ben kezdődtek. Mint ismeretes, ekkor készült az Alien sorozat harmadik és sokak által legproblémásabbként emlegetett része. Mivel a ’80-as évek során jelentős rajongótábor épült ki a két Alien film köré, így a stúdió további vaskos pénzkötegek megszerzésének lehetőségét látta egy újabb rész elkészítésében. A rendezői székbe azt a Vincent Wardot ültették, akit a sztorival is megbíztak, de Ward már az előkészületek során egy olyan irányba vitte el a filmet, ami Ripley karakterét harmadrangú szereplőként kezelte. Amikor a stúdió látta az első anyagokat, azonnal menesztették Wardot és idő híján egy tapasztalatlan, elsőfilmes rendezőt hívtak be a helyére, akit történetesen David Finchernek hívtak. Fincher később számtalan alkalommal hangot adott elégedetlenségének, miszerint Ward menesztése után a stúdió gyakorlatilag saját maga akarta leforgatni a filmet és a menesztés miatti 3 hónapos csúszás is meglátszott a produkción, a végeredmény összecsapott lett. Két kultuszfilm tökéletes elemei után kaptunk egy gyengén kivitelezett CGI xenomorphot, egy temérdek dramaturgiai hibától hemzsegő folyosói üldözést, unalomba fulladó középrészt és egy tucat, felskiccelt, érdektelen figurát. Ami viszont mégis azt mondatja velem, hogy az Alien 3 minden hibája ellenére képes volt végül a sorozat befejező epizódjának szánt részt megfelelően betölteni, az Fincher korán megmutatkozó páratlan stílusérzéke. A Sulaco fedélzetén játszódó nyitójelenet tökéletes módon gyújt alá a későbbiekben takaréklángon tartott feszültségnek. A film helyszínéül kitalált, elhagyatott börtönbolygó pedig ontja magából a posztapokaliptikus hangulatot, ami nemcsak megmentette az epizódot a jellegtelenségtől, de végül annak elsőszámú névjegyévé vált. Ezenkívül Fincher még tovább növelte a körülmények okozta olcsó színvonalat azzal, hogy két zseniális színészt is bevont Sigourney Weaver mellé a középpontba: Charles Dance a főszereplő orvosaként, majd idővel szeretőjeként alakít jellegzetes angol temperamentumában, de nála sokkal fontosabb Charles S. Dutton, aki a börtöntelep papjaként epikus erejű szónoklataival fokozza a film apokaliptikus hangulatát. Kétség sem férhet hozzá, hogy karaktere a film új szereplői közül az egyetlen tökéletesen felépített személyiség. Továbbá dicsérhető még a film egyik utolsó jelenete, - bár ekkor már rég tisztában van a néző vele, hogy milyen sors fog rá várni - Ripley halála mégis megdöbbentően hat, nem kis befejezést adva ezzel a sorozatnak a lehető leglogikusabb pontnál. A film utolsó másodperceiben pedig lélegzetvisszafojtva hallgatjuk végig a főhősnő első részből ismert rádióüzenetének bejátszását, ami szintén része annak a néhány zseniális momentumnak, amivel ez a valahol elrontott, valahol megmentett film rendelkezik.

alien3.jpg

Alien: Resurrection

Alien 4: Feltámad a Halál

1997-ben a Fox újabb nyereségvágyának köszönhetően a sorozatnak sikerült ledegradálódnia arra a színvonalra, aminek eredetileg is szánták. Már a történet alapvetése is árasztja magából a rókabőr szagát. Ellen Ripleyt több mint 200 évvel elhunyta után egy titkos katonai laboratóriumban klónozzák, hogy testéből kioperálva az idegen lényt a cég emberei végre megszerezhessék. A folytatás innen már a jól ismert akciófilmes recept szerint megy tovább: elszabadul a pokol, majd a „harcolunk és menekülünk” szisztéma szerint folyik le a film szűk két órája. A rendezőséget ismét egy új arc, ezúttal a francia Jean-Pierre Jeunet töltötte be. Munkájával egyébként a világon semmi probléma nincs, ezt a filmet már alapjaiban rontotta el a fullosan B-filmes forgatókönyv, amit elvileg az a Joss Whedon szerzett, aki azóta már nagy megbecsülésnek örvend a The Avengers című film sikere kapcsán. A színészgárda korántsem volt rossz, elvégre Weaver mellett a főbb szerepeket olyan nagyságok vállalták, mint Winona Ryder, Michael Wincott, vagy az emberek és majmok között fennálló genetikai kapocs megtestesítőjeként is ismert Ron Perlman. A hozzájuk megírt figurák viszont rémesen egysíkúak és sablonosak. És ha ez még nem lenne elég, a forgatókönyv Ripley karakterét is kikezdte. A főhősnőre szinte rá se lehet ismerni, a klónozás során a királynővel létrejött genetikai kapocs révén savas vérű, a xenomorphok felé is érzelmeket tápláló szuperember lett, ami teljesen nevetséges és abszurd az előzmények tükrében. A játékidőt egyébként jellegtelen B-filmes tűzpárbajok és beszólogatások töltik ki az egydimenziósra megírt szereplők részéről, ami már idejekorán a Film+ színvonalára süllyeszti le a filmet. Mindezt pedig egy olyan befejezés követi, ami az előző részek tudatában már bőven a cselekményidő felénél kiszámíthatóvá válik… A Resurrection alcímmel jelzett epizód persze korántsem nézhetetlenül rossz. Ez a film önmagában készített akciófilmként még teljesen meg is állná a helyét, hiszen a kvalitásai megvannak hozzá. A baj az, hogy ez a film az Alien sorozat részeként születhetett meg, nem tisztelve és nem továbbörökítve annak egyik erényét sem. A Resurrection tipikus példája a ’80-as évek során kialakult, majd a ’90-es évek során egyre gátlástalanabbá váló gyakorlatnak, aminek során mindig újabb bőröket húznak le korábban befejezettnek tekintett, színvonalas sikertörténetekről, teljesen kifacsarva ezzel azoknak végkicsengését néhány plusz dollárért cserébe. A másik megbocsáthatatlan tény pedig, hogy ezzel a B-típusú akciófilmek szintjére degradált befejezéssel a Fox olyan trash színvonalú förtelmek későbbi elkészítését is legitimizálta, mint az Alien vs. Predator filmekként elhíresült spin-offok, amiket igényes filmnézőként még véletlenül sem szabad Ridley Scott és James Cameron Alien univerzumának részeként kezelni.

alien 4.jpg

Alien

*****

Aliens

*****

Alien3

***

Alien: Resurrection

**

Neumark Milán 

Címkék: sci-fi thriller alien ridley scott 5/5 4/5 3/5 neumark milán

2 komment · 1 trackback

A James Bond sorozat - I. rész

2012.01.01.

A James Bond sorozat – I. rész

Az első 25 év


„A nevem Bond. James Bond.”


Bár Ian Fleming hősének korábban is voltak szárnypróbálgatásai, a mára klasszikussá vált sorozatban őfelsége titkos ügynöke idén 50 esztendeje lépett színre először a filmvásznon. A Terence Young rendezte Dr. No 1962-ben nagyszerű bemutatkozása volt a karakternek, de a hatodik Fleming kötetből készült film számos hiányossággal is rendelkezett. A figurát még csak ízlelgető Sean Connery, a felskiccelt antagonista vagy a rövid játékidő ellenére sem kellően feszes cselekmény ugyanakkor nem tudja feledtetni a filmből áradó különös hangulatot, ami a hidegháború bizalmatlan ridegségének és a karibi környezet forróságának fúziójából eredeztethető. Felejthetetlen jelenet, amikor Bond először mutatkozik be a vásznon; a dohányozva milliókat nyerő ügynök figurája azonnal a férfiasság szimbóluma lett. Ugyanakkor az első film egyik legfontosabb pozitívuma, aminek hiánya egyben a későbbi alkotások gyakori betegsége is, hogy Bondot emberként ábrázolja, aki megsérül és hibázik, így a legendássá érett jelenetnél, amikor az éj leple alatt egy pók segítségével akarják eltenni láb alól a titkos ügynököt, a néző okkal érezhet hidegrázó feszültséget. A címszereplő kissé elpazarolt figurája arra mindenképpen jó volt, hogy lefektesse az alapokat, és, ha csak említés szintjén is, de szóba hozza a Spectre szervezetét, amivel kedvenc hősünknek számos filmben meggyűlik a baja.


Egy évvel később aztán Kennedy elnök kedvenc Fleming regényét, az Oroszországból szeretettel című vérbeli, hidegháborús kémfilmet adaptálták a készítők, nem kevés sikerrel, a sokak szerint Hitchcocki magasságokba emelkedő alkotás ugyanis a sorozat legsikerültebb darabja a mai napig. A titka rendkívül egyszerű; a tétet nem mennyiség, hanem minőség szempontjából emeli hihetetlen magasságokba, Bond dolga ugyanis nem más, mint egy dekóder megszerzése, amire a szovjeteknek is fáj a foguk. A háttérben álló Spectre, és annak vezetője, az itt debütáló Blofeld azonban nem a briteket készül semlegesíteni, hanem James Bondot, a rájuk leselkedő legnagyobb veszélyt, így akarván bosszút állni Dr. No halála miatt. Személyes, feszes, remekül megírt film az Oroszországból szeretettel, ami bár bővelkedik látványos akciókban és üldözésekben, elsősorban a feszültséggel operál. Sean Connery remekül ráérzett a figura lényegére; alakításában ügyesen keveri a férfias eleganciát és humort, hosszú évtizedekig nem sikerül másnak ilyen közel kerülni ahhoz, amit Fleming eredetileg elképzelt regényei írása során.

James Bond - 03.png
A kritikusok és nézők nagy kedvencének számító Goldfinger aztán sikeresen vitte el a sorozatot egy film erejéig más irányba; a rendezői székbe ültetett Guy Hamilton nagyszerűen ért az atmoszférateremtéshez, ami a kiváló alapanyaggal karöltve kikövezett út volt a biztos sikerhez. Megjelenik az Aston Martin, Q egyre merészebb felszereléssel látja el Bondot, aki azonban háttérbe szorul Goldfinger remekül eltalált karaktere, és az őt alakító Gert Fröbe miatt, olyannyira, hogy a fantasztikusan felvezetett, aztán meglehetősen halkan pukkanó finálé alatt szinte csak nézője az eseményeknek. Az ördögi és eredeti terv, a henchman karakterek alfájává és omegájává érett Oddjob vagy az aranyba fojtott nő képe a forgatókönyvön tátongó lyukakat is elfeledtetve jogosan emelik klasszikus szintre a filmet, nem úgy a Connery éra további darabjai.


Terence Young visszatérése önmagában még nem garancia a minőségre, mi sem bizonyítja ezt jobban a Tűzgolyó névre keresztelt alkotásnál, mely bár rendkívül ígéretesen indul, példátlanul unalmas víz alatti jeleneteinek és két dimenziós karaktereinek köszönhetően megreked a közepes szinten. Még Bond figurája sem mélyül, említésre talán csak az a jelenet érdemes, amelyben színt vall; az őt csapdába csaló nővel az együttlét után megalázóan közli, hogy tárgyként tekint a gyengébbik nemre, és mélységesen megveti őket. Ezt a nem elhanyagolható tényt a későbbi filmek elfeledtetik a nézővel, holott legalább annyira hozzátartozik a figurához, mint a vodka-martini. Sem a Domino nevű női főszereplő, sem pedig a Blofeld jobb kezét megtestesítő Largo nem képesek felkelteni az érdeklődést, még a nő történetében szereplő bosszú vonal is kidolgozatlan marad. A Csak kétszer élsz című részben aztán a tét fokozhatatlan magasságokba emelkedik; Blofeld egy vulkán gyomrában berendezett gigantikus búvóhelyről készül kirobbantani a harmadik világháborút; egy japán szervezet megbízásából az űrben fordítja egymás ellen az amerikaiakat és a szovjeteket. Sajnos azonban a fenyegetés mindvégig súlytalan marad, amin nem sokat segít az a jelenet sem, melyben Bondból japán gyöngyhalászt faragnak, és egy 72 órás OKJ képzés után nindzsa lesz belőle, aminek aztán a finálé szemtől szemben tűzpárbajai során semmi jelentősége nem lesz. Ha említésre kerül még a nyitójelenetben ábrázolt, a forgatókönyv szempontjából viszont teljesen felesleges tetszhalál szcéna, valamint az összeszerelhető katonai helikopter, talán világossá válik, hogy más, és elég egyértelműen rossz vonalon indult el a sorozat, mely tényen nem változtat a Nancy Sinatra által énekelt fantasztikus főcímdal, és az egész filmre jellemző zenei erősség sem. Az első fél óra az új környezettel és izgalmas üldözésekkel mást ígér, de a Csak kétszer élsz végül nem képes kitörni a gyenge közepes színvonalból, Lewis Gilbert rendező bemutatkozása nem sikerült fényesen, és későbbi filmjeiben sem tesz túl sokat hozzá a szériához.


A soron következő alkotás alaposan felborzolta a kedélyeket a rajongók körében, és teszi ezt azóta is, több, mint negyven éve. Az Őfelsége titkosszolgálatában azonban ettől függetlenül a sorozat egyik legzseniálisabb része, mely jobban működik önállóan, mint egy nagy egész darabjaként. Christopher Nolan személyes kedvencében az eddigiekhez képest számos változásnak lehetünk tanúi; Sean Connery ráunt a figurára, és még a beskatulyázás előtt ki akart törni a szerepből, ezért a készítők új Bond után néztek. Választásuk az ausztrál George Lazenbyre esett, akinek bár csak reklámfilmes tapasztalata volt, nem jelentett gondot a figurára való rátalálás. Igaz, hogy javarészt Connery játékát követi, de nyersebb, hitelesebb és férfiasabb, mint az előző néhány filmben látott karakter. A főcím előtti jelenet zseniális indítása a filmnek; a meglepően kemény verekedés, a gyönyörűen fényképezett tengerpart és az ügyesen megírt szövegek előrevetítik, hogy valami teljesen új kezdetét látjuk, ami aztán sajnos csak egyetlen film erejéig tartott ki. Peter Hunt rendező olyan módon nyúlt a figurához, ami szűk négy évtizeddel később új életet lehelt a sorozatba, 1969-ben azonban korainak bizonyult; Bondot visszahúzza a valóságba, emberként ábrázolja, sebezhető, érző lényként, aki ugyanakkor brutális, könyörtelen és végtelenül egoista. A történet szerint Blofeld, akit ezúttal Telly Savalas alakít kiválóan, a svájci Alpokban dolgozik újabb világrengető tervén; halálos vírussal akarja terméketlenségbe vinni az emberiséget. Bond, miután M elveszi tőle az ügyet, már épp a felmondás gondolatával játszik, Moneypenny közbenjárásának hála azonban csak szabadságot vesz ki, amit persze nem pihenéssel tölt. A film nyitójelenetében megmentett lány, Tracy apja az alvilág egyik rangos alakja, aki Blofeld búvóhelyét ajánlja fel Bondnak, ha cserébe az ügynök gondoskodik a lányáról. A kapcsolat azonban komolyra fordul, így amikor a kalandos hegyi jelenetek után egy idegőrlően látványos lavina előli menekülés során Tracy Blofeld kezei közé kerül, Bond az MI6-hez fordul segítségért. M azonban elutasítja a kérését, mondván, személyes okok miatt nem kockáztathat, így a 007-es ügynök az alvilág krémje felé fordul, akikkel karöltve aztán kiszabadítják a lányt. A szokatlan zárójelenet Bond és Tracy esküvőjét mutatja be, minden jel a sorozat lezárására utal, azonban egy kegyetlen és tragikus fordulat, még ha fájdalmasan is, de a folytatás ígéretét hozza magával. A közönség azonban elfordult az új felfogástól, a stúdió pedig nem mert kockáztatni; rekord összegért csábították vissza az ekkor már a szerepből kiöregedett, unottan alakító Sean Conneryt, a Gyémántok az örökkévalóságnak pedig a sorozat első igazi mélyrepülése volt.


A filmben talán csak Shirley Bassey főcímdala működik igazán, hiszen Bond fásult, Blofeld ekkorra már meglehetősen unalmas, Charles Gray alakításában pedig kifejezetten érdektelen, kis híján lerombolja elődei munkáját. (Egy abszurd jelenetben még attól sem riad vissza, hogy nőnek öltözzön.) A valóságtól gyémánt műholdakkal és Blofeld klónokkal meredeken elrugaszkodó film továbbá felvonultatja a sorozat, de talán a filmtörténelem két legirritálóbb antagonistáját, így a nyomokban felfedezhető kellemes hangulat és néhány emlékezetes jelenet mellett sok értéket nem találunk a filmben. Az egyöntetű kudarc ráébresztette a készítőket, hogy nincs értelme tovább halasztani a dolgot; új Bond kell a sorozatnak. Ennél a pontnál aztán kettészakadt a rajongótábor; az egyik fele úgy gondolja, hogy Roger Moore szerepeltetése a legjobb dolog, ami a sorozattal történt, a másik fele szerint az akkoriban Az angyal és a Minden lében két kanál című sorozatokkal befutott sztár a lehető legrosszabb irányba vitte el a karaktert. Kár volna tagadni, magam is az utóbbiak táborát erősítem, de az első film a Moore érában, az Élni és halni hagyni kifejezetten jól sikerült darab. Hamilton ismét remekül teremti meg az atmoszférát, New York, a fekete közösség, a woodoo és fekete mágia ábrázolása érdekes színt ad a filmnek, Moore alakítása pedig itt még kellően komoly. (Érdekesség, hogy Moore debütálásakor idősebb volt, mint a leköszönő Connery, ami rányomta bélyegét a következő hét film akciójeleneteire.) A Fleming regényen alapuló forgatókönyv rendkívül erős, változatos és feszes tempót diktál, Mr. Big/Kananga karaktere a legérdekesebb gonoszok táborát erősíti, a buszon és motorcsónakon zajló üldözés pedig még mai szemmel is első osztályú akciójelenetnek számít. Mégis, Pepper sheriff figurája, a nevetséges krokodil jelenet és az egész film súlytalan, matiné hangulata, valamint az a tény, hogy az akciójelenetek alatt szinte soha nincs zene, sokat rontanak a film értékén.

James Bond - 01.png
Mindez igaz Az aranypisztolyos férfi című részre is, mely szintén Hamilton munkája, szinte egyenes ági folytatása az előző résznek, stílusában és hangvételében mindenképpen. Christopher Lee ugyan élvezetes játékot nyújt Scaramanga szerepében, de az idegesítő mellékszereplők és a bárgyú akciók miatt ez a rész sem tud kilépni a közepes, szórakoztató, de értéktelen kategóriából. Bond és Scaramanga párbeszédében azonban van egy érdekes részlet; amikor az aranypisztolyos férfi megvádolja az ügynököt, miszerint ő is épp annyira élvezi a gyilkolást, és ugyanaz az állatias ösztön vezérli, mint őt magát, Bond kikéri magának ezen vádakat. Ekkor valószínűleg kevesen gondolták, hogy később e gondolat felvállalása lesz a siker és az újjászületés kulcsa a szériában. Az eredeti célját elfeledő sorozat, élén az olykor vén kéjencre emlékeztető nyájas öregúrral innentől már mélyrepülésbe kezd, néha ugyan visszatalál a szórakoztató szintre (Szigorúan bizalmas), de eddig elképzelhetetlen mélységekbe is merészkedik (Holdkelte).


A Moore rajongók kedvenc darabja, A kém, aki szeretett engem kétségtelenül klasszikus státuszt érdemelt ki magának, de Lewis Gilbert visszatérése csak még távolabb tolta eredeti útjától a sorozatot. Nagy meglepetésre az ezúttal Stromberg névre keresztelt megalomán őrült az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót készül egymás ellen ugrasztani víz alatti bázisáról, Bond eközben egy Anya nevű szovjet kémmel szűri össze a levet, aki, bár megtudja, hogy az angol ügynök ölte meg egykori szerelmét, sőt, halálos bosszút is fogad, végül – minden magyarázat nélkül – Bond karjaiban köt ki. Bár a vonaton játszódó jelenet ügyesen reprodukálja az Oroszországból szeretettel legjobb pillanatait, Jaws felbukkanása, a hajóvá alakuló Lotus, az egymásnak kilincset adó fárasztó egysorosok és Barbara Bach rémisztően pocsék alakítása miatt képtelenség egy pillanatig is komolyan venni a filmet. A finálé aztán egy ügyesen összerakott akciójelenettel megmenti az alkotást, de sajnos egyértelművé vált a készítők téves felfogása, miszerint a sorozatban Bond figurája érdektelen és állandó, a köré húzódó karakterek és konfliktusok cserélgetése érdekes. A következő film, egyben Gilbert utolsó rendezésének visszhangja valamelyest felnyitotta az MGM szemét, de ehhez meg kellett történnie a Holdkelte című trash produkciónak, mely bár a nevetséges indítás után ideig-óráig képes érdekes és hangulatos maradni, elköveti azt a hibát, hogy nem törődve eredeti céljával, a kor szavára hallgatva kiviszi Bondot a világűrbe. Az őrült tudóst ezúttal Draxnek hívják, célja pedig nem más, mint kipusztítani az emberiséget, és újra benépesíteni az általa kiválasztott egyedekkel. Istent játszani persze soha nem volt kifizetődő dolog, de mire Drax szörnyet hal a Föld felett, a nézőnek lézerpisztolyokkal, gumi pitonokkal, förtelmes alakításokkal kikövezett úton kell végigmennie, és ha ez még nem volna elég, Jaws szerelembe esését és jó útra térését is meg kell emésztenünk. Minden kétséget kizáróan a sorozat mélypontja.


Bár a kasszáknál kimondottan jól teljesített, kritikailag óriási kudarc volt a film, így egy, a jelen helyzetben szerencsésnek mondható lépéssel válaszolt a stúdió a negatív fogadtatásra; felkérték John Glen rendezőt, aki a következő öt film során egyetlen kivétellel végig tartani tudta az elfogadható színvonalat. A Szigorúan bizalmas című rész kimondottan jól sikerült, egy szimpla, high tech eszközöktől és komolytalanságtól mentes akciófilm lett, érezhetően óvatosan készítették el a következő darabot. A film első jelenete azon ritka pillanatok egyike, amikor a sorozat következetességet mutat; Bond kíméletlen bosszút áll felesége haláláért, kiírva ezzel Blofeld karakterét a sorozatból. Melina figuráján át egy ígéretes bosszú történet is kibontakozik a filmen belül, az elkeseredetten harcoló nő az utolsó jelenetet leszámítva kitart célja mellett, és Bondra csak, mint mentorra tekint, így ezúttal mentesülünk a kellemetlen ágyjelenetektől. Minden igyekezet ellenére azért a film, talán épp azért, mert biztonsági játékot játszik, megmarad a közepes szinten, és bár üdvözülendő a cél, miszerint gyermeteg poénoktól mentes részt kívántak készíteni, azért ne felejtsük el, hogy a fináléban Margaret Thatcher egy papagájjal beszélget telefonon. A Polipka forgatásán Moore már 55 esztendős volt, ez pedig élvezhetetlenné tette az egyébként ügyesen megkoreografált akciójeleneteket. A film első felében Indiában járunk, Indiana Jones után szabadon igazi kalandfilmről beszélhetünk, a helyszín adottságait remekül kihasználó, látványos üldözésekkel, melyek során Bondot Kabir Bedi, a gonosz jobb keze igyekszik eltenni láb alól. Indiát elhagyva aztán mintha egy másik filmbe csöppennénk; a szürke NDK a helyszín, a hangulat egy közepes kémfilmére hasonlít, a komolyságot pedig elfelejthetjük, amikor Moore bohócnak maszkírozva igyekszik leállítani egy atombombát a cirkuszban. Érezhetően fárad a széria, nem először látunk ultranacionalista szovjeteket, akik ártatlanok millióit nem kímélve kívánnak ujjat húzni az Államokkal, miközben James Bondot egyértelműen propaganda célokra használja a stúdió. A Halálvágta című filmmel végül lezárul a Moore éra, de méltó búcsúról nem beszélhetünk. A lassan hatvanadik évét taposó színész tempóját a film is felveszi, unalmas, lassú és súlytalan, minden pozitívuma ellenére. Mert Christopher Walken nagyszerű színész, de Zorin rosszul megírt figurája nem sok teret enged neki; a karakter gyakorlatilag Goldfinger maga, minden monopolisztikus vágyával együtt, azzal a különbséggel, hogy arany helyett ezúttal szilíciumot próbálnak használhatatlanná tenni. Bár a Duran Duran kitett magáért, a Halálvágta nem lett több egy kellemetlen záró akkordnál, ami után egyértelmű volt, hogy ismét frissíteni kell.


A Halálos rémületben névre keresztelt rész ennek eleget is tett, a Timothy Dalton alakította Bond meglepően közel áll a Fleming féle eredetihez és Connery első filmjeihez, hiteles, nyers, sérülékeny és szimpatikus, ez a váltás azonban túl korai volt, és túl hirtelen; a közönség két film után nem volt kíváncsi rá többé. A bevallottan Fleming rajongó színész mindenesetre a lehető legtöbbet hozza ki a lehetőségekből; megjárja Gibraltárt, Pozsonyt, Tangert és Bécs városát, hogy aztán Afganisztánban, egy kisebb háborúra emlékeztető akciójelenetben érjen dolga végére. Nagyszerű stílus, és remek, bár alkalmanként túlzó és meredek akciók jellemzik a filmet, és egy eredeti ötlet pocsék megvalósítása. Atombomba helyett ezúttal a belső feszültséget gerjesztik azáltal, hogy szovjet és brit, illetve amerikai kémek feszülnek egymásnak a háttérben, de a tömény akciójelenetek a forgatókönyvön tátongó lyukakat próbálják palástolni – kevés sikerrel. A magányos ügynök című rész már valamivel erősebbre sikerült, de elfogultság volna állítani, hogy nem volt túl merész az a váltás, amit a stúdió bevállalt. A történet szerint Bond visszatérő barátja, a CIA ügynök Felix Leiter esküvője után a Robert Davi által alakította Sanchez meglátogatja az ifjú párt, és kegyetlen bosszút áll. A nőt megöli, a férfit pedig kis híján megeteti cápáival, de végül Felix életben marad. Bondon a sor, hogy szolgálaton kívül megbosszulja barátját, így, kilépve az MI6-ből, és elszökve M elől ered nyomába Sancheznek és embereinek. Az újító, nem ritkán brutális történet közben ledobja magáról az aránytalanul sok humoros jelenetet és romantikát, a pocsék alakításokról pedig Dalton próbálja elvonni a figyelmet; Bond ezúttal nem egyszerűen sebezhető, de a remek finálé során kis híján meg is hal, mégsem áll le addig, amíg be nem tartja ígéretét. Mindez azonban nem vette le a lábáról a rajongókat, sem a kritikusokat, még maga Dalton is beismerte, hogy nem jó úton haladnak, így a sorozat eddigi leghosszabb, hat éves kényszerpihenőre vonult, hogy aztán újult erővel térhessen vissza a kilencvenes évek közepén.

James Bond - 02.png
Cseh Dániel

Címkék: thriller james bond action roger moore sean connery crime ian fleming timothy dalton 5/5 4/5 3/5 george lazenby cseh dániel

3 komment