„Csak te vagy rá az ok, hogy útnak indulok…”

Péntek este néhány magyar kölcsönvehette a fenti gondolatot, miközben beállt a Clapham Grand előtt kígyózó sorba, de a küzdőteret többnyire olyanok töltötték meg, akik egy új élet reményében érkeztek a szigetországba. Bár a sorok írója még azért váltott jegyet a decemberi koncertre, hogy talán hosszú évekig ez lesz az utolsó alkalma egy embert próbáló bő két óra után a tömeggel együtt énekelni, hogy Adjon Isten, végül az élet úgy hozta, hogy alig öt hónappal később munkából menet ért a Grand bejáratához, ahol néhány lelkes rajongó, a hátsó ajtón kiszűrődő hangbeállás zörejei és az egyre duzzadó sort értetlenkedve bámuló helyiek látványa fogadta.

Valószínűleg nincs sok értelme egyik koncertet összehasonlítani a másikkal, mert millió emberi és emberen túli tényezőn múlik, hogy végül miként marad meg az a két óra az emlékezetben, de egy ilyen élményt mindenképpen érdemes egy külön erre a célra felcímkézett dobozban elraktározni. A Turné 2084 teljes repertoárja egy szükségszerűen lealkudott technikai felszereltséggel, egy ekkora helyen olyan szürreális élményt szül, mintha Sting egy felfordított sörös rekeszről énekelne a Puttonyos kocsmában záróra előtt. A hangerő és a szeretet a régi, de nincsenek kordonok, nincsenek távolságok, minden oldott és fesztelen. Bőzsöny Ferenc és a 2084 elindította, a Moldvai Márk által újragondolt Veled utazom folytatta a koncertet, ahol egymásnak adták a kilincset a régi Bonanza Banzai dalok, az új lemez legnépszerűbb darabjai, néhány régi ismerős, a kötőanyagot pedig olyan nevek szolgáltatták, mint Peter Gabriel, a Eurythmics, a Kraftwerk, a Depeche Mode, a Bronski Beat vagy a Hurts. Géphangok, torzítások, a felismerhetetlenségig újraértelmezett dalok, dubstep elemekkel tarkított slágerek és drum and bass stílusra vett balladák, valamint az az önmagáért beszélően nem hétköznapi helyzet, amikor az Érintőből vagy A fénybe nézzből lesz egy koncert mozgalmas csúcspontja. A szüntelenül érkező dalok között csak néhány lassúnak maradt darab (Kezemet nyújtom) vagy egy-egy jól megérdemelt odamondás (Kell-e egy paródiának paródia?) engedett levegővételnyi szünetet, és még az olyan régi ismerősök, mint a Keresem az utam vagy a repertoár legötletesebb átdolgozása címet kiérdemlő Hello is őrült tombolásba torkolltak, így a helyenként olvasható kritika, miszerint a decemberi koncert és az idei turné nem sikerült kellően tempósra, finoman szólva nem állja meg a helyét. Talán demagóg gondolat, de valószínűleg nem alaptalan, hogy az otthontól távolra szakadtak nagyobb hálával fordulnak minden felé, ami, ha csak ideig, óráig is, de hazarepíti őket, mással legalábbis nem tudom magyarázni azt a megszokottnál klasszisokkal masszívabb energiát és szeretetet, ami péntek este betöltötte a levegőt. 

Fotó: Juhász Viktor

Ákos és a zenekar kiálltak a színpadra, ledöntötték a falakat és eltolták a pontos időt. Mindezt 1.500 km-re Magyarországtól, néhány arra tévedt, de biztosan nem csalódott angolnak, és néhány száz végtelenül hálás magyarnak, akik itt lesznek jövőre is, és azután is, és amíg ezek a találkozások ilyen remek hangulatú bulikba torkollnak, addig nem jelent túl nagy kockázatot megtenni Londont állandó turnéállomásnak. Köszönjük, hogy itt voltatok, néhány órára jó volt felszabadultan és önfeledten magyarnak lenni Angliában.

Cseh Dániel