Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • : Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

Band of Brothers

2012.07.17.

Band of Brothers – Az elit alakulat

 

Az HBO már a ’80-as évek végén kísérletezett az úgynevezett minisorozatok kezdetleges piacának meghódításával. Mivel a műfajnak idővel egyre nagyobb mértékben sikerült a tv-nézők igényeibe férkőznie, így lassan külön iparág épült ki e szegmens köré a sorozatgyártás világában. Az új évezred kezdetekor a minisorozatok már teljesen egyenrangú vetélytársai voltak a sok részes, több évadra épülő televíziós produktumoknak, a történet sikerre vitelében pedig élenjáró szerepet töltött be a már fentebb említett mozicsatorna. Deaz HBO-nak az évek során sikerült elérnie, hogy a miniorozatok ne csak a hasonszőrű testvéreikkel vehessék fel a nézettségi versenyt, de azokat túlszárnyalva látványban, színészekben és en bloc az egész megvalósítás minőségét tekintve is a szuperbüdzsés hollywoodi filmek szintjére álljanak. Ennek a folyamatnak volt az egyik legékesebb eredménye 2001-ben a Band of Brothers. A Stephen E. Ambrose regénye alapján, Tom Hanks és Steven Spielberg felügyelete alatt készült II. világháborús széria máig a minisorozatok egyik legnagyobb becsben tartott darabja. Igazi klasszikus, ami szinte kivétel nélkül, mindegyik magára valamit is adósorozatjunkie képzeletbeli dobogóján ott szerepel. És a Band of Brothers nem csak sorozatként vált klasszikussá, de a háborús filmek halmazában is a legelső sorban foglal helyet. Eljött az idő, hogy néhány röpke sorban mi is megemlékezzünk a több mint tíz éve alapműnek számító sorozatról, és megpróbáljuk összefoglalni, hogy mitől is volt annyira mesteri ez a mű.

A történet az amerikai hadsereg híres-neves 101-es számú ejtőernyős hadosztályánakEasy századáról szól. A sorozat 10 részen keresztül követi és mutatja be közvetlen közelségből a század II. világháborúban betöltött szerepét a Toccoa kiképzőtábor előeseményeitől egészen a háború utolsó utáni időszakáig. Tanúi lehetünk, ahogy a kiképzőtábor után a századot Angliába szállítják, majd a D-nap előestéjén ledobják őket a franciaországi Normandiában, ahonnan nagy véráldozatok után Hollandiába vezénylik őket a Market Garden hadművelethez, majd Belgiumba megállítani a németek utolsó nagy előretörését az Ardennekben. Majd végül Németországot is megjárják, ahol bevonulnak a nácizmus apartmanjába, Berchtesgadenbe és elfoglalják Hitler Sasfészkét is. Az elit alakulatAmbroseazonos című világhírű regényét, valamint az Easy század megmaradt tagjainak egyes szám első személyű beszámolóit felhasználva premier plánból mutatja be a nézőnek a nyugati front legfontosabb eseményeit, sikereit és tragédiáit a háború utolsó, mindent eldöntő évében.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt először ismerkedtem a Band of Brothersel, nem kevés negatív előítéletet fűztem hozzá tudván, hogy a sorozat két főkolomposa bizonyos Steven Speilberg és Tom Hanks. Ráadásul mindössze néhány évvel a Ryan közlegény megmentése után készült, így már előre biztosra vettem, hogy a fő hangsúlyt az émelyítően közhelyes moralizálásraés a propagandisztikus zászlólengetésre fogják helyezni. Óriásit tévedtem. A Band of Brothers kifejezetten a hús-vér katonák szemszögéből mutatja be a harcokat, minden egyes részben a század egy másik tagjára koncentrálva és ettől válik teljesen realisztikussá minden ízében. Istennek hála a sorozat nélkülözi az erkölcsi értékekről való túlzásba vitt elmélkedéseket csakúgy, mint a felesleges szipogást. Perszesok helyütt megindító és szívszorító alkotás, de sikerültmindezt úgy keresztülvinnie, hogy közben nem nézi érzelmi csecsemőnek a nézőt, amiért nem lehetünk eléggé hálásak, ha egy második világháborús filmről van szó. De ez még csak a kezdet…

A Band of Brothers megvalósításában is zseniális. Évekig viselte a minden idők legdrágább sorozata címet és ez meg is látszik. Az akciójelenetek párját ritkítóan vannak megtervezve és végrehajtva, amihez zseniális zene, hang és képi világ párosul. Nem hiába imádják annyian ezt a sorozatot, hiszen minden egyes percében maximális szintű beleélést nyújt és még így is moziban kellene vetíteni a legmagasabb szintű élvezetért. A néző már a kiképzőtáborban az elit alakulat tagjává válik és a sorozat legutolsó percéig az is marad. Meg persze még utána egy jó ideig… Az HBO legjobb színészgárdája tesz róla, hogy a zseniálisan megírt és tökéletesre csiszolt karakterek között mindenkinek legyen egy kedvence. Főszereplőként például rögtön az azóta már sorozatsztárnak számító Damian Lewis bújik Winters bőrébe, de mindenki nagyon sok teret kap és mindenki hihetetlenül jó. A sorozat egészének az íve is elképesztő. A készítők gondoskodtak arról, hogy már a kiképzőtábor felvezető jellegű eseményei alatt se tudja levenni a néző a szemét a képernyőről. Aztán az első bevetést követően hihetetlenül felpörögnek az események, majd a közepe felé jön a mélypont, amikor minden reménytelennek tűnik és a néző is letargiába süllyed, hiszen ekkor már epizódok óta együtt élünk és lélegzünk a legendás Easy század minden tagjával. Hihetetlen, hogy részről részre hogy játszik a tempóval és az atmoszférával a sorozat. És miután átlendülünk a holtponton, még utána is végig érdekes tud maradni, holott az utolsó epizódokban már alig ropog a fegyver.

Azt hiszem, ez volt az a sorozat, aminek elsőként sikerült minden porcikáját tekintve, teljes egészében felnőnie a mozifilmek szintjére. Még 10 évvel a vége után is hihetetlen igényességről, realisztikusságról és beleélhetőségről tanúskodik. Éstalán éppen amiatt lett a Band of Brothers annyira zseniális, hogyszinte semelyik elemét tekintve nem fikció. A szereplői és azoknak sorsai teljesen valósak, a történetét pedig a legjobb forgatókönyvíró, az élet írta. Ez az évtizedes késéssel született, a lényeget is csak a felszínen kapirgáló írás persze korántsem meríti ki eléggé a sorozat erényeinek ismertetését. Napestig lehetne sorolni, hogy mik azok a kivételes tulajdonságok, amik miatt a Band of Brothers a mai napig nagyon sok ember elsőszámú kedvence és milliók életének egyik legmeghatározóbb mozgóképes élménye. Éppen ezért talán felesleges is tovább beszélni arról, amit csak látni érdemes. A magam részéről pedig tennék egy talán nem is annyira merész kijelentést: a Band of Brothers egy hihetetlen minőséget képviselő produkció és minden idők legjobb tv-sorozata is egyben. Ez pedig aligha fog egykönnyen változni.

bob.jpg 

*****

Neumark Milán

Címkék: sorozat 5/5 neumark milán

Szólj hozzá!

Linkin Park - Living Things

2012.07.02.

Linkin Park

Living Things

 (A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.)

Miközben tömegek ereszkednek fél térdre egy mókás külsejű srác előtt, akinek belefolyt a kakaója a MacBookjába, és emberek milliói csak olyan  underground zenét hajlandóak hallgatni, amelyből még nem készült .torrent végződésű fájl, az ezredforduló idején színre lépett Linkin Park rajongói lassan a társadalom kivetettjei lettek. A napokban Living Things című, ötödik nagylemezükkel jelentkező együttes az elmúlt bő évtizedben volt már minden, csak akasztott ember nem, és ezúttal sem elégedtek meg egy szimpla újrázással.

A 2000-es Hybrid Theory című lemezzel köztudatba robbant banda úgy gyúrta össze  rapcore és nu metal elemekből álló muzsikáikat, hogy azokat a rádiók is hajlandóak voltak játszani, elég, ha csak az In The End sikerére gondolunk. A zöldfülű banda az elsöprő sikert látván hülye lett volna változtatni a recepten, három évvel később megjelentette Meteora címre hallgató második lemezét, amely szintén szépen teljesített, és nem egy, nem kettő, hanem jó néhány slágert szült. Érezvén, hogy ez a formula harmadik alkalommal már erejét vesztené, a srácok hol Jay-Z társaságában húzták az időt (Collision Course), hol pedig a banda mindenese, Mike Shinoda próbálta ki magát egy másik formáció élén (Fort Minor – The Rising Tied), de végül megszületett a harmadik nagylemez is. A 2007-es Minutes to Midnight rengeteg rajongónál kiverte a biztosítékot, de legalább ennyinél nyitott meg addig zárt ajtókat. Hogy azóta milliók átkozzák és áldják a megjelenés napját, egyetlen embernek köszönhető, az pedig Rick Rubin. A már megjelenésre is különc sikergyáros producer Mike Shinodával karöltve tolta ki a korlátokat, és azóta a csapat minden újabb megmozdulással elhagyja a biztonsági zónát – mindig új irányba.

Ugyan én a Meteorával ismertem meg a csapatot, igazán a Minutes to Midnight volt az, ami miatt azóta is bérelt helyük van a polcomon. Igaz, a 2010-ben megjelent, óriási port kavart A Thousand Suns első (és második) körben még nálam is kiverte a biztosítékot, és ennek nyomát az internet, és egy régebbi blog a mai napig őrzik. Talán pont ettől olyan különleges, hogy azóta a kérdéses lemez a kedvencemmé lépett elő, olyannyira, hogy a viszonylagos kritikai kudarc miatt hátraarcot dobó banda valószínűleg sosem fog újra a fülemnek annyira kedves lemezzel jelentkezni. A napokban megjelent Living Things ezzel együtt nem nyúl vissza a gyökerekhez, nem idézi meg erőltetetten az első két lemezt, amire annyira vágynak rajongók milliói, helyette egy kicsit merít minden eddigiből, és ennek eredménye egy bő fél órás adrenalinbomba, amely helyenként talán megengedi, hogy levegőt vegyél.

A lemez előfutáraként funkcionáló Burn it Down, és az azt követően napvilágot látott Lies Greed Miserytökéletesen előrevetítették, mire számíthat a hallgatóság. Terpeszállós rockzene hangsúlyos gitárral, fülrepesztő dobokkal, töménytelen elektronikával és effekttel. A 12 dalos lemez nagy részében erőteljes tempót diktál, ebben mindenképpen megidézi a debütáló lemezeket, de nem szégyell néha megállni, és eljátszani lágyabb dallamokkal is. Koncepció ezúttal nincs, a koncerteken várhatóan öngyújtógyilkosCastle of Glass után például az a Victimized következik, melynek bő másfél perce alatt atomjaira hullik az egészséges emberi agy, de éles váltások a dalok közben is előfordulnak.

A fújolók kedvenc rigmusai (lagymatag, populáris, mainstream) ezúttal is legfeljebb egy-egy dalra kivetítve állják meg a helyüket, némi erőltetés után. A Living Things az eddigi visszajelzések alapján hatalmas siker, remekül fogy, vezeti a listákat, a rajongók és a kritikusok is jobbára szeretik, a videónapló követői pedig azt is tudják, hogy e mögött elképesztő munka van. Sablon, de tény, hogy aki eddig nem szerette, nem most fogja megszeretni őket, aki eddig szerette, nem most fog tőlük elpártolni. Kevésbé tabudöntögető és merész vállalkozás, mint az A Thousand Suns, de talán a publikum nem is volt még felkészülve egy újabb ekkora váltásra. A Living Things egy kicsit hasonlít az eddigi négy lemezre, de leginkább egy ötödik, önálló darabra, melyben minden rajongó talál magának valami szerethetőt.

Linkin Park - Living Things

****

Cseh Dániel

Címkék: zene linkin park 4/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Hodejegerne

2012.06.24.

Fejvadászok (Hodejegerne)

(A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.)

Dan Brown és Jo Nesbo. A felkapott norvég krimiíró mellé sok szempontból talán jobban passzolna Stieg Larsson neve, de az én szememben a fenti két szerzőben három közös dolog létezik. Mindketten írtak egy, általam nem olvasott könyvet, ami azonnal a bestseller szekcióban landolt, és ki sem lehetett robbantani onnan. Mindkettejüket felkapták, és filmet forgattak (legalább) egyik írásukból. És mindkét film csak jó indulattal nevezhető erős közepesnek.

Fejvadászok jól kezdődik. Stílusos, szépen fényképezett, kellemes zenével, érdekes karakterekkel és finoman adagolt feszültséggel operál. Igen, ordít róla, hogy az írója éjjeli szekrényén egymásra dobálva hevernek a Bret Easton Ellis-könyvek, de a belül romlott felső tízezer sablonját azért annyira nem dolgozták meg filmes fronton, hogy ne tudjunk még egyet elviselni belőle. Hősünk, Roger legnagyobb problémája, hogy 168 cm magas, ezért kénytelen hosszú combú, magas szőkéjét lenyűgözni minden földi jóval: puccos házban lakni, Lexust vezetni, és minden helyzetben a lehető leghatározottabban fellépni. Ő azonban nem a fejvadász állásából építette fel azt az életet, melyre olyan sokan vágynak még ennyi évvel Tyler Durden 8 pontja után is. Roger ugyanis tolvaj, méghozzá nagy értékű, ritka festményekre specializálódott besurranó, aki gyaníthatóan a CSI összes évadát kipörgette, mert gyakorlatilag tetten érhetetlen. Ha azt mondom, hogy az egyre kevésbé elegendő profit miatt egy óriási zsákmánynak ígérkező melót is bevállal, és balul sülnek el a dolgok, akkor meglepődik itt bárki is?

Csak azok, akik a film első fél órájának stílusában és minőségében tovább gondolkodó folytatást várnak, mert ha ez sikerült volna, egy kifejezetten kellemes élménynek lehettünk volna szem- és fültanúi. Ezzel ellentétben azonban a történet a legérdekesebbnek tűnő pontjánál szemlátomást írót vált, és olyan ámokfutásba kezd, amiről Lynch is átkapcsolna a Szerencsekerékre. Roger és a feleségére, valamint a műkincsrablás legújabb áldozatából hamarosan konkrét fejvadásszá előlépő ex-kommandós (a Game of Thrones Jamie-eként ismert Nikolaj Coster-Waldau) macska-egér harca közben senkit se érjen váratlanul, ha fülig merül a fekáliában és négykeréken visz kutyát sétáltatni, mi több, a gyaníthatóan Twin Peaks városából szabadult rendőrikreknek köszönhetően Roger túlél egy olyan akciót, amihez képest Indy és az atombiztos hűtő maga volt a földhöz ragadt realizmus.

Ez még akár szórakoztató is lehetne, de közben egymásnak adják a kilincset a logikai bukfencek, indokolatlan fordulatok, és még ha kellemes eszköz is a cliffhanger, azért egy 100 perces filmbe talán túlzás bepréselni a FOX akármelyik sikerszériájának egy évadjára jutó fordulatait. És amíg a film folytatja, sőt, fokozza az ész nélküli tempót, a szereplők távolivá válnak, nincs már meg a közös keresztmetszet, így a végkicsengésnél sem lehet elégedetten csettinteni, hiszen a karakterek, akikért eleinte szorítani/gyűlölni lehetett, teljesen érdektelenné válnak.

Bár sokan nem osztják a nézeteimet, de számomra ez a film A tetovált lány effektus megismétlése lehet, hiszen egy erős közepes, komoly potenciállal felvértezett történetből készült egy ambiciózusnak látszó, ám önnön fejetlensége révén érdektelenségbe fulladó közepes európai film, amely egy borítékolhatóan elkészülő remake képében akár erőre is kaphat, ha jó kezekbe kerül. A Scorsese által kinézett Hóembertől talán több is várható, mert amit ez a film összességében ad, azt nyugodtan kenjék a hajukra!

hodejegerne.jpg

Hodejegerne

***

Cseh Dániel

Címkék: crime 3/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Prometheus

2012.06.10.

Prometheus

Prometheus. 2012 legjobban várt mozis élménye. A film, ami már évek óta készült különböző formákban és akkora várakozás övezte, ami már-már példátlannak minősült az elmúlt évek kapcsán. A film, amit mindenki úgy könyvelt el, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb mítoszának előzményét, alapvetésének körülményeit fogja tisztázni. És a film, ami végül közel ugyanolyan megosztónak bizonyult, mint annak idején a The Matrix. A Prometheust már akkor szétszedte mindenki, amikor jóformán még be sem mutatták. Ilyen körülmények között érkezett hazánkba pár nappal ezelőtt Ridley Scott Alien előtörténetként aposztrofált filmje, ami pontosan annyira előzményfilm, mint amennyire nem az. Valószínűleg egyrészt ez a fajta előzetes skatulyaelv az, ami miatt a Prometheust övező kritikai fogadtatás most ott tart, ahol: állóháború alakult ki, ahol az egyik tábor megrökönyödve konstatálta, hogy nem Alien filmet kaptunk, hanem egy érthetetlen, bugyuta, a ’79-es filmmel összekapcsolhatatlan elvonatkozatását az alaphelyzetnek. A másik tábor eközben korszakalkotó sci-fi-ről, mindfuckról és Blade Runner-i minőségről beszél. Mindkét fél álláspontjában vannak igazságok, ám mindkettő túloz is.

A két véglet persze érthető. Szinte minden eddiginél nagyobb várakozás övezte a filmet és ilyenkor lehet a legnagyobbat koppanni vagy a leginkább elszállni egy filmtől. A várakozással persze semmi baj nincs. A baj azzal van, ha a várást felváltja az elvárás. E két szó között pedig pontosan annyira vékony a jelentést elválasztó határmezsgye, mint amennyire vékony az a vonal, aminek egyik felére állítva a Prometheust Alien előzmény lesz, a másik felére állítva pedig már nem az. Sok mindent megmagyaráz az alienek eredetét és rendeltetését illetően, de hangulatában, felfogásában és témaválasztásában már teljesen eltér tőle. Ridley Scott visszatért gyökereihez, a leglényegesebb módosítás pedig annyi, hogy a sci-fi horrort lecserélte vegytiszta sci-fi-re. Új filmjével pedig páratlanul nagyot álmodott. A Prometheus egy igyekvéstől és ambíciótól duzzadó mű, amiben a szereplők megpróbálják megkeresni létünk eredetét és teljességében megbízható válaszokat ugyan nem kapunk a felvetés minden egyes mozzanatára, ezzel szemben viszont feltesz néhány elgondolkodtató kérdést mindannyiunk számára. Remek színészek játszanak benne. Az úgynevezett hollywoodi újgeneráció legcsillogóbb arcai lépnek színre, de közülük is Michael Fassbender az, aki Ridley Scott legújabb androidjaként szabályosan uralja a vásznat, a ráeső játékidő minden másodpercét kihasználja, ezzel pedig sikerül Davidet a filmtörténet legzseniálisabban megalkotott figurái közé emelnie. De a Prometheusnak a képi világa is páratlan. Az elmúlt évek leggrandiózusabb, legjobban kidolgozott látványa repíti legénységét a veszélyes messziségbe. A Prometheus fedélzete valami egészen elképesztő. Soha nem volt vásznon ennél kidolgozottabb, ennél alkotottabb űrhajó sem belülről, sem kívülről. Valóban egy új szintet képvisel a mozivásznon megjelenve, csakúgy, mint az LV-223 tájai és helyszínei.

De igazságtalan lenne, ha csak és kizárólag a szuperlatívuszokról szólna ez az írás. Beszélni kell a hibákról is, a Prometheus ugyanis korántsem tökéletes film. Nem lehet az, mert ha az lenne, nem lehetne érezni rajta semmilyen kapkodás jelét sem. A Prometheus viszont siet. Szokatlanul kevés időt fordít az alapvetés felvezetésére, amikor pedig a legénység az idegen bolygóra ér, néhol már csapongó is a cselekményt tekintve. Ettől persze a figyelmesek számára még minden érthető marad, egy-egy cselekménysorozat indokolatlan mértékű gyorsasága viszont érezhetően rontja egyes jelenetek hatásosságát. A Prometheus ennél fogva tipikusan az a film, aminek nagyon jót tett volna az plusz 25-30 perc, hogy a felvezetés bemelegítőbb jellegű, a karakterek kibontottabbak, az akciójelenetek pedig megvalósítottabbak legyenek. Reméljük, Scott jó szokásához híven idővel orvosolja majd ezt az egyáltalán nem jelentéktelen dramaturgiai hibát.

Arra a kérésre, hogy a Prometheus idővel lehet-e klasszikus, nehéz manapság egyértelműen válaszolni. Az említett hibák nem olyan jellegűek, ami a film státuszába avatkoznának, a kvalitásai a témaválasztásánál és megvalósításánál fogva megvannak hozzá. Az embereket már most teljesen megosztja, ami egy jó jel, mivel manapság mással már szinte lehetetlen, hogy egy film kiverje az ingerküszöböt. Persze ugyanakkor szomorú is, hiszen a legtöbben a történet hiányosságát feszegetik. Sajnos elszoktunk a kérdésektől és elszoktunk attól, hogy feldobják nekünk a labdát. Jóformán hanyatt-homlok menekülünk előle és vadul keressük a kijáratot, amikor arra kérnek minket, hogy mi is adjunk hozzá valamit egy gondolathoz, egy közös felfogáshoz. A Prometheus pedig ezt teszi. Elültet egy gondolatot és felkér téged a táncra. Ad valamit, de ugyanúgy kér is tőled. Belenéz a fejedbe, mert kíváncsi rá, hogy mi van ott. És belenyúl a zsebedbe is, ahová az Alienes előítéleteidet dugtad el mozi előtt, ahelyett, hogy inkább bölcsen otthon hagytad volna őket. Éppen ezért jól gondold meg, hogy mit vársz a Prometheustól. Puszta Alien filmként egészen biztosan nem fogja megállni a helyét előtted, de akkor se, ha ezüsttálcán követelsz magadnak minden választ, ahelyett hogy te is alámerülnél a gondolataidban. Tömegfilmnek készült, de senkinek sem fog tetszeni, hogyha tömegfilmes válaszokat vár tőle. Ez a Prometheus elviselhetetlen súlyosságú keresztje.

Prometheus.png

Prometheus

****

Neumark Milán

Címkék: sci-fi alien ridley scott prometheus 4/5 neumark milán

51 komment

Az Alien tetralógia

2012.06.03.

Az Alien tetralógia

A cikk spoilert tartalmazhat annak, aki még nem látta a filmeket!

2012 tavaszának kezdetén elérkeztünk egy bizonyos pontra, ami sokak életében vízválasztónak bizonyult. Amíg a világ társadalmának egyik jelentős részének fele a Diablo III nevű PC-s játék megjelenésének közelsége miatt került napról napra egyre infantilisebb lelkiállapotba, addig a másik fele Ridley Scott Alien előzményfilmjének embertelen mértékűvé váló marketinggépezete miatt tekeredett fel úgy, mint egy damil az orsóra. Persze valahol teljesen mindegy, hogy melyik táborhoz tartozik az ember. Akár moziba járó, akár játékos hajlam, mostanra már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 2012 lesz az az év, amitől mindenki ledobja az ékszíjat. És talán nem nagy meglepetés, hogy e bejegyzés írója sem kívánt megmenekülni a ragályos kórként terjedő őrület elől. A következő sorokban a XX. század egyik legnagyobb és leghírhedtebb filmszériájának próbálunk meg emléket állítani a Prometheus című film közeledtének apropóján.

Az Alien tetralógia idén már 33 éves múltra tekint vissza és ennek első darabjáról korábban már kimerítően értekeztünk. Viszont az idők során készült három folytatás is az örökérvényű sci-fi-horrorhoz, amik – függetlenül a végeredmény létjogosultságától – a maguk módján mind-mind klasszikussá váltak a sorozat rajongóinak szemében. És mivel más-más rendező készítette őket, így mindegyik rész a maga módján egy külön kategóriát képvisel az egységben, ezzel minden epizóddal egy új, különleges ízt adva a sorozattá érő történetnek.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál

A filmről írt kritika az alábbi linken olvasható.

Neumark Milán - Alien (Director's Cut)

alien.png

Aliens

A bolygó neve: Halál

A Twentieth Century Fox mindössze pár évvel az Alien sikere után már kezdeményezte egy folytatás előkészületeit. A rendező kiválasztása végül egy fiatal, de akkor már nem tapasztalatlan filmes személyre esett, a The Terminatort elkönyvelő James Cameronra. A kanadai filmrendező halálosztójának sikerén felbuzdulva valószínűleg sejtette, hogy az izomszagtól súlyosodó Reagen-korszak elvárásai mellett nem lesz igény még egy, az első részhez hasonló, paranoid hatású, folyosói horrorfilmre, ahol a cselekmény fejlődése elsősorban nem a szereplők tetteiben, hanem lelkivilágában megy végbe. Viszont az első rész óriási sikere miatt nem is volt hajlandó teljes mértékben elszakadni attól, így az Alien story line-át gyakorlatilag pontról pontra felhasználta a folytatásban és helyette inkább a rémisztés és az izgalomkeltés jellegét tette át egy teljesen más koncepcióba. Az ötlet pedig, hogy egy sikerfilm folytatását mindig tele kell rakni sokkal több és sokkal nagyobb akciójelenettel, azóta is utat mutat Hollywood filmeseinek. Egy tengerészgyalogos századot látunk, akik Ripleyvel karöltve mennek vissza az előző rész, azóta már felderített bolygójára, az LV-424-re. Hatalmas tempóban és veszett fegyverekkel törnek be a telepesek kihalt épületkomplexumába. Csakhogy mire odaérnek, már rég nem ők vannak hazai pályán. Idegenek tucatjai szállták meg a telepet, és amit a film szlogene ígér, brutálisan megvalósul: ezúttal háború lesz. Ahogy a nagy előd, úgy Cameron filmje is bővelkedik a finom politikai célzásokban. Minden fontosabb szereplő képvisel valamit. Ebben a részben fejlődik ki tökéletesen Ripley lázadó, a parancsokkal szembemenő karaktere. Ott van Gorman, aki tekintélytelen, hozzá nem értő katonai vezetőként képtelen kezelni a krízishelyzetet, miután bátran a halálba küldte katonáit. Vasquez, az amerikai kisebbség, akit nem teljesen hátrahagyva ugyan, de feláldoznak a többiek, amíg ő a hátukat védi a meneküléskor. Vagy éppen Hudson, a nagyszájú amerikai katona, aki a küldetés katasztrófájakor elsőként omlik össze mindenki közül. És persze a többi, állig felfegyverzett tengerészgyalogos, akik semmit sem érnek az ismeretlen ellenséggel szemben és tudatlanul sétálnak bele annak csapdájába. A kihalt atmoszféraprocesszor állomás sötét folyosóinak hangulata gondoskodik arról, hogy az első rész után elvárható félelemküszöböt is megüsse a film. James Horner zenéje és a mozgásérzékelők szűnni nem akaró pittyegése pedig tesz róla, hogy a mind az akció, mind a félelem tapinthatóvá váljon a néző számára. Emellett James Cameron filmje olyan tempót diktál, ami sci-fi-horrorból igazi akció-sci-fivé teszi a folytatást, H.R. Giger lényei pedig ezúttal létszámstop nélkül özönlenek. Az 1986-os Aliens egy tipikus filmje a korszak mozijának, ezzel együtt annak mégis az egyik legegyedibb, legkidolgozottabb darabja. Egy szenzációs második rész, ami úgy vált tökéletes folytatássá, hogy páratlanul okos módon még csak meg sem próbálta elődjének ösvényét járni. Az Alien egy műfaj csúcsát jelentette a maga korában. A széria pedig örökre szóló klasszikus státuszt nyert azáltal, hogy az Aliens esetében sem volt ez másként.

aliens.jpg

Alien 3

A végső megoldás: Halál

A bajok pedig valahol 1992-ben kezdődtek. Mint ismeretes, ekkor készült az Alien sorozat harmadik és sokak által legproblémásabbként emlegetett része. Mivel a ’80-as évek során jelentős rajongótábor épült ki a két Alien film köré, így a stúdió további vaskos pénzkötegek megszerzésének lehetőségét látta egy újabb rész elkészítésében. A rendezői székbe azt a Vincent Wardot ültették, akit a sztorival is megbíztak, de Ward már az előkészületek során egy olyan irányba vitte el a filmet, ami Ripley karakterét harmadrangú szereplőként kezelte. Amikor a stúdió látta az első anyagokat, azonnal menesztették Wardot és idő híján egy tapasztalatlan, elsőfilmes rendezőt hívtak be a helyére, akit történetesen David Finchernek hívtak. Fincher később számtalan alkalommal hangot adott elégedetlenségének, miszerint Ward menesztése után a stúdió gyakorlatilag saját maga akarta leforgatni a filmet és a menesztés miatti 3 hónapos csúszás is meglátszott a produkción, a végeredmény összecsapott lett. Két kultuszfilm tökéletes elemei után kaptunk egy gyengén kivitelezett CGI xenomorphot, egy temérdek dramaturgiai hibától hemzsegő folyosói üldözést, unalomba fulladó középrészt és egy tucat, felskiccelt, érdektelen figurát. Ami viszont mégis azt mondatja velem, hogy az Alien 3 minden hibája ellenére képes volt végül a sorozat befejező epizódjának szánt részt megfelelően betölteni, az Fincher korán megmutatkozó páratlan stílusérzéke. A Sulaco fedélzetén játszódó nyitójelenet tökéletes módon gyújt alá a későbbiekben takaréklángon tartott feszültségnek. A film helyszínéül kitalált, elhagyatott börtönbolygó pedig ontja magából a posztapokaliptikus hangulatot, ami nemcsak megmentette az epizódot a jellegtelenségtől, de végül annak elsőszámú névjegyévé vált. Ezenkívül Fincher még tovább növelte a körülmények okozta olcsó színvonalat azzal, hogy két zseniális színészt is bevont Sigourney Weaver mellé a középpontba: Charles Dance a főszereplő orvosaként, majd idővel szeretőjeként alakít jellegzetes angol temperamentumában, de nála sokkal fontosabb Charles S. Dutton, aki a börtöntelep papjaként epikus erejű szónoklataival fokozza a film apokaliptikus hangulatát. Kétség sem férhet hozzá, hogy karaktere a film új szereplői közül az egyetlen tökéletesen felépített személyiség. Továbbá dicsérhető még a film egyik utolsó jelenete, - bár ekkor már rég tisztában van a néző vele, hogy milyen sors fog rá várni - Ripley halála mégis megdöbbentően hat, nem kis befejezést adva ezzel a sorozatnak a lehető leglogikusabb pontnál. A film utolsó másodperceiben pedig lélegzetvisszafojtva hallgatjuk végig a főhősnő első részből ismert rádióüzenetének bejátszását, ami szintén része annak a néhány zseniális momentumnak, amivel ez a valahol elrontott, valahol megmentett film rendelkezik.

alien3.jpg

Alien: Resurrection

Alien 4: Feltámad a Halál

1997-ben a Fox újabb nyereségvágyának köszönhetően a sorozatnak sikerült ledegradálódnia arra a színvonalra, aminek eredetileg is szánták. Már a történet alapvetése is árasztja magából a rókabőr szagát. Ellen Ripleyt több mint 200 évvel elhunyta után egy titkos katonai laboratóriumban klónozzák, hogy testéből kioperálva az idegen lényt a cég emberei végre megszerezhessék. A folytatás innen már a jól ismert akciófilmes recept szerint megy tovább: elszabadul a pokol, majd a „harcolunk és menekülünk” szisztéma szerint folyik le a film szűk két órája. A rendezőséget ismét egy új arc, ezúttal a francia Jean-Pierre Jeunet töltötte be. Munkájával egyébként a világon semmi probléma nincs, ezt a filmet már alapjaiban rontotta el a fullosan B-filmes forgatókönyv, amit elvileg az a Joss Whedon szerzett, aki azóta már nagy megbecsülésnek örvend a The Avengers című film sikere kapcsán. A színészgárda korántsem volt rossz, elvégre Weaver mellett a főbb szerepeket olyan nagyságok vállalták, mint Winona Ryder, Michael Wincott, vagy az emberek és majmok között fennálló genetikai kapocs megtestesítőjeként is ismert Ron Perlman. A hozzájuk megírt figurák viszont rémesen egysíkúak és sablonosak. És ha ez még nem lenne elég, a forgatókönyv Ripley karakterét is kikezdte. A főhősnőre szinte rá se lehet ismerni, a klónozás során a királynővel létrejött genetikai kapocs révén savas vérű, a xenomorphok felé is érzelmeket tápláló szuperember lett, ami teljesen nevetséges és abszurd az előzmények tükrében. A játékidőt egyébként jellegtelen B-filmes tűzpárbajok és beszólogatások töltik ki az egydimenziósra megírt szereplők részéről, ami már idejekorán a Film+ színvonalára süllyeszti le a filmet. Mindezt pedig egy olyan befejezés követi, ami az előző részek tudatában már bőven a cselekményidő felénél kiszámíthatóvá válik… A Resurrection alcímmel jelzett epizód persze korántsem nézhetetlenül rossz. Ez a film önmagában készített akciófilmként még teljesen meg is állná a helyét, hiszen a kvalitásai megvannak hozzá. A baj az, hogy ez a film az Alien sorozat részeként születhetett meg, nem tisztelve és nem továbbörökítve annak egyik erényét sem. A Resurrection tipikus példája a ’80-as évek során kialakult, majd a ’90-es évek során egyre gátlástalanabbá váló gyakorlatnak, aminek során mindig újabb bőröket húznak le korábban befejezettnek tekintett, színvonalas sikertörténetekről, teljesen kifacsarva ezzel azoknak végkicsengését néhány plusz dollárért cserébe. A másik megbocsáthatatlan tény pedig, hogy ezzel a B-típusú akciófilmek szintjére degradált befejezéssel a Fox olyan trash színvonalú förtelmek későbbi elkészítését is legitimizálta, mint az Alien vs. Predator filmekként elhíresült spin-offok, amiket igényes filmnézőként még véletlenül sem szabad Ridley Scott és James Cameron Alien univerzumának részeként kezelni.

alien 4.jpg

Alien

*****

Aliens

*****

Alien3

***

Alien: Resurrection

**

Neumark Milán 

Címkék: sci-fi thriller alien ridley scott 5/5 4/5 3/5 neumark milán

2 komment · 1 trackback

süti beállítások módosítása