Trent Reznor & Atticus Ross

The Girl with the Dragon Tattoo

Trent Reznor neve sokáig csak az indusztriális rockzene kedvelőinek jelentett valamit. A zenész 1988-ban alapította meg Nine Inch Nails nevű zenekarát, melyről folyamatos tagcseréi és a kreatív munka egyszemélyessége okán kijelenthető, hogy Reznor maga a formáció. Két esztendővel ezelőtt, amikor David Fincher rendező elkészítette The Social Network című filmjét, Reznort és a zenei világ hasonló szegmensében tevékenykedő Atticus Rosst kérte fel a filmzene elkészítésére. Ekkor még kevesen gondolták volna, hogy néhány hónappal később ez a két férfi a Kodak Színház színpadán veheti át a legjobb filmzenéért járó Oscar-díjat. Az Akadémia közismerten konzervatív hozzáállásának fényében nagy meglepetés volt az újító szándék ilyen formában történő kivetülése, amit aztán felhördülés követett, hiszen sokak számára a műfaj egymás mögé helyezett zajokból, zörejekből áll, ami távol áll minennemű művészettől. Persze, ha a művészet klasszikus formáira esküvőknek lenne igazuk, Trent Renzor ma nem lenne Oscar-díjas zeneszerző, és a Picasso név sem mondana túl sokat senkinek. Függetlenül attól, hogy milyen témáról, műfajról, közegről beszélünk, az új, az ismeretlen mindig riasztó, így, aki nem volt képes megbarátkozni a The Social Network zenei világával, nem fogja magát jobban érezni Fincher legújabb filmje, a The Girl with the Dragon Tattoo megtekintése közben sem. A direktor soha nem zárkózott el az indusztriális zenétől, a Se7en nyitánya egy Nine Inch Nails dal Reznor által elkövetett átdolgozása volt, a Fight Club elektronikus betétjeit is az akkoriban még The Dust Brothers név alatt dolgozó The Chemical Brothers követte el, de fordított irányban is működött már a kapcsolat, elég, ha az Only címre hallgató Nine Inch Nails dal klipjére gondolunk, amit Fincher rendezett. A közös munka azonban a tárgyalt albummal újabb magasságokba lépett; a közel három órás hanganyagra minden túlzás nélkül használható az epikus jelző, nem csak terjedelmében, de minőségében is. Fülsüketítő zajok és fullasztó csendek adják egymásnak a kilincset; függetlenül attól, hogy alig hallható effektek vagy fülbemászó dallamok szólnak, a hidegrázó feszültség és balsejtelem folyamatosan árad az anyagból. A hangulatot a már jól ismert Immigrant Song alapozza meg, a Yeah Yeah Yeah énekesnője, Karen O és Reznorék Led Zeppelin feldolgozása tagadhatatlanul erőteljesre sikerült, ahogy a lezem másik, formaliag hagyományosnak mondható dala, az Is Your Love Strong Enough? című gyönyörű How to Destroy Angels szám is. (A formáció egyébként szintén Reznorhoz köthető, zeneszerzőként működik közre, felesége, Mariqueen Maandig pedig énekel a dalokban.) Tekintve, hogy a hanganyag hosszabb, mint maga a film, nem meglepetés, hogy képtelen teljes erőbedobással működni az elsőtől az utolsó dalig, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy a műfajnak ez nem is kötelessége. Céljának pedig tökéletesen megfelel; számtalan különböző témán keresztül fejt ki hasonszőrű érzelmeket, a félelem, az erőszak, az elhagyatottság minden dalban ott feszül, és ne legyenek illúzióink, a negédes dallamok sem hordoznak egyértelmű üzenetet. Mint legtöbb társa, ez a lemez is a filmmel együtt működik igazán, nélküle valóban csak a műfaj szerelmeseinek ajánlott, nekik viszont kötelező, hiszen a Ghost I-IV óta nem készült ilyen maratoni hosszúságú, elsöprő minőségű produkció az indusztriális zene világában.

Trent Reznor & Atticuss Ross – The Girl with the Dragon Tattoo

*****

Cseh Dániel