Batman Begins

A Bob Kane által 1939-ben teremtett hős kalandos utat járt be, mire megtalálta számításait a hetedik művészet berkein belül. Említésre méltatlan fekete-fehér sorozatként kezdte, hogy aztán a ’60-as években olyan mély nyomot hagyjon a rajongókban, hogy még az aktuális generáció is tudja, ki az az Adam West. 1989-ben, meglovagolva Frank Miller jótékony munkálkodását, óriásit robbantott Tim Burton vezénylete alatt, és egy folytatás, valamint egy zseniális rajzfilmsorozat erejéig meg is őrizte népszerűségét. Hogy 1995-ben, és rá két évre mi történt, abba nem is igazán érdemes belemenni, de ahogy azt a tárgyalt film folytatása bölcsen megállapítja; hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. Nem volt ez másként Batman filmtörténelemben bejárt útja esetében sem; amikor már mindenki azt hitte, hogy nincs remény, egy fiatal, ambiciózus rendező, nevezett Christopher Nolan három ígéretes film után érzett magában elég erőt, hitte, hogy van még mit elmesélni a témával kapcsolatban. Hogy ennek a gondolatnak mi lett a vége, ma már mindenki tudja. Nolan a legkeresettebb, és egyik legtehetségesebb rendezővé lépett elő, filmjei sorra kasszát robbantanak, a rajongók és elégedett kritikusok száma egyre nő, és minden debütálásnak bérelt helye van az IMDB toplistáján is.

Ez az állapot a 2008-as The Dark Knight óta áll fenn, de sokak szemében a Batman Begins jobb, vagy legalábbis egyenértékű darab, csak egyszerűen kevésbé fogyasztható. Ez tény. Képregényadaptáció létére sokadik megtekintésre is kínál újdonságot, nem egyszerű, és nem könnyű darab. Ha belegondolunk, képregényhős 2005-ig nem mondott olyat, hogy „Nem öllek meg, de nem kell, hogy megmentselek…”. Nolan víziójában Batman nem egyszerűen álarcos jótevő, hanem sokak szemében egy megkérdőjelezhető indíték mögé bújó potenciális önbíráskodó. A gyermekkori tragédia nem egy kötelező elem, ami néhány szomorú flashback erejéig előbukkan, hanem egy olyan lelki törés, ami évtizedekig, talán élete végéig beteggé teszi Bruce Waynet. Gotham nem egy mesés nagyváros néhány rosszarcúval, hanem maga a felhőkarcolókkal tarkított Pokol, ahol néha felcsillan a remény sugara, de ez általában délibáb. Egy rothadó fertő, így a mindenkori Gonosz motivációja is érthető; Gothamnek pusztulnia kell. Az elmúlt 7 esztendőben millió magamfajta önjelölt kritikus szedte szét, és állította össze a filmet, annak legapróbb elemeit, és ámult a nagyságán, de az igazi bravúr mellett sokan elmentek.

Ez pedig maga Nolan. Olyan direktor ugyanis, aki a piac kiszolgálása helyett saját igényei köré építi azt fel, nem terem minden bokorban. Persze, a Batman Begins nem hibátlan, sokaknak talán túl meseszerű, különösen a The Dark Knight után visszatekintve, akad benne néhány kötelező jelleggel letudott elem, és pár helyen kilóg a lóláb is. Szó szerint. De Nolan receptje zseniálisan egyszerű; fogj egy évtizedes sikernek örvendő karaktert, és cibáld ki a képregénybuborékok világából. Rángasd le a földre, nyomd az arcát a sárba, rúgj bele néhányat, és mindezt tedd sztárok helyett színészekkel. (Hogy Katie Holmes mit keres a filmben, azt most ne firtassuk.) Ha ez megvan, írj egy olyan forgatókönyvet, ami az események helyett a jellemekkel foglalkozik, ne akard megúszni a genezist egy főcím alatt, mert bizony van ott elmesélnivaló. Bár közel sem ért el ekkora sikereket, Ang Lee Hulkja gyakorlatilag ugyanezen okok miatt szerepel a kedvenc filmjeim között; nem volt rest Bruce Bannerrel foglalkozni. Esetünkben is eltelik egy óra, mire szemünk elé tárul Batman a maga valójában, de csak a meleg/hideg elől a multiplex termekbe menekülő félszerzetek fordultak vissza ekkor az ajtóból, a valamirevaló néző ugyanis nem a fekete maszkra kíváncsi, hanem a mögötte megbújó emberre, mert az az érdekes, mindig is az volt. A szavakat a végtelenségig lehet egymás mögé hányni, esetünkben ez még nem is volna értelmetlen vállalkozás, hiszen ha valamiről, hát erről a filmről lehet beszélni. De az igazság az, hogy a Batman Begins attól olyan elképesztően zseniális, hogy a munkacíme akár Bruce Wayne Begins is lehetett volna. Ez a felismerés, az addig kiaknázatlan lehetőségek csatasorba állítása, és a színészi, technikai oldal professzionális szintig való hajtása együttesen történelmet írt 2005-ben, aminek a jelentőségét sokan csak 3 évvel később ismerték fel.

*****

Cseh Dániel

Az HBO már a ’80-as évek végén kísérletezett az úgynevezett minisorozatok kezdetleges piacának meghódításával. Mivel a műfajnak idővel egyre nagyobb mértékben sikerült a tv-nézők igényeibe férkőznie, így lassan külön iparág épült ki e szegmens köré a sorozatgyártás világában. Az új évezred kezdetekor a minisorozatok már teljesen egyenrangú vetélytársai voltak a sok részes, több évadra épülő televíziós produktumoknak, a történet sikerre vitelében pedig élenjáró szerepet töltött be a már fentebb említett mozicsatorna. Deaz HBO-nak az évek során sikerült elérnie, hogy a miniorozatok ne csak a hasonszőrű testvéreikkel vehessék fel a nézettségi versenyt, de azokat túlszárnyalva látványban, színészekben és en bloc az egész megvalósítás minőségét tekintve is a szuperbüdzsés hollywoodi filmek szintjére álljanak. Ennek a folyamatnak volt az egyik legékesebb eredménye 2001-ben a Band of Brothers. A Stephen E. Ambrose regénye alapján, Tom Hanks és Steven Spielberg felügyelete alatt készült II. világháborús széria máig a minisorozatok egyik legnagyobb becsben tartott darabja. Igazi klasszikus, ami szinte kivétel nélkül, mindegyik magára valamit is adósorozatjunkie képzeletbeli dobogóján ott szerepel. És a Band of Brothers nem csak sorozatként vált klasszikussá, de a háborús filmek halmazában is a legelső sorban foglal helyet. Eljött az idő, hogy néhány röpke sorban mi is megemlékezzünk a több mint tíz éve alapműnek számító sorozatról, és megpróbáljuk összefoglalni, hogy mitől is volt annyira mesteri ez a mű.

A történet az amerikai hadsereg híres-neves 101-es számú ejtőernyős hadosztályánakEasy századáról szól. A sorozat 10 részen keresztül követi és mutatja be közvetlen közelségből a század II. világháborúban betöltött szerepét a Toccoa kiképzőtábor előeseményeitől egészen a háború utolsó utáni időszakáig. Tanúi lehetünk, ahogy a kiképzőtábor után a századot Angliába szállítják, majd a D-nap előestéjén ledobják őket a franciaországi Normandiában, ahonnan nagy véráldozatok után Hollandiába vezénylik őket a Market Garden hadművelethez, majd Belgiumba megállítani a németek utolsó nagy előretörését az Ardennekben. Majd végül Németországot is megjárják, ahol bevonulnak a nácizmus apartmanjába, Berchtesgadenbe és elfoglalják Hitler Sasfészkét is. Az elit alakulatAmbroseazonos című világhírű regényét, valamint az Easy század megmaradt tagjainak egyes szám első személyű beszámolóit felhasználva premier plánból mutatja be a nézőnek a nyugati front legfontosabb eseményeit, sikereit és tragédiáit a háború utolsó, mindent eldöntő évében.

Amikor sok-sok évvel ezelőtt először ismerkedtem a Band of Brothersel, nem kevés negatív előítéletet fűztem hozzá tudván, hogy a sorozat két főkolomposa bizonyos Steven Speilberg és Tom Hanks. Ráadásul mindössze néhány évvel a Ryan közlegény megmentése után készült, így már előre biztosra vettem, hogy a fő hangsúlyt az émelyítően közhelyes moralizálásraés a propagandisztikus zászlólengetésre fogják helyezni. Óriásit tévedtem. A Band of Brothers kifejezetten a hús-vér katonák szemszögéből mutatja be a harcokat, minden egyes részben a század egy másik tagjára koncentrálva és ettől válik teljesen realisztikussá minden ízében. Istennek hála a sorozat nélkülözi az erkölcsi értékekről való túlzásba vitt elmélkedéseket csakúgy, mint a felesleges szipogást. Perszesok helyütt megindító és szívszorító alkotás, de sikerültmindezt úgy keresztülvinnie, hogy közben nem nézi érzelmi csecsemőnek a nézőt, amiért nem lehetünk eléggé hálásak, ha egy második világháborús filmről van szó. De ez még csak a kezdet…

A Band of Brothers megvalósításában is zseniális. Évekig viselte a minden idők legdrágább sorozata címet és ez meg is látszik. Az akciójelenetek párját ritkítóan vannak megtervezve és végrehajtva, amihez zseniális zene, hang és képi világ párosul. Nem hiába imádják annyian ezt a sorozatot, hiszen minden egyes percében maximális szintű beleélést nyújt és még így is moziban kellene vetíteni a legmagasabb szintű élvezetért. A néző már a kiképzőtáborban az elit alakulat tagjává válik és a sorozat legutolsó percéig az is marad. Meg persze még utána egy jó ideig… Az HBO legjobb színészgárdája tesz róla, hogy a zseniálisan megírt és tökéletesre csiszolt karakterek között mindenkinek legyen egy kedvence. Főszereplőként például rögtön az azóta már sorozatsztárnak számító Damian Lewis bújik Winters bőrébe, de mindenki nagyon sok teret kap és mindenki hihetetlenül jó. A sorozat egészének az íve is elképesztő. A készítők gondoskodtak arról, hogy már a kiképzőtábor felvezető jellegű eseményei alatt se tudja levenni a néző a szemét a képernyőről. Aztán az első bevetést követően hihetetlenül felpörögnek az események, majd a közepe felé jön a mélypont, amikor minden reménytelennek tűnik és a néző is letargiába süllyed, hiszen ekkor már epizódok óta együtt élünk és lélegzünk a legendás Easy század minden tagjával. Hihetetlen, hogy részről részre hogy játszik a tempóval és az atmoszférával a sorozat. És miután átlendülünk a holtponton, még utána is végig érdekes tud maradni, holott az utolsó epizódokban már alig ropog a fegyver.

Azt hiszem, ez volt az a sorozat, aminek elsőként sikerült minden porcikáját tekintve, teljes egészében felnőnie a mozifilmek szintjére. Még 10 évvel a vége után is hihetetlen igényességről, realisztikusságról és beleélhetőségről tanúskodik. Éstalán éppen amiatt lett a Band of Brothers annyira zseniális, hogyszinte semelyik elemét tekintve nem fikció. A szereplői és azoknak sorsai teljesen valósak, a történetét pedig a legjobb forgatókönyvíró, az élet írta. Ez az évtizedes késéssel született, a lényeget is csak a felszínen kapirgáló írás persze korántsem meríti ki eléggé a sorozat erényeinek ismertetését. Napestig lehetne sorolni, hogy mik azok a kivételes tulajdonságok, amik miatt a Band of Brothers a mai napig nagyon sok ember elsőszámú kedvence és milliók életének egyik legmeghatározóbb mozgóképes élménye. Éppen ezért talán felesleges is tovább beszélni arról, amit csak látni érdemes. A magam részéről pedig tennék egy talán nem is annyira merész kijelentést: a Band of Brothers egy hihetetlen minőséget képviselő produkció és minden idők legjobb tv-sorozata is egyben. Ez pedig aligha fog egykönnyen változni.

*****

Neumark Milán