The Dark Knight Rises

Az első szó, amit 4 évesen papírra vetettem, az volt, hogy „Batman”. Persze, nyelvtanilag talán nem volt teljesen helyes, de mégis; egy 19 éves szerelem legszebb szakasza ért ma véget. Amit a Batman Begins elkezdett, a The Dark Knight még nagyobb magasságokba emelt, azt most a The Dark Knight Rises lezárta. Hibátlanul? Nem. Méltón? Igen. Pont került a történet végére, Batman megszületett, elbukott és legendává érett, csalódott rajongókat és elégedetlen kritikusokat csak elvétve látni, és bár nem sikerült megismételni a négy évvel ezelőtti mutatványt, egy pillanatig se legyünk benne biztosak, hogy ez csak a film hibája.

A néző túl sokat vár, a film túl sokat vállal, Christopher Nolan nem tudott megküzdeni a rá nehezedő felelősséggel. A miértekre keresett válaszok a fenti háromszög tetszőleges számú pontján megtalálhatóak, az én olvasatomban mindhárom kijelentés szerepet játszik abban, hogy a The Dark Knight Rises nem egy támadhatatlanul zseniális alkotás. Elsősorban azt hiszem, bennünk van a hiba. Óhatatlanul szaporodnak az egyéni inerciarendszerek, aminek az az eredménye, hogy elfogultak vagyunk, esetünkben negatív értelemben. Ha egy gyengébb képességekkel felruházott, ne adj’ Isten, pályakezdő rendező készít egy erős közepes filmet, akár elégedetten is felkelhetünk az előadás végén, mondván, legközelebb már jobban sikerül. De ha Christopher Nolan, akinek ritka tehetségét még az ellentábor legelvetemültebb tagjai is elismerik, nem képes a The Dark Knight (és az Inception) elsöprő sikere után egy megkérdőjelezhetetlenül professzionális produkciót letenni az asztalra, a fejét akarjuk. Közben persze a tárgyalt film röhögve fogyasztja el köret nélkül a konkurenciát, tucatnyi, várhatóan klasszikussá érő jelenetet fial, elsőrangú színészi alakításokat sorakoztat fel, és nem utolsó sorban méltó lezárását képezi az utóbbi évek legfontosabb filmtrilógiájának.

De a film is hibás. Már majdnem megdicsérném, hogy a 165 perces játékideje elsuhan, akár egy denevér az éjszakában, amikor eszembe jut, hogy legnagyobb hibái kivédésére éppen további játékidőre lett volna szüksége. Ha azt írom, túlvállalja magát, te a Pókember harmadik részére asszociálsz, pedig szó sincs ahhoz hasonló minősíthetetlenségről, egyszerűen több új karaktert kapunk, mint amennyi időt Bruce Wayne története átengedne nekik. Ironikus módon a probléma abban rejlik, hogy ezek a karakterek túlontúl érdekesek, és szeretnénk, ha Bane, akihez fogható fenyegetést személy szerint időtlen idők óta nem láttam a vásznon, megkapná azt a kitüntetett nemezis szerepet, ami kijárt a Jokernek. Szeretnénk, ha a sokak, köztük ezen sorok írójának félelmét képező Selina Kyle még többször villantotta volna meg pajkos mosolyát, és Anne Hathaway, aki egyetlen pillantással pofátlanul fülledt erotikát varázsol a vászonra, kiemeltebb szerephez jutott volna. Jó lett volna választ kapni néhány kérdésre, amik így viszont örökre a forgatókönyv fehér foltjaiként vonulnak be a történelembe, holott nyilvánvalóan létezik logikus magyarázat mindenre.

És végül Christopher Nolan is elkövette a maga hibáját, talán az előző felvonás egyik mondata („Batman has no limits.”) visszhangzott fejében, és elhitte, hogy előtte sincsenek áttörhetetlen falak. De vannak. Nolan számára jelenleg az Inception az, ami grandiózus mivoltában még teljesíthető, és kordában tartható, a The Dark Knight Rises azonban görcsösen próbált lekörözni mindent, amit eddig láttunk, és ez persze részben sikerült is neki. De legtöbbször, amikor megbotlik, saját nagyságában akad el, miközben fontosabb dolgok is áldozatul esnek a monumentális, epikus befejezés oltárán. De működik. Végső soron ez az, ami számít, Nolan nem felejtett el rendezni, ugyanolyan profin keveri a lapokat, ígéretéhez hűen visszatér Bruce Wayne figurájához, és mindent elmesél, amire kíváncsiak voltunk, kárpótol az előző részben őt ért elhanyagolásért is. Időnként néhány bábu madzagja lecsúszik az ujjáról, Gordon és Fox például lényegesen kisebb szerephez jutnak, de ami elveszik a réven, bejön a vámon; Wayne mellett több figyelem irányul Alfred figurájára, és bár az új belépőket szívesen csodáltuk volna még, a kidolgozottságukra, motivációjukra nem lehet panasz.

A fentiek után talán meglepő, de az a helyzet, hogy a The Dark Knight Risest is katarzis követte. Nem, valóban nem ugyanaz az érzés volt, mint négy éve, a vége főcím alatti taps sem neki szólt, hanem az elmúlt 7 évnek, és a kissé szégyenlősen, de bevallottan könnybe lábadt szem is inkább a felismerés következménye lehetett. A felismerésé, hogy vége. Soha nem akartam, hogy még több része legyen, nem akartam, hogy más vegye át, és vigye tovább, de finoman szólva nem vagyunk elárasztva hasonló kvalitású képregényfilmekkel, ami pedig Batman történetét illeti, borítékolható, hogy a következő találkozásunk korántsem lesz ilyen kellemes élmény. Nem a hibák fontosak, hanem az, hogy abban a 80-90%-ban, amikor működik, akkor mindent elsöpör az útból. Az, hogy grandiózusságából adódóan egymást érik a máris legendás, klasszikus státuszért üvöltő monumentális jelenetek, a szívhez szóló, végtelenül személyes monológok és önvallomások. Az, hogy a drámai fordulópontokat pazar akciójelenetek és ügyesen megírt dialógusok kötik össze, hogy Zimmer még egyszer, utoljára beleadott mindent, és Pfister képei is lenyűgözőek.*

A The Dark Knight Rises jó, méghozzá nagyon. Előny, ha különösen odavagy a főhősért és/vagy a rendezőért, de ha csak a jó filmeket, a mozit, az élményt szeretet és keresed, jó helyen jársz. Ha nagyítóval a hónod alatt, a hibákat kutatva ülsz be, lelked rajta, nem fogsz unatkozni, de amíg esetleg azon gondolkozol, hogy X karakter hogy jut el A pontból B pontba, Y idő és Z körülmények alatt, lemaradsz a varázslatról. Tudom, azt mondod, más tészta, és igazad is van, de néhány hónapja nem csináltál ügyet abból, hogy nagyra nőtt zöld orvosok és félistenek porolták ki egymást Manhattan szívében, mert szórakoztató volt. Nolan trilógiája, és annak záró darabja pedig sokkal több ennél. Intelligens blockbuster, vagy, ahogy mondani szoktam; midcult képregényfilm. Ezért mielőtt végső ítéleted mondasz felette, jusson eszedbe, mit adott neked eddig. Ha csak feleannyit, mint nekem, nem lehetsz eléggé hálás. És hogy mindez hány csillagot ér? A film négyet. Az élmény ötöt. Így hát…

*****

* Ezúton szeretném megköszönni a Cinema City Aréna felelős munkatársának, hogy kritikán aluli képminőséget produkált azok számára, akik felirattal szerették volna élvezni a filmet. Egymást közt szólva, a moziban látottakhoz képest a neten keringő kamerás változat kész FullHD.

Cseh Dániel

 (A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.) 

Az történt, hogy négy évvel ezelőtt, egy bizonyos nyári napon, miután felkapcsolták a villanyt a veszprémi Cinema City egyik termében, én szótlanul meneteltem a kijáratig, odakint leültem egy padra, és képtelen voltam megszólalni vagy negyed óráig.

Katarzis.

Tim Burton 1989-es Batmanje első élményeim egyike volt: a rongyosra nézett VHS-szalagok, a tengeren túli rokonoktól érkező játékfigurák és a Superman & Batman képregények által kikövezett gyermekkorom rajongása visszatért, hogy felnőtt önmagam igényeit kielégítve söpörjön el mindent az útból. Megint. Schumacher kivéreztette, Nolan feltámasztotta, lerángatta a földre, meghempergette a porban, mélységet adott neki, és bár a harmadik rész magyar premieréig még hátra van néhány nap, jó eséllyel elkészítette minden idők eddigi legjobb képregényfilm trilógiáját. Már mindenki a fináléra kíváncsi, rekordokat vár, kritikákat olvasgat, elborzad a premiert övező tragédiától; az egész világ ismét a Sötét Lovagra figyel. Én most viszont azt idézem fel, hogy mi történt négy éve.

Christopher Nolan, miután a lehető legrealisztikusabb módon, mégis meseszerű elemekkel tarkított, apró gyermekbetegségektől szenvedő filmjében elmesélte, hogy lett Bruce Wayne a Sötét Lovag, úgy döntött, fókuszt és szemléletet vált. A Memento és az Insomnia után már elismert, de még kezdőként kezelt rendező a Batman Begins és a The Prestige sikerét követő elismerésén olyan dolgot vásárolt, amit más rendezők hajlamosak feláldozni a pénzügyi sikerek oltárán: tiszteletet. Nolannek senki nem parancsol, a The Dark Knight, az Inception és a bemutatás előtt álló The Dark Knight Rises ékes bizonyítékai ennek; a rendező az utolsó pontig szabad kezet kap. Nem hisz a 3D-ben, ezért a Warner Bros. legnagyobb aranytojást tojó tyúkját 2D-ben ereszti moziba; hisz viszont az IMAX-technológiában, ezért méregdrága kamerákkal forgatja filmjei egyes jeleneteit, s ezt a stúdió szó nélkül tűr annak ellnére, hogy eddig egyszer sem sikerült ugyanannyi kamerát visszaszolgáltatnia, mint amennyivel útnak indult. Nolan azt csinál, amit akar, és ezt kevés felkapott rendező mondhatja el magáról. Ehhez pedig kellett a The Dark Knight.

Bár a Batman Begins közel tökéleteses film, akad benne néhány olyan zavaró tényező, mely minduntalan azt az érzést kelti bennem, hogy a forgatás idején még rövid volt az a bizonyos póráz. A folytatásban ábrázolt környezet sokkal inkább Nolan világa, ezúttal nincs szó évszázadok óta működő, önbíráskodó ligákról, teljes városokat romba dönteni kívánó őrültekről, és ezúttal egy ló sem jelenik meg a város közepén - csak úgy. Van helyette egy már ismert, kész karakter, aki szembetalálja magát egy önmagát a káosz ügynökeként definiáló őrülttel, a fókusz azonban kettejük macska-egér játéka helyett egy harmadik személyre kerül. Harvey Dent, Gotham Fehér Lovagja, az új ügyész, aki elődeivel ellentétben szembe megy bárkivel, hogy igazságot szolgáltasson, törvényes keretek között, vállalva arcát. Ő az, akire Bruce Wayne várt, hogy jelmezét szögre akasztva, Rachellel az oldalán elsétálhasson a naplementébe.

A történet ezen pontján kerül a képbe Joker, az önmagára autókat kergető kutyaként tekintő megszállott, hogy a jók közül is a legjobbat rántsa magával a mélybe, ezzel bizonyítva a két oldal közti labilitást. A Batman, Dent és Gordon alkotta triumvirátus alaposan megsínyli Joker játékát, miközben ő grammra kimért káoszt hirdet, mindenkinél ügyesebben olvas a sorok között, úgy keveri a lapokat, hogy senki nem látja át, de ő már két lépéssel mindenki előtt jár. (Például egyáltalán ne légy biztos abban, hogy az amúgy meglehetősen meredek kompjelenetben valóban a másik hajóhoz tartozó detonátorok voltak a delikvenseknél…) Egyedül Batmannel szemben őszinte, a legendássá érett kihallgatási jelenetben, és a fináléban is kertelés nélkül vall színt, előbb szembesítve nemezisét annak végtelenül kiszolgáltatott helyzetével, majd lerántva a leplet ördögi tervéről, ami addigra már be is teljesült. Joker győz, minden fronton, a Fehér Lovag elbukik, a Batmanből pedig üldözött és számkivetett lesz: megszületik a Sötét Lovag.

Akárcsak Lucas vagy Tolkien fő műveiben, Nolan trilógiája esetében is a középső rész a bánat, a ború, a csalódás és bukás kemencéjében sült. Az első képkockától magával ragadó feszült atmoszféra egy pillanatra sem veszi le kezeit a torokról, Zimmer és Howard zenéi, Pfister hidegen gyönyörű képei nem engedik elfelejtened, hogy ez most nem olyan film, amilyenhez ezekben a hónapokban szoktál. Semmi nem zökkent ki, a régi karakterek meggyőző magabiztossággal, az újak elsöprő lendülettel vannak jelen, Eckhart átalakulása meggyőző, akár egy veterán színészlegenda jutalomjátéka, és senki nem gondolhatja komolyan, hogy Ledger csak tragikus halála okán kapott ennyi elismerést. (Felülmúlhatatlan játékát az első kritikák szerint a mindhiába zseniális Tom Hardy már meg is sínylette.) Tovább megyek; Nolan még az akciójeleneteket is képes volt az előző rész kissé esetlen kapkodásától gyakorlatilag tökély közeli állapotba fejleszteni. A The Dark Knight olyan, akár egy hibátlan egyenlet, amelybe valami csoda folytán mégis szorult rengeteg szív, ez pedig nem más, mint a tökéletes film elegye. Egy igazi midcult képregényfilm.

Akkor hol a hiba? Ha akarod, sehol. De könnyen lehet, hogy hozzám hasonlóan te sem tudsz átlendülni azon, hogy Bruce Wayne ezúttal nem tart sehova. Batman ugyan kalandos utat jár be, és rengeteg kérdőjelet hagy maga után, de alteregója csak mellékszerephez jut, a Batman Begins után pedig erre számítottam a legkevésbé. Annyi viszont bizonyos, hogy a záró epizód visszatér az alapokhoz, bezárja a kört, és mindezt a hírek szerint az első rész szellemiségében teszi. A gonosz célja látszólag ismét a város elpusztítása, sőt, még az Árnyak Ligája is képbe kerül valahogy, az pedig, hogy az előttünk álló 165 perc elsősorban Bruce Wayne kálváriája lesz, nem lehet kérdés. Hiszen, ha belegondolsz, ez az ember üresebbé lett, mint azt legmerészebb rémálmaiban elképzelte. Csak éjszakai énje, és a Rachellel való boldog élet reménye vitte előre az úton, és egy csapásra elveszített mindent. Mi lesz a motiváció, ami visszahozza, ami felemeli? Mi vihet előre valakit, akinek semmije nincs? Vajon amikor ennyi bukás után újra elesik, emlékezni fog-e még, miért is esünk el? Néhány nap múlva mindenre választ kapunk; lezárul egy korszak, amit nem csak képregényfanatikusok, de a filmművészet elkötelezett hívei is magukénak érezhetnek.

*****

Cseh Dániel

Batman Begins

A Bob Kane által 1939-ben teremtett hős kalandos utat járt be, mire megtalálta számításait a hetedik művészet berkein belül. Említésre méltatlan fekete-fehér sorozatként kezdte, hogy aztán a ’60-as években olyan mély nyomot hagyjon a rajongókban, hogy még az aktuális generáció is tudja, ki az az Adam West. 1989-ben, meglovagolva Frank Miller jótékony munkálkodását, óriásit robbantott Tim Burton vezénylete alatt, és egy folytatás, valamint egy zseniális rajzfilmsorozat erejéig meg is őrizte népszerűségét. Hogy 1995-ben, és rá két évre mi történt, abba nem is igazán érdemes belemenni, de ahogy azt a tárgyalt film folytatása bölcsen megállapítja; hajnal előtt a legnagyobb a sötétség. Nem volt ez másként Batman filmtörténelemben bejárt útja esetében sem; amikor már mindenki azt hitte, hogy nincs remény, egy fiatal, ambiciózus rendező, nevezett Christopher Nolan három ígéretes film után érzett magában elég erőt, hitte, hogy van még mit elmesélni a témával kapcsolatban. Hogy ennek a gondolatnak mi lett a vége, ma már mindenki tudja. Nolan a legkeresettebb, és egyik legtehetségesebb rendezővé lépett elő, filmjei sorra kasszát robbantanak, a rajongók és elégedett kritikusok száma egyre nő, és minden debütálásnak bérelt helye van az IMDB toplistáján is.

Ez az állapot a 2008-as The Dark Knight óta áll fenn, de sokak szemében a Batman Begins jobb, vagy legalábbis egyenértékű darab, csak egyszerűen kevésbé fogyasztható. Ez tény. Képregényadaptáció létére sokadik megtekintésre is kínál újdonságot, nem egyszerű, és nem könnyű darab. Ha belegondolunk, képregényhős 2005-ig nem mondott olyat, hogy „Nem öllek meg, de nem kell, hogy megmentselek…”. Nolan víziójában Batman nem egyszerűen álarcos jótevő, hanem sokak szemében egy megkérdőjelezhető indíték mögé bújó potenciális önbíráskodó. A gyermekkori tragédia nem egy kötelező elem, ami néhány szomorú flashback erejéig előbukkan, hanem egy olyan lelki törés, ami évtizedekig, talán élete végéig beteggé teszi Bruce Waynet. Gotham nem egy mesés nagyváros néhány rosszarcúval, hanem maga a felhőkarcolókkal tarkított Pokol, ahol néha felcsillan a remény sugara, de ez általában délibáb. Egy rothadó fertő, így a mindenkori Gonosz motivációja is érthető; Gothamnek pusztulnia kell. Az elmúlt 7 esztendőben millió magamfajta önjelölt kritikus szedte szét, és állította össze a filmet, annak legapróbb elemeit, és ámult a nagyságán, de az igazi bravúr mellett sokan elmentek.

Ez pedig maga Nolan. Olyan direktor ugyanis, aki a piac kiszolgálása helyett saját igényei köré építi azt fel, nem terem minden bokorban. Persze, a Batman Begins nem hibátlan, sokaknak talán túl meseszerű, különösen a The Dark Knight után visszatekintve, akad benne néhány kötelező jelleggel letudott elem, és pár helyen kilóg a lóláb is. Szó szerint. De Nolan receptje zseniálisan egyszerű; fogj egy évtizedes sikernek örvendő karaktert, és cibáld ki a képregénybuborékok világából. Rángasd le a földre, nyomd az arcát a sárba, rúgj bele néhányat, és mindezt tedd sztárok helyett színészekkel. (Hogy Katie Holmes mit keres a filmben, azt most ne firtassuk.) Ha ez megvan, írj egy olyan forgatókönyvet, ami az események helyett a jellemekkel foglalkozik, ne akard megúszni a genezist egy főcím alatt, mert bizony van ott elmesélnivaló. Bár közel sem ért el ekkora sikereket, Ang Lee Hulkja gyakorlatilag ugyanezen okok miatt szerepel a kedvenc filmjeim között; nem volt rest Bruce Bannerrel foglalkozni. Esetünkben is eltelik egy óra, mire szemünk elé tárul Batman a maga valójában, de csak a meleg/hideg elől a multiplex termekbe menekülő félszerzetek fordultak vissza ekkor az ajtóból, a valamirevaló néző ugyanis nem a fekete maszkra kíváncsi, hanem a mögötte megbújó emberre, mert az az érdekes, mindig is az volt. A szavakat a végtelenségig lehet egymás mögé hányni, esetünkben ez még nem is volna értelmetlen vállalkozás, hiszen ha valamiről, hát erről a filmről lehet beszélni. De az igazság az, hogy a Batman Begins attól olyan elképesztően zseniális, hogy a munkacíme akár Bruce Wayne Begins is lehetett volna. Ez a felismerés, az addig kiaknázatlan lehetőségek csatasorba állítása, és a színészi, technikai oldal professzionális szintig való hajtása együttesen történelmet írt 2005-ben, aminek a jelentőségét sokan csak 3 évvel később ismerték fel.

*****

Cseh Dániel