Stieg Larsson

A tetovált lány (Män som hatar kvinnor)

Nehéz most úgy eldobni egy követ, hogy ne találjunk el valakit vagy valamit, ami ne lenne köthető Stieg Larsson könyvéhez. Már a svéd feldolgozások is bejárták a világot, többnyire nagy sikert aratva, de amikor David Fincher, korunk egyik legnagyobb rendezője is érdekelt lett a témában, az még nagyobb port kavart. Bemutatkozó rovatunk nem is indíthatna hát mással, mint a sokak szerint zseniális, valójában inkább nagyon ügyes ötletekkel kissé amatőren operáló krimi regénnyel. Tragikus, hogy az író nem érhette meg saját munkája óriási sikerét, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról a mondásról, hogy halottról jót avagy semmit. A könyvbe ugyanis számtalan ponton bele lehetne kötni, hiszen feleslegesen elnyújtott mind összességében, mind pedig bizonyos részeit tekintve; egy feszesnek látszani akaró krimi nem engedheti meg, hogy olvasója akár 80-100 oldalon keresztül is unatkozzon, főleg úgy, hogy a terjengősség teljesen indokolatlan. A fenti, elnéző hozzáállás azonban hajlamos figyelmen kívül hagyni ezeket, és csak az amúgy valóban hangsúlyosan jelen lévő pozitívumokra koncentrálni. A hosszas, de érdekfeszítő felvezetés után, melyből megtudhatjuk, hogy kerül a bukott gazdasági újságíró, Mikael Blomkvist a Vanger család közelébe, sajnos a nyomozás meglehetősen nehezen indul. A 40 éve eltűnt lány ügyével kapcsolatban nem történik előrelépés, miközben a történet másik, itt még meglepően elhanyagolt vonalán Lisbeth Salander annál érdekesebb mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, néha bizony gyomorforgató részletekbe menően. (A sajtó és a közvélemény meglepő módon hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a regény eredeti címe Férfiak, akik gyűlölik a nőket – ez a gondolatmenet Lisbeth mindennapjait velejéig áthatja, és a történet bizonyos lépéseit teljesen átértelmezi, ha emlékezetünkbe véssük.) Amikor azonban a regény derekán a két szál összeér, onnantól maximális fordulatszámon pörög, és olyan érzelmeket csal ki az olvasóból, amit könyv fölött görnyedve manapság ritkán tapasztalunk. Az egyre több szálon futó, aztán egy katartikus és émelyítően feszes fináléban összefűződő történet itt talál igazán magára, hogy aztán a logikus befejezés után, kissé talán túlságosan bátran húzza az olvasók idegeit, és utolsó oldalain rossz irányba mozdítsa el a cselekményt. Szomorú, mert a történet második fele valóban zseniálisra sikerült, így azonban a kellemetlen utóíz sokat levon a könyv értékéből. Tény ugyanakkor, hogy aki a svéd filmváltozatért rajong, valószínűleg nem olvasta a könyvet, hiszen Niels Arden Oplev alkotása bosszantóan felületes, nem beszélve a bárgyú befejezésről. Lisbeth karakteréhez fogható érdekes és összetett szereplő ritkán köszön vissza a nyomtatott oldalakról, ezt a tényt azonban a svéd film nem hogy nem használja ki, de figyelmen kívül is hagyja, amikor a végletekig leegyszerűsíti a tetovált lány figuráját, nem beszélve Blomkvist alakjáról. Néhány nap múlva megtudhatjuk, David Fincher mennyire maradt hű a regényhez, és csak bízhatunk benne, hogy annak minden remek húzását a saját tehetségével vegyítette, hiszen a könyv úgy volt képes eredeti és hiteles maradni, hogy előtte már minden elmondható történet elmondatott.

Stieg Larsson – A tetovált lány

****

Cseh Dániel