Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • : Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

Linkin Park - Living Things

2012.07.02.

Linkin Park

Living Things

 (A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.)

Miközben tömegek ereszkednek fél térdre egy mókás külsejű srác előtt, akinek belefolyt a kakaója a MacBookjába, és emberek milliói csak olyan  underground zenét hajlandóak hallgatni, amelyből még nem készült .torrent végződésű fájl, az ezredforduló idején színre lépett Linkin Park rajongói lassan a társadalom kivetettjei lettek. A napokban Living Things című, ötödik nagylemezükkel jelentkező együttes az elmúlt bő évtizedben volt már minden, csak akasztott ember nem, és ezúttal sem elégedtek meg egy szimpla újrázással.

A 2000-es Hybrid Theory című lemezzel köztudatba robbant banda úgy gyúrta össze  rapcore és nu metal elemekből álló muzsikáikat, hogy azokat a rádiók is hajlandóak voltak játszani, elég, ha csak az In The End sikerére gondolunk. A zöldfülű banda az elsöprő sikert látván hülye lett volna változtatni a recepten, három évvel később megjelentette Meteora címre hallgató második lemezét, amely szintén szépen teljesített, és nem egy, nem kettő, hanem jó néhány slágert szült. Érezvén, hogy ez a formula harmadik alkalommal már erejét vesztené, a srácok hol Jay-Z társaságában húzták az időt (Collision Course), hol pedig a banda mindenese, Mike Shinoda próbálta ki magát egy másik formáció élén (Fort Minor – The Rising Tied), de végül megszületett a harmadik nagylemez is. A 2007-es Minutes to Midnight rengeteg rajongónál kiverte a biztosítékot, de legalább ennyinél nyitott meg addig zárt ajtókat. Hogy azóta milliók átkozzák és áldják a megjelenés napját, egyetlen embernek köszönhető, az pedig Rick Rubin. A már megjelenésre is különc sikergyáros producer Mike Shinodával karöltve tolta ki a korlátokat, és azóta a csapat minden újabb megmozdulással elhagyja a biztonsági zónát – mindig új irányba.

Ugyan én a Meteorával ismertem meg a csapatot, igazán a Minutes to Midnight volt az, ami miatt azóta is bérelt helyük van a polcomon. Igaz, a 2010-ben megjelent, óriási port kavart A Thousand Suns első (és második) körben még nálam is kiverte a biztosítékot, és ennek nyomát az internet, és egy régebbi blog a mai napig őrzik. Talán pont ettől olyan különleges, hogy azóta a kérdéses lemez a kedvencemmé lépett elő, olyannyira, hogy a viszonylagos kritikai kudarc miatt hátraarcot dobó banda valószínűleg sosem fog újra a fülemnek annyira kedves lemezzel jelentkezni. A napokban megjelent Living Things ezzel együtt nem nyúl vissza a gyökerekhez, nem idézi meg erőltetetten az első két lemezt, amire annyira vágynak rajongók milliói, helyette egy kicsit merít minden eddigiből, és ennek eredménye egy bő fél órás adrenalinbomba, amely helyenként talán megengedi, hogy levegőt vegyél.

A lemez előfutáraként funkcionáló Burn it Down, és az azt követően napvilágot látott Lies Greed Miserytökéletesen előrevetítették, mire számíthat a hallgatóság. Terpeszállós rockzene hangsúlyos gitárral, fülrepesztő dobokkal, töménytelen elektronikával és effekttel. A 12 dalos lemez nagy részében erőteljes tempót diktál, ebben mindenképpen megidézi a debütáló lemezeket, de nem szégyell néha megállni, és eljátszani lágyabb dallamokkal is. Koncepció ezúttal nincs, a koncerteken várhatóan öngyújtógyilkosCastle of Glass után például az a Victimized következik, melynek bő másfél perce alatt atomjaira hullik az egészséges emberi agy, de éles váltások a dalok közben is előfordulnak.

A fújolók kedvenc rigmusai (lagymatag, populáris, mainstream) ezúttal is legfeljebb egy-egy dalra kivetítve állják meg a helyüket, némi erőltetés után. A Living Things az eddigi visszajelzések alapján hatalmas siker, remekül fogy, vezeti a listákat, a rajongók és a kritikusok is jobbára szeretik, a videónapló követői pedig azt is tudják, hogy e mögött elképesztő munka van. Sablon, de tény, hogy aki eddig nem szerette, nem most fogja megszeretni őket, aki eddig szerette, nem most fog tőlük elpártolni. Kevésbé tabudöntögető és merész vállalkozás, mint az A Thousand Suns, de talán a publikum nem is volt még felkészülve egy újabb ekkora váltásra. A Living Things egy kicsit hasonlít az eddigi négy lemezre, de leginkább egy ötödik, önálló darabra, melyben minden rajongó talál magának valami szerethetőt.

Linkin Park - Living Things

****

Cseh Dániel

Címkék: zene linkin park 4/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

Prometheus

2012.06.10.

Prometheus

Prometheus. 2012 legjobban várt mozis élménye. A film, ami már évek óta készült különböző formákban és akkora várakozás övezte, ami már-már példátlannak minősült az elmúlt évek kapcsán. A film, amit mindenki úgy könyvelt el, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb mítoszának előzményét, alapvetésének körülményeit fogja tisztázni. És a film, ami végül közel ugyanolyan megosztónak bizonyult, mint annak idején a The Matrix. A Prometheust már akkor szétszedte mindenki, amikor jóformán még be sem mutatták. Ilyen körülmények között érkezett hazánkba pár nappal ezelőtt Ridley Scott Alien előtörténetként aposztrofált filmje, ami pontosan annyira előzményfilm, mint amennyire nem az. Valószínűleg egyrészt ez a fajta előzetes skatulyaelv az, ami miatt a Prometheust övező kritikai fogadtatás most ott tart, ahol: állóháború alakult ki, ahol az egyik tábor megrökönyödve konstatálta, hogy nem Alien filmet kaptunk, hanem egy érthetetlen, bugyuta, a ’79-es filmmel összekapcsolhatatlan elvonatkozatását az alaphelyzetnek. A másik tábor eközben korszakalkotó sci-fi-ről, mindfuckról és Blade Runner-i minőségről beszél. Mindkét fél álláspontjában vannak igazságok, ám mindkettő túloz is.

A két véglet persze érthető. Szinte minden eddiginél nagyobb várakozás övezte a filmet és ilyenkor lehet a legnagyobbat koppanni vagy a leginkább elszállni egy filmtől. A várakozással persze semmi baj nincs. A baj azzal van, ha a várást felváltja az elvárás. E két szó között pedig pontosan annyira vékony a jelentést elválasztó határmezsgye, mint amennyire vékony az a vonal, aminek egyik felére állítva a Prometheust Alien előzmény lesz, a másik felére állítva pedig már nem az. Sok mindent megmagyaráz az alienek eredetét és rendeltetését illetően, de hangulatában, felfogásában és témaválasztásában már teljesen eltér tőle. Ridley Scott visszatért gyökereihez, a leglényegesebb módosítás pedig annyi, hogy a sci-fi horrort lecserélte vegytiszta sci-fi-re. Új filmjével pedig páratlanul nagyot álmodott. A Prometheus egy igyekvéstől és ambíciótól duzzadó mű, amiben a szereplők megpróbálják megkeresni létünk eredetét és teljességében megbízható válaszokat ugyan nem kapunk a felvetés minden egyes mozzanatára, ezzel szemben viszont feltesz néhány elgondolkodtató kérdést mindannyiunk számára. Remek színészek játszanak benne. Az úgynevezett hollywoodi újgeneráció legcsillogóbb arcai lépnek színre, de közülük is Michael Fassbender az, aki Ridley Scott legújabb androidjaként szabályosan uralja a vásznat, a ráeső játékidő minden másodpercét kihasználja, ezzel pedig sikerül Davidet a filmtörténet legzseniálisabban megalkotott figurái közé emelnie. De a Prometheusnak a képi világa is páratlan. Az elmúlt évek leggrandiózusabb, legjobban kidolgozott látványa repíti legénységét a veszélyes messziségbe. A Prometheus fedélzete valami egészen elképesztő. Soha nem volt vásznon ennél kidolgozottabb, ennél alkotottabb űrhajó sem belülről, sem kívülről. Valóban egy új szintet képvisel a mozivásznon megjelenve, csakúgy, mint az LV-223 tájai és helyszínei.

De igazságtalan lenne, ha csak és kizárólag a szuperlatívuszokról szólna ez az írás. Beszélni kell a hibákról is, a Prometheus ugyanis korántsem tökéletes film. Nem lehet az, mert ha az lenne, nem lehetne érezni rajta semmilyen kapkodás jelét sem. A Prometheus viszont siet. Szokatlanul kevés időt fordít az alapvetés felvezetésére, amikor pedig a legénység az idegen bolygóra ér, néhol már csapongó is a cselekményt tekintve. Ettől persze a figyelmesek számára még minden érthető marad, egy-egy cselekménysorozat indokolatlan mértékű gyorsasága viszont érezhetően rontja egyes jelenetek hatásosságát. A Prometheus ennél fogva tipikusan az a film, aminek nagyon jót tett volna az plusz 25-30 perc, hogy a felvezetés bemelegítőbb jellegű, a karakterek kibontottabbak, az akciójelenetek pedig megvalósítottabbak legyenek. Reméljük, Scott jó szokásához híven idővel orvosolja majd ezt az egyáltalán nem jelentéktelen dramaturgiai hibát.

Arra a kérésre, hogy a Prometheus idővel lehet-e klasszikus, nehéz manapság egyértelműen válaszolni. Az említett hibák nem olyan jellegűek, ami a film státuszába avatkoznának, a kvalitásai a témaválasztásánál és megvalósításánál fogva megvannak hozzá. Az embereket már most teljesen megosztja, ami egy jó jel, mivel manapság mással már szinte lehetetlen, hogy egy film kiverje az ingerküszöböt. Persze ugyanakkor szomorú is, hiszen a legtöbben a történet hiányosságát feszegetik. Sajnos elszoktunk a kérdésektől és elszoktunk attól, hogy feldobják nekünk a labdát. Jóformán hanyatt-homlok menekülünk előle és vadul keressük a kijáratot, amikor arra kérnek minket, hogy mi is adjunk hozzá valamit egy gondolathoz, egy közös felfogáshoz. A Prometheus pedig ezt teszi. Elültet egy gondolatot és felkér téged a táncra. Ad valamit, de ugyanúgy kér is tőled. Belenéz a fejedbe, mert kíváncsi rá, hogy mi van ott. És belenyúl a zsebedbe is, ahová az Alienes előítéleteidet dugtad el mozi előtt, ahelyett, hogy inkább bölcsen otthon hagytad volna őket. Éppen ezért jól gondold meg, hogy mit vársz a Prometheustól. Puszta Alien filmként egészen biztosan nem fogja megállni a helyét előtted, de akkor se, ha ezüsttálcán követelsz magadnak minden választ, ahelyett hogy te is alámerülnél a gondolataidban. Tömegfilmnek készült, de senkinek sem fog tetszeni, hogyha tömegfilmes válaszokat vár tőle. Ez a Prometheus elviselhetetlen súlyosságú keresztje.

Prometheus.png

Prometheus

****

Neumark Milán

Címkék: sci-fi alien ridley scott prometheus 4/5 neumark milán

51 komment

Az Alien tetralógia

2012.06.03.

Az Alien tetralógia

A cikk spoilert tartalmazhat annak, aki még nem látta a filmeket!

2012 tavaszának kezdetén elérkeztünk egy bizonyos pontra, ami sokak életében vízválasztónak bizonyult. Amíg a világ társadalmának egyik jelentős részének fele a Diablo III nevű PC-s játék megjelenésének közelsége miatt került napról napra egyre infantilisebb lelkiállapotba, addig a másik fele Ridley Scott Alien előzményfilmjének embertelen mértékűvé váló marketinggépezete miatt tekeredett fel úgy, mint egy damil az orsóra. Persze valahol teljesen mindegy, hogy melyik táborhoz tartozik az ember. Akár moziba járó, akár játékos hajlam, mostanra már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 2012 lesz az az év, amitől mindenki ledobja az ékszíjat. És talán nem nagy meglepetés, hogy e bejegyzés írója sem kívánt megmenekülni a ragályos kórként terjedő őrület elől. A következő sorokban a XX. század egyik legnagyobb és leghírhedtebb filmszériájának próbálunk meg emléket állítani a Prometheus című film közeledtének apropóján.

Az Alien tetralógia idén már 33 éves múltra tekint vissza és ennek első darabjáról korábban már kimerítően értekeztünk. Viszont az idők során készült három folytatás is az örökérvényű sci-fi-horrorhoz, amik – függetlenül a végeredmény létjogosultságától – a maguk módján mind-mind klasszikussá váltak a sorozat rajongóinak szemében. És mivel más-más rendező készítette őket, így mindegyik rész a maga módján egy külön kategóriát képvisel az egységben, ezzel minden epizóddal egy új, különleges ízt adva a sorozattá érő történetnek.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál

A filmről írt kritika az alábbi linken olvasható.

Neumark Milán - Alien (Director's Cut)

alien.png

Aliens

A bolygó neve: Halál

A Twentieth Century Fox mindössze pár évvel az Alien sikere után már kezdeményezte egy folytatás előkészületeit. A rendező kiválasztása végül egy fiatal, de akkor már nem tapasztalatlan filmes személyre esett, a The Terminatort elkönyvelő James Cameronra. A kanadai filmrendező halálosztójának sikerén felbuzdulva valószínűleg sejtette, hogy az izomszagtól súlyosodó Reagen-korszak elvárásai mellett nem lesz igény még egy, az első részhez hasonló, paranoid hatású, folyosói horrorfilmre, ahol a cselekmény fejlődése elsősorban nem a szereplők tetteiben, hanem lelkivilágában megy végbe. Viszont az első rész óriási sikere miatt nem is volt hajlandó teljes mértékben elszakadni attól, így az Alien story line-át gyakorlatilag pontról pontra felhasználta a folytatásban és helyette inkább a rémisztés és az izgalomkeltés jellegét tette át egy teljesen más koncepcióba. Az ötlet pedig, hogy egy sikerfilm folytatását mindig tele kell rakni sokkal több és sokkal nagyobb akciójelenettel, azóta is utat mutat Hollywood filmeseinek. Egy tengerészgyalogos századot látunk, akik Ripleyvel karöltve mennek vissza az előző rész, azóta már felderített bolygójára, az LV-424-re. Hatalmas tempóban és veszett fegyverekkel törnek be a telepesek kihalt épületkomplexumába. Csakhogy mire odaérnek, már rég nem ők vannak hazai pályán. Idegenek tucatjai szállták meg a telepet, és amit a film szlogene ígér, brutálisan megvalósul: ezúttal háború lesz. Ahogy a nagy előd, úgy Cameron filmje is bővelkedik a finom politikai célzásokban. Minden fontosabb szereplő képvisel valamit. Ebben a részben fejlődik ki tökéletesen Ripley lázadó, a parancsokkal szembemenő karaktere. Ott van Gorman, aki tekintélytelen, hozzá nem értő katonai vezetőként képtelen kezelni a krízishelyzetet, miután bátran a halálba küldte katonáit. Vasquez, az amerikai kisebbség, akit nem teljesen hátrahagyva ugyan, de feláldoznak a többiek, amíg ő a hátukat védi a meneküléskor. Vagy éppen Hudson, a nagyszájú amerikai katona, aki a küldetés katasztrófájakor elsőként omlik össze mindenki közül. És persze a többi, állig felfegyverzett tengerészgyalogos, akik semmit sem érnek az ismeretlen ellenséggel szemben és tudatlanul sétálnak bele annak csapdájába. A kihalt atmoszféraprocesszor állomás sötét folyosóinak hangulata gondoskodik arról, hogy az első rész után elvárható félelemküszöböt is megüsse a film. James Horner zenéje és a mozgásérzékelők szűnni nem akaró pittyegése pedig tesz róla, hogy a mind az akció, mind a félelem tapinthatóvá váljon a néző számára. Emellett James Cameron filmje olyan tempót diktál, ami sci-fi-horrorból igazi akció-sci-fivé teszi a folytatást, H.R. Giger lényei pedig ezúttal létszámstop nélkül özönlenek. Az 1986-os Aliens egy tipikus filmje a korszak mozijának, ezzel együtt annak mégis az egyik legegyedibb, legkidolgozottabb darabja. Egy szenzációs második rész, ami úgy vált tökéletes folytatássá, hogy páratlanul okos módon még csak meg sem próbálta elődjének ösvényét járni. Az Alien egy műfaj csúcsát jelentette a maga korában. A széria pedig örökre szóló klasszikus státuszt nyert azáltal, hogy az Aliens esetében sem volt ez másként.

aliens.jpg

Alien 3

A végső megoldás: Halál

A bajok pedig valahol 1992-ben kezdődtek. Mint ismeretes, ekkor készült az Alien sorozat harmadik és sokak által legproblémásabbként emlegetett része. Mivel a ’80-as évek során jelentős rajongótábor épült ki a két Alien film köré, így a stúdió további vaskos pénzkötegek megszerzésének lehetőségét látta egy újabb rész elkészítésében. A rendezői székbe azt a Vincent Wardot ültették, akit a sztorival is megbíztak, de Ward már az előkészületek során egy olyan irányba vitte el a filmet, ami Ripley karakterét harmadrangú szereplőként kezelte. Amikor a stúdió látta az első anyagokat, azonnal menesztették Wardot és idő híján egy tapasztalatlan, elsőfilmes rendezőt hívtak be a helyére, akit történetesen David Finchernek hívtak. Fincher később számtalan alkalommal hangot adott elégedetlenségének, miszerint Ward menesztése után a stúdió gyakorlatilag saját maga akarta leforgatni a filmet és a menesztés miatti 3 hónapos csúszás is meglátszott a produkción, a végeredmény összecsapott lett. Két kultuszfilm tökéletes elemei után kaptunk egy gyengén kivitelezett CGI xenomorphot, egy temérdek dramaturgiai hibától hemzsegő folyosói üldözést, unalomba fulladó középrészt és egy tucat, felskiccelt, érdektelen figurát. Ami viszont mégis azt mondatja velem, hogy az Alien 3 minden hibája ellenére képes volt végül a sorozat befejező epizódjának szánt részt megfelelően betölteni, az Fincher korán megmutatkozó páratlan stílusérzéke. A Sulaco fedélzetén játszódó nyitójelenet tökéletes módon gyújt alá a későbbiekben takaréklángon tartott feszültségnek. A film helyszínéül kitalált, elhagyatott börtönbolygó pedig ontja magából a posztapokaliptikus hangulatot, ami nemcsak megmentette az epizódot a jellegtelenségtől, de végül annak elsőszámú névjegyévé vált. Ezenkívül Fincher még tovább növelte a körülmények okozta olcsó színvonalat azzal, hogy két zseniális színészt is bevont Sigourney Weaver mellé a középpontba: Charles Dance a főszereplő orvosaként, majd idővel szeretőjeként alakít jellegzetes angol temperamentumában, de nála sokkal fontosabb Charles S. Dutton, aki a börtöntelep papjaként epikus erejű szónoklataival fokozza a film apokaliptikus hangulatát. Kétség sem férhet hozzá, hogy karaktere a film új szereplői közül az egyetlen tökéletesen felépített személyiség. Továbbá dicsérhető még a film egyik utolsó jelenete, - bár ekkor már rég tisztában van a néző vele, hogy milyen sors fog rá várni - Ripley halála mégis megdöbbentően hat, nem kis befejezést adva ezzel a sorozatnak a lehető leglogikusabb pontnál. A film utolsó másodperceiben pedig lélegzetvisszafojtva hallgatjuk végig a főhősnő első részből ismert rádióüzenetének bejátszását, ami szintén része annak a néhány zseniális momentumnak, amivel ez a valahol elrontott, valahol megmentett film rendelkezik.

alien3.jpg

Alien: Resurrection

Alien 4: Feltámad a Halál

1997-ben a Fox újabb nyereségvágyának köszönhetően a sorozatnak sikerült ledegradálódnia arra a színvonalra, aminek eredetileg is szánták. Már a történet alapvetése is árasztja magából a rókabőr szagát. Ellen Ripleyt több mint 200 évvel elhunyta után egy titkos katonai laboratóriumban klónozzák, hogy testéből kioperálva az idegen lényt a cég emberei végre megszerezhessék. A folytatás innen már a jól ismert akciófilmes recept szerint megy tovább: elszabadul a pokol, majd a „harcolunk és menekülünk” szisztéma szerint folyik le a film szűk két órája. A rendezőséget ismét egy új arc, ezúttal a francia Jean-Pierre Jeunet töltötte be. Munkájával egyébként a világon semmi probléma nincs, ezt a filmet már alapjaiban rontotta el a fullosan B-filmes forgatókönyv, amit elvileg az a Joss Whedon szerzett, aki azóta már nagy megbecsülésnek örvend a The Avengers című film sikere kapcsán. A színészgárda korántsem volt rossz, elvégre Weaver mellett a főbb szerepeket olyan nagyságok vállalták, mint Winona Ryder, Michael Wincott, vagy az emberek és majmok között fennálló genetikai kapocs megtestesítőjeként is ismert Ron Perlman. A hozzájuk megírt figurák viszont rémesen egysíkúak és sablonosak. És ha ez még nem lenne elég, a forgatókönyv Ripley karakterét is kikezdte. A főhősnőre szinte rá se lehet ismerni, a klónozás során a királynővel létrejött genetikai kapocs révén savas vérű, a xenomorphok felé is érzelmeket tápláló szuperember lett, ami teljesen nevetséges és abszurd az előzmények tükrében. A játékidőt egyébként jellegtelen B-filmes tűzpárbajok és beszólogatások töltik ki az egydimenziósra megírt szereplők részéről, ami már idejekorán a Film+ színvonalára süllyeszti le a filmet. Mindezt pedig egy olyan befejezés követi, ami az előző részek tudatában már bőven a cselekményidő felénél kiszámíthatóvá válik… A Resurrection alcímmel jelzett epizód persze korántsem nézhetetlenül rossz. Ez a film önmagában készített akciófilmként még teljesen meg is állná a helyét, hiszen a kvalitásai megvannak hozzá. A baj az, hogy ez a film az Alien sorozat részeként születhetett meg, nem tisztelve és nem továbbörökítve annak egyik erényét sem. A Resurrection tipikus példája a ’80-as évek során kialakult, majd a ’90-es évek során egyre gátlástalanabbá váló gyakorlatnak, aminek során mindig újabb bőröket húznak le korábban befejezettnek tekintett, színvonalas sikertörténetekről, teljesen kifacsarva ezzel azoknak végkicsengését néhány plusz dollárért cserébe. A másik megbocsáthatatlan tény pedig, hogy ezzel a B-típusú akciófilmek szintjére degradált befejezéssel a Fox olyan trash színvonalú förtelmek későbbi elkészítését is legitimizálta, mint az Alien vs. Predator filmekként elhíresült spin-offok, amiket igényes filmnézőként még véletlenül sem szabad Ridley Scott és James Cameron Alien univerzumának részeként kezelni.

alien 4.jpg

Alien

*****

Aliens

*****

Alien3

***

Alien: Resurrection

**

Neumark Milán 

Címkék: sci-fi thriller alien ridley scott 5/5 4/5 3/5 neumark milán

2 komment · 1 trackback

Premier / Warrior

2012.03.11.

Warrior

A végső menet

 

Dúl a retro. Nem csak a zenében és az öltözködésben, hanem a filmekben és minden más művészetben is. Jó pár éve már, hogy újra erőre kapott a múlt stílusai és irányzatai iránti nosztalgia, de alighanem még csak most csúcsosodik. Nem újkeletű dolog ez. Már régóta megfigyelhető, hogy bizonyos időszakok elteltével periodikusan újra és újra lezajlik egy folyamat, amikor a különböző popkulturális irányzatok külsőségeikben visszafordulnak néhány évtizeddel azelőtti önmagukba. És ahogy egyre inkább haladunk a korral, és az ágazatok is – mint a zene vagy a film – egyre több korszakot tudnak maguk mögött, úgy válnak ezek a kezdetben még rövidnek számító nosztalgiakorszakok egyre hosszabbá és elnyújtottabbá a padlásra tett formák és stílusok folyton növekvő száma miatt.

 

A filmek esetében sokan azt mondják, hogy ez az egyre eluralkodó fantáziátlanság nem más, mint a történetekben gondolkodó hollywoodi műfajok szükségszerűen bekövetkező és önmagába való visszafordulása. Legújabban a Warrior esetében például. Az utóbbi időben több kísérletet is láttunk a dráma egy nagyon régi formájának a felújítására, amit egyszerűen csak úgy hívnak, hogy boxfilm. Ezek közül a tavalyi Oscar-gálán a The Fighternek már sikerült is megmutatnia, hogy újfent van keresnivalója a vásznon e rég kivesézettnek hitt műfajnak. És bár esetünkben nem igazi boxfilmről beszélünk, hiszen egy MMA verseny áll a középpontban, a formula attól még ugyanaz. Gavin O’Connor filmjében sem más az alapfelállás, mint elődeinél. Mindegyik főszereplő a megváltásért verekszik, vagy edz valakit. Brendan Conlon (Joel Edgerton) a családja menedékét jelentő házáért küzd, míg testvére, Tommy (Tom Hardy) azért, hogy segítsen egy elvesztett bajtársának a családján. A dráma pedig innentől egyértelművé válik: mindkettejük célja szent, a torna fődíját jelentő pénzt viszont csak egyikük nyerheti meg.

 

De vajon mi viszi el a filmet a hátán? Az, hogy az átlagosnál jobb rendezést két olyan színész játéka támogatja meg, mint Nick Nolte és Tom Hardy, akik közül előbbi teljesítményét nemrégiben jelöléssel méltatta az Akadémia, utóbbi pedig kompromisszumot nem ismerő módon gyúrta ki és áldozta fel magát a film leghálátlanabb szerepéért. A Warrior erőteljességét pedig mi sem mutatja jobban, hogy ebben a nagyszerűen működő, rendkívül családcentrikus és minden pillanatában ökölbeszorítós formulában még a rettentően rossz és megalkuvó végjáték sem tudott annyi kárt tenni, hogy ne emlegethessük a tavalyi év legjobb és legőszintébb filmjei közt. És hogy a retro filmkészítésnek hiányossága lenne az eredetietlensége? Nem, amennyiben képes a régi dolgokat új perspektívába helyezni, azáltal hogy megpróbál valamiben túlmutatni elődein az aktuális kor szellemének megfelelően. A Warrior pedig megteszi ezt, hiszen Rocky Balboa történetével ellentétben itt a küzdelem már nem egy egyszemélyes szabadságharc, hanem egy családi dráma, ahol a szorító másik sarkából előbb-utóbb a főszereplő testvére fog visszanézni.

 Warrior.jpg

Warrior

****

 

Neumark Milán

Címkék: sport drama action nick nolte tom hardy 4/5 neumark milán

6 komment

Zene / Caramel - Vízió

2012.02.26.

Caramel

Vízió

 

Tévedni emberi dolog. És mivel a Magyarországon is jó néhány éve töretlen sikereket elérő, tehetségkutató név alatt futó műsorokat is emberek készítik, megesik, hogy véletlenül valódi tehetségeket fedeznek fel. Persze ez nem kifejezetten gyakori, és az igazi tehetségek sokszor el sem jutnak a fináléig, de a Caramel művésznév alatt dolgozó Molnár Ferenc kivételként erősíti a szabályt. Hadd legyek őszinte; az általa képviselt műfaj finoman szólva nem tartozik a kedvenceim közé. Továbbmegyek; bár a Lélekdonor című dalt nagy örömömre harsogják mai napig a rádiók, soha nem hallgattam volna végig magamtól egy lemezét sem, ha a jobbik felem nincs oda érte annyira. És ezzel el is érkeztünk a kulcskérdéshez; előítélet. Ez az, ami megnehezíti az igazi tehetségek dolgát, főleg egy ilyen kis országban, mint Magyarország, és ez az, ami emberünket foglalkoztatja, ami ellen harcol.

 

Caramel zseniális. Teljesen mindegy, hogy te szereted ezt a stílust vagy sem, ő tőled függetlenül az. Igazi kis népmese az ő története, mert ő, ellentétben sok magyar előadóval, akik minduntalan erről énekelnek, valóban a semmiből jutott el idáig. Persze, kellett hozzá egy TV műsor, de odáig is el kellett jutni valahogy, és ami még nagyobb szó, azután is fent kellett maradni. Neki sikerült. Nem azért, mert jó a marketingje vagy mert nem tudod kikerülni. Egyszerűen azért, mert Isten adta tehetsége és kitartása van. Mert maga szerzi a zenéit és írja a dalszövegeit, méghozzá nem is akármilyeneket. Mert minden fellépésével jó ügyet képvisel, ahelyett, hogy csak beszélne róla, ahogy mások teszik. Mert fantasztikus hangja van. Igen, sok a hajlítás, de Lajkó Félixet is aránylag ritkán bántják azért, mert sokat hegedül.

 

A Vízió album, élén többek között a címadó dallal, nagyon erős darab. A 12 dalból egyetlen óriási tévedést sikerült produkálni (Egy szebb világ), amitől eltekintve csaknem hibátlan lemezzel van dolgunk. Teljesen mindegy, hogy katarzist kiváltó, klasszikus zenei alapokra helyezett egyszerű vallomás (Új csoda), odamondó hangvételű rapdal (Áldott kezek) vagy világsztárok produkcióit kenterbe verő instant sláger (Vízió), minden működik. Nagyon sokat dob az albumon Norba közreműködése vagy az olyan különleges zenei megoldások, mint amilyennel például a Találj újra rám című dalban találkozunk, de az egész lelke egyértelműen Caramel zsenialitása. Mert valamitől hosszú hetek óta nem volt nagy változás a lejátszómban.

 Caramel - Vízió.jpg

Vízió

****


 

Cseh Dániel

Címkék: zene caramel 4/5 cseh dániel

Szólj hozzá!

süti beállítások módosítása