Fejvadászok (Hodejegerne)

(A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.)

Dan Brown és Jo Nesbo. A felkapott norvég krimiíró mellé sok szempontból talán jobban passzolna Stieg Larsson neve, de az én szememben a fenti két szerzőben három közös dolog létezik. Mindketten írtak egy, általam nem olvasott könyvet, ami azonnal a bestseller szekcióban landolt, és ki sem lehetett robbantani onnan. Mindkettejüket felkapták, és filmet forgattak (legalább) egyik írásukból. És mindkét film csak jó indulattal nevezhető erős közepesnek.

A Fejvadászok jól kezdődik. Stílusos, szépen fényképezett, kellemes zenével, érdekes karakterekkel és finoman adagolt feszültséggel operál. Igen, ordít róla, hogy az írója éjjeli szekrényén egymásra dobálva hevernek a Bret Easton Ellis-könyvek, de a belül romlott felső tízezer sablonját azért annyira nem dolgozták meg filmes fronton, hogy ne tudjunk még egyet elviselni belőle. Hősünk, Roger legnagyobb problémája, hogy 168 cm magas, ezért kénytelen hosszú combú, magas szőkéjét lenyűgözni minden földi jóval: puccos házban lakni, Lexust vezetni, és minden helyzetben a lehető leghatározottabban fellépni. Ő azonban nem a fejvadász állásából építette fel azt az életet, melyre olyan sokan vágynak még ennyi évvel Tyler Durden 8 pontja után is. Roger ugyanis tolvaj, méghozzá nagy értékű, ritka festményekre specializálódott besurranó, aki gyaníthatóan a CSI összes évadát kipörgette, mert gyakorlatilag tetten érhetetlen. Ha azt mondom, hogy az egyre kevésbé elegendő profit miatt egy óriási zsákmánynak ígérkező melót is bevállal, és balul sülnek el a dolgok, akkor meglepődik itt bárki is?

Csak azok, akik a film első fél órájának stílusában és minőségében tovább gondolkodó folytatást várnak, mert ha ez sikerült volna, egy kifejezetten kellemes élménynek lehettünk volna szem- és fültanúi. Ezzel ellentétben azonban a történet a legérdekesebbnek tűnő pontjánál szemlátomást írót vált, és olyan ámokfutásba kezd, amiről Lynch is átkapcsolna a Szerencsekerékre. Roger és a feleségére, valamint a műkincsrablás legújabb áldozatából hamarosan konkrét fejvadásszá előlépő ex-kommandós (a Game of Thrones Jamie-eként ismert Nikolaj Coster-Waldau) macska-egér harca közben senkit se érjen váratlanul, ha fülig merül a fekáliában és négykeréken visz kutyát sétáltatni, mi több, a gyaníthatóan Twin Peaks városából szabadult rendőrikreknek köszönhetően Roger túlél egy olyan akciót, amihez képest Indy és az atombiztos hűtő maga volt a földhöz ragadt realizmus.

Ez még akár szórakoztató is lehetne, de közben egymásnak adják a kilincset a logikai bukfencek, indokolatlan fordulatok, és még ha kellemes eszköz is a cliffhanger, azért egy 100 perces filmbe talán túlzás bepréselni a FOX akármelyik sikerszériájának egy évadjára jutó fordulatait. És amíg a film folytatja, sőt, fokozza az ész nélküli tempót, a szereplők távolivá válnak, nincs már meg a közös keresztmetszet, így a végkicsengésnél sem lehet elégedetten csettinteni, hiszen a karakterek, akikért eleinte szorítani/gyűlölni lehetett, teljesen érdektelenné válnak.

Bár sokan nem osztják a nézeteimet, de számomra ez a film A tetovált lány effektus megismétlése lehet, hiszen egy erős közepes, komoly potenciállal felvértezett történetből készült egy ambiciózusnak látszó, ám önnön fejetlensége révén érdektelenségbe fulladó közepes európai film, amely egy borítékolhatóan elkészülő remake képében akár erőre is kaphat, ha jó kezekbe kerül. A Scorsese által kinézett Hóembertől talán több is várható, mert amit ez a film összességében ad, azt nyugodtan kenjék a hajukra!

Hodejegerne

***

Cseh Dániel