Fejvadászok (Hodejegerne)

(A cikk másodközlés, először az Aeon Flux blog oldalán jelent meg.)

Dan Brown és Jo Nesbo. A felkapott norvég krimiíró mellé sok szempontból talán jobban passzolna Stieg Larsson neve, de az én szememben a fenti két szerzőben három közös dolog létezik. Mindketten írtak egy, általam nem olvasott könyvet, ami azonnal a bestseller szekcióban landolt, és ki sem lehetett robbantani onnan. Mindkettejüket felkapták, és filmet forgattak (legalább) egyik írásukból. És mindkét film csak jó indulattal nevezhető erős közepesnek.

A Fejvadászok jól kezdődik. Stílusos, szépen fényképezett, kellemes zenével, érdekes karakterekkel és finoman adagolt feszültséggel operál. Igen, ordít róla, hogy az írója éjjeli szekrényén egymásra dobálva hevernek a Bret Easton Ellis-könyvek, de a belül romlott felső tízezer sablonját azért annyira nem dolgozták meg filmes fronton, hogy ne tudjunk még egyet elviselni belőle. Hősünk, Roger legnagyobb problémája, hogy 168 cm magas, ezért kénytelen hosszú combú, magas szőkéjét lenyűgözni minden földi jóval: puccos házban lakni, Lexust vezetni, és minden helyzetben a lehető leghatározottabban fellépni. Ő azonban nem a fejvadász állásából építette fel azt az életet, melyre olyan sokan vágynak még ennyi évvel Tyler Durden 8 pontja után is. Roger ugyanis tolvaj, méghozzá nagy értékű, ritka festményekre specializálódott besurranó, aki gyaníthatóan a CSI összes évadát kipörgette, mert gyakorlatilag tetten érhetetlen. Ha azt mondom, hogy az egyre kevésbé elegendő profit miatt egy óriási zsákmánynak ígérkező melót is bevállal, és balul sülnek el a dolgok, akkor meglepődik itt bárki is?

Csak azok, akik a film első fél órájának stílusában és minőségében tovább gondolkodó folytatást várnak, mert ha ez sikerült volna, egy kifejezetten kellemes élménynek lehettünk volna szem- és fültanúi. Ezzel ellentétben azonban a történet a legérdekesebbnek tűnő pontjánál szemlátomást írót vált, és olyan ámokfutásba kezd, amiről Lynch is átkapcsolna a Szerencsekerékre. Roger és a feleségére, valamint a műkincsrablás legújabb áldozatából hamarosan konkrét fejvadásszá előlépő ex-kommandós (a Game of Thrones Jamie-eként ismert Nikolaj Coster-Waldau) macska-egér harca közben senkit se érjen váratlanul, ha fülig merül a fekáliában és négykeréken visz kutyát sétáltatni, mi több, a gyaníthatóan Twin Peaks városából szabadult rendőrikreknek köszönhetően Roger túlél egy olyan akciót, amihez képest Indy és az atombiztos hűtő maga volt a földhöz ragadt realizmus.

Ez még akár szórakoztató is lehetne, de közben egymásnak adják a kilincset a logikai bukfencek, indokolatlan fordulatok, és még ha kellemes eszköz is a cliffhanger, azért egy 100 perces filmbe talán túlzás bepréselni a FOX akármelyik sikerszériájának egy évadjára jutó fordulatait. És amíg a film folytatja, sőt, fokozza az ész nélküli tempót, a szereplők távolivá válnak, nincs már meg a közös keresztmetszet, így a végkicsengésnél sem lehet elégedetten csettinteni, hiszen a karakterek, akikért eleinte szorítani/gyűlölni lehetett, teljesen érdektelenné válnak.

Bár sokan nem osztják a nézeteimet, de számomra ez a film A tetovált lány effektus megismétlése lehet, hiszen egy erős közepes, komoly potenciállal felvértezett történetből készült egy ambiciózusnak látszó, ám önnön fejetlensége révén érdektelenségbe fulladó közepes európai film, amely egy borítékolhatóan elkészülő remake képében akár erőre is kaphat, ha jó kezekbe kerül. A Scorsese által kinézett Hóembertől talán több is várható, mert amit ez a film összességében ad, azt nyugodtan kenjék a hajukra!

Hodejegerne

***

Cseh Dániel

Az Alien tetralógia

A cikk spoilert tartalmazhat annak, aki még nem látta a filmeket!

2012 tavaszának kezdetén elérkeztünk egy bizonyos pontra, ami sokak életében vízválasztónak bizonyult. Amíg a világ társadalmának egyik jelentős részének fele a Diablo III nevű PC-s játék megjelenésének közelsége miatt került napról napra egyre infantilisebb lelkiállapotba, addig a másik fele Ridley Scott Alien előzményfilmjének embertelen mértékűvé váló marketinggépezete miatt tekeredett fel úgy, mint egy damil az orsóra. Persze valahol teljesen mindegy, hogy melyik táborhoz tartozik az ember. Akár moziba járó, akár játékos hajlam, mostanra már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 2012 lesz az az év, amitől mindenki ledobja az ékszíjat. És talán nem nagy meglepetés, hogy e bejegyzés írója sem kívánt megmenekülni a ragályos kórként terjedő őrület elől. A következő sorokban a XX. század egyik legnagyobb és leghírhedtebb filmszériájának próbálunk meg emléket állítani a Prometheus című film közeledtének apropóján.

Az Alien tetralógia idén már 33 éves múltra tekint vissza és ennek első darabjáról korábban már kimerítően értekeztünk. Viszont az idők során készült három folytatás is az örökérvényű sci-fi-horrorhoz, amik – függetlenül a végeredmény létjogosultságától – a maguk módján mind-mind klasszikussá váltak a sorozat rajongóinak szemében. És mivel más-más rendező készítette őket, így mindegyik rész a maga módján egy külön kategóriát képvisel az egységben, ezzel minden epizóddal egy új, különleges ízt adva a sorozattá érő történetnek.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál

A filmről írt kritika az alábbi linken olvasható.

Neumark Milán - Alien (Director's Cut)

Aliens

A bolygó neve: Halál

A Twentieth Century Fox mindössze pár évvel az Alien sikere után már kezdeményezte egy folytatás előkészületeit. A rendező kiválasztása végül egy fiatal, de akkor már nem tapasztalatlan filmes személyre esett, a The Terminatort elkönyvelő James Cameronra. A kanadai filmrendező halálosztójának sikerén felbuzdulva valószínűleg sejtette, hogy az izomszagtól súlyosodó Reagen-korszak elvárásai mellett nem lesz igény még egy, az első részhez hasonló, paranoid hatású, folyosói horrorfilmre, ahol a cselekmény fejlődése elsősorban nem a szereplők tetteiben, hanem lelkivilágában megy végbe. Viszont az első rész óriási sikere miatt nem is volt hajlandó teljes mértékben elszakadni attól, így az Alien story line-át gyakorlatilag pontról pontra felhasználta a folytatásban és helyette inkább a rémisztés és az izgalomkeltés jellegét tette át egy teljesen más koncepcióba. Az ötlet pedig, hogy egy sikerfilm folytatását mindig tele kell rakni sokkal több és sokkal nagyobb akciójelenettel, azóta is utat mutat Hollywood filmeseinek. Egy tengerészgyalogos századot látunk, akik Ripleyvel karöltve mennek vissza az előző rész, azóta már felderített bolygójára, az LV-424-re. Hatalmas tempóban és veszett fegyverekkel törnek be a telepesek kihalt épületkomplexumába. Csakhogy mire odaérnek, már rég nem ők vannak hazai pályán. Idegenek tucatjai szállták meg a telepet, és amit a film szlogene ígér, brutálisan megvalósul: ezúttal háború lesz. Ahogy a nagy előd, úgy Cameron filmje is bővelkedik a finom politikai célzásokban. Minden fontosabb szereplő képvisel valamit. Ebben a részben fejlődik ki tökéletesen Ripley lázadó, a parancsokkal szembemenő karaktere. Ott van Gorman, aki tekintélytelen, hozzá nem értő katonai vezetőként képtelen kezelni a krízishelyzetet, miután bátran a halálba küldte katonáit. Vasquez, az amerikai kisebbség, akit nem teljesen hátrahagyva ugyan, de feláldoznak a többiek, amíg ő a hátukat védi a meneküléskor. Vagy éppen Hudson, a nagyszájú amerikai katona, aki a küldetés katasztrófájakor elsőként omlik össze mindenki közül. És persze a többi, állig felfegyverzett tengerészgyalogos, akik semmit sem érnek az ismeretlen ellenséggel szemben és tudatlanul sétálnak bele annak csapdájába. A kihalt atmoszféraprocesszor állomás sötét folyosóinak hangulata gondoskodik arról, hogy az első rész után elvárható félelemküszöböt is megüsse a film. James Horner zenéje és a mozgásérzékelők szűnni nem akaró pittyegése pedig tesz róla, hogy a mind az akció, mind a félelem tapinthatóvá váljon a néző számára. Emellett James Cameron filmje olyan tempót diktál, ami sci-fi-horrorból igazi akció-sci-fivé teszi a folytatást, H.R. Giger lényei pedig ezúttal létszámstop nélkül özönlenek. Az 1986-os Aliens egy tipikus filmje a korszak mozijának, ezzel együtt annak mégis az egyik legegyedibb, legkidolgozottabb darabja. Egy szenzációs második rész, ami úgy vált tökéletes folytatássá, hogy páratlanul okos módon még csak meg sem próbálta elődjének ösvényét járni. Az Alien egy műfaj csúcsát jelentette a maga korában. A széria pedig örökre szóló klasszikus státuszt nyert azáltal, hogy az Aliens esetében sem volt ez másként.

Alien 3

A végső megoldás: Halál

A bajok pedig valahol 1992-ben kezdődtek. Mint ismeretes, ekkor készült az Alien sorozat harmadik és sokak által legproblémásabbként emlegetett része. Mivel a ’80-as évek során jelentős rajongótábor épült ki a két Alien film köré, így a stúdió további vaskos pénzkötegek megszerzésének lehetőségét látta egy újabb rész elkészítésében. A rendezői székbe azt a Vincent Wardot ültették, akit a sztorival is megbíztak, de Ward már az előkészületek során egy olyan irányba vitte el a filmet, ami Ripley karakterét harmadrangú szereplőként kezelte. Amikor a stúdió látta az első anyagokat, azonnal menesztették Wardot és idő híján egy tapasztalatlan, elsőfilmes rendezőt hívtak be a helyére, akit történetesen David Finchernek hívtak. Fincher később számtalan alkalommal hangot adott elégedetlenségének, miszerint Ward menesztése után a stúdió gyakorlatilag saját maga akarta leforgatni a filmet és a menesztés miatti 3 hónapos csúszás is meglátszott a produkción, a végeredmény összecsapott lett. Két kultuszfilm tökéletes elemei után kaptunk egy gyengén kivitelezett CGI xenomorphot, egy temérdek dramaturgiai hibától hemzsegő folyosói üldözést, unalomba fulladó középrészt és egy tucat, felskiccelt, érdektelen figurát. Ami viszont mégis azt mondatja velem, hogy az Alien 3 minden hibája ellenére képes volt végül a sorozat befejező epizódjának szánt részt megfelelően betölteni, az Fincher korán megmutatkozó páratlan stílusérzéke. A Sulaco fedélzetén játszódó nyitójelenet tökéletes módon gyújt alá a későbbiekben takaréklángon tartott feszültségnek. A film helyszínéül kitalált, elhagyatott börtönbolygó pedig ontja magából a posztapokaliptikus hangulatot, ami nemcsak megmentette az epizódot a jellegtelenségtől, de végül annak elsőszámú névjegyévé vált. Ezenkívül Fincher még tovább növelte a körülmények okozta olcsó színvonalat azzal, hogy két zseniális színészt is bevont Sigourney Weaver mellé a középpontba: Charles Dance a főszereplő orvosaként, majd idővel szeretőjeként alakít jellegzetes angol temperamentumában, de nála sokkal fontosabb Charles S. Dutton, aki a börtöntelep papjaként epikus erejű szónoklataival fokozza a film apokaliptikus hangulatát. Kétség sem férhet hozzá, hogy karaktere a film új szereplői közül az egyetlen tökéletesen felépített személyiség. Továbbá dicsérhető még a film egyik utolsó jelenete, - bár ekkor már rég tisztában van a néző vele, hogy milyen sors fog rá várni - Ripley halála mégis megdöbbentően hat, nem kis befejezést adva ezzel a sorozatnak a lehető leglogikusabb pontnál. A film utolsó másodperceiben pedig lélegzetvisszafojtva hallgatjuk végig a főhősnő első részből ismert rádióüzenetének bejátszását, ami szintén része annak a néhány zseniális momentumnak, amivel ez a valahol elrontott, valahol megmentett film rendelkezik.

Alien: Resurrection

Alien 4: Feltámad a Halál

1997-ben a Fox újabb nyereségvágyának köszönhetően a sorozatnak sikerült ledegradálódnia arra a színvonalra, aminek eredetileg is szánták. Már a történet alapvetése is árasztja magából a rókabőr szagát. Ellen Ripleyt több mint 200 évvel elhunyta után egy titkos katonai laboratóriumban klónozzák, hogy testéből kioperálva az idegen lényt a cég emberei végre megszerezhessék. A folytatás innen már a jól ismert akciófilmes recept szerint megy tovább: elszabadul a pokol, majd a „harcolunk és menekülünk” szisztéma szerint folyik le a film szűk két órája. A rendezőséget ismét egy új arc, ezúttal a francia Jean-Pierre Jeunet töltötte be. Munkájával egyébként a világon semmi probléma nincs, ezt a filmet már alapjaiban rontotta el a fullosan B-filmes forgatókönyv, amit elvileg az a Joss Whedon szerzett, aki azóta már nagy megbecsülésnek örvend a The Avengers című film sikere kapcsán. A színészgárda korántsem volt rossz, elvégre Weaver mellett a főbb szerepeket olyan nagyságok vállalták, mint Winona Ryder, Michael Wincott, vagy az emberek és majmok között fennálló genetikai kapocs megtestesítőjeként is ismert Ron Perlman. A hozzájuk megírt figurák viszont rémesen egysíkúak és sablonosak. És ha ez még nem lenne elég, a forgatókönyv Ripley karakterét is kikezdte. A főhősnőre szinte rá se lehet ismerni, a klónozás során a királynővel létrejött genetikai kapocs révén savas vérű, a xenomorphok felé is érzelmeket tápláló szuperember lett, ami teljesen nevetséges és abszurd az előzmények tükrében. A játékidőt egyébként jellegtelen B-filmes tűzpárbajok és beszólogatások töltik ki az egydimenziósra megírt szereplők részéről, ami már idejekorán a Film+ színvonalára süllyeszti le a filmet. Mindezt pedig egy olyan befejezés követi, ami az előző részek tudatában már bőven a cselekményidő felénél kiszámíthatóvá válik… A Resurrection alcímmel jelzett epizód persze korántsem nézhetetlenül rossz. Ez a film önmagában készített akciófilmként még teljesen meg is állná a helyét, hiszen a kvalitásai megvannak hozzá. A baj az, hogy ez a film az Alien sorozat részeként születhetett meg, nem tisztelve és nem továbbörökítve annak egyik erényét sem. A Resurrection tipikus példája a ’80-as évek során kialakult, majd a ’90-es évek során egyre gátlástalanabbá váló gyakorlatnak, aminek során mindig újabb bőröket húznak le korábban befejezettnek tekintett, színvonalas sikertörténetekről, teljesen kifacsarva ezzel azoknak végkicsengését néhány plusz dollárért cserébe. A másik megbocsáthatatlan tény pedig, hogy ezzel a B-típusú akciófilmek szintjére degradált befejezéssel a Fox olyan trash színvonalú förtelmek későbbi elkészítését is legitimizálta, mint az Alien vs. Predator filmekként elhíresült spin-offok, amiket igényes filmnézőként még véletlenül sem szabad Ridley Scott és James Cameron Alien univerzumának részeként kezelni.

Alien

*****

Aliens

*****

Alien3

***

Alien: Resurrection

**

Neumark Milán 

The Grey

Fehér pokol

Olajmunkásokat szállító repülő zuhan le az alaszkai vadonban, hét ember éli túl. Liam Neeson nihilista figurájának vezetésével megpróbálnak kiutat találni elkeseredett helyzetükből, de a környéket uraló farkasfalka ezt máshogy gondolja, így az amúgy sem egyszerű túlélésből élet-halál harc lesz.

Nagyjából így lehetne összefoglalni a lehető legrövidebben a Fehér pokolra keresztelt (foglalkozik még valaki ezekkel a fordításokkal?) kalandfilmet, de ez legalább akkora – főleg kellemes – csalódásba vezetné a gyanútlan nézőt, mint az életszerű, filozofikus drámát sejtető előzetes. A The Grey bravúrosan esik két szék közé, valami nagyon puhára: biztonsági játékot játszik, és bejön neki, de azért nem mindenki jár jól.

A közönségsiker érthető, a részmegoldásként alkalmazott nyersség ugyan nem vezet sehova, nagyon jól mutat a vásznon, és bár a Taken óta tudjuk, hogy Liam Neeson kemény, mint a kád széle, azért tudja még fokozni. A filmmel ellentétben karakterét átjárja a férfiasság, és jó David Attenborough módjára mondja fel a farkasok minden jellemzőjét, legalábbis azokat, amik a horrorfilmek első félórájára jellemző mivanabokorban hangulat megteremtéséhez feltétlenül szükségesek. Ez egy idő után kissé fárasztó, de valamilyen szinten működik, és még a Sesame Streetről leselejtezett farkasok sem képesek megtörni a vérfagyasztást.

Az igazi probléma a potenciállal van. A The Grey tulajdonképpen egy straight to DVD kalandfilm, ami kapott egy drámai vonalat, Istenkereséssel, sorskérdésekkel és megváltással. Tehát elmondhatjuk, hogy egy átlagos túlélőmozihoz képest jóval komolyabb tartalom szorult belé, de ez csak részben igaz. Az igazság az, hogy minden, ami a filmben jó – tartalmilag, mert a zene és a fényképezés csillagos ötös! -, az Liam Neeson, és az ő karaktere. Az ő figurája érdekes, az ő motivációi, sorsa és múltja az, ami simán elviszi a hátán az egész filmet, és ez így rendjén is lenne, de – igaz, nem sokáig – még hatan vannak rajta kívül. Hat totál jellegtelen, kiszámítható sorssal és ezerszer elhasznált jellemvonásokkal, megmozdulásokkal felruházott szereplő, akik a repülőgép szerencsétlenséget követő ötödik percben töltelékfigurákká minősülnek. A rutinosabb néző így magára marad, és ha épp nincs semmi megbámulnivaló a hófödte tájon, akkor azért imádkozik, hogy Liam Neeson minél hamarabb elnyomjon valami ijesztő/cool/bölcs egysorost, és szétvágjon pár papírfarkast. Ez megbízhatóan be is következik időről időre, csak sajnálatos, hogy a köztes jelenetekben nem történik egyéb, mint egy nyilvánvalóan előre lefixált játékidő rutinos és fáradt kitöltése.

Gondolok itt arra, hogy teljesen felesleges a 7 túlélő, ha egyszer közülük 3-4 kap valamilyen egyéniséget, a többiek csak a stúdióra amúgy rászáradó művért hivatottak elpancsolni. Szintén hiábavaló a szereplők film eleji bemutatása ex-fegyencként, érzéketlen nehézfiúként, ha aztán a forgatókönyv mindnek előhúzza a könnyáztatta fényképet a tárcájából. Ugyanakkor Neeson figurája és az egész környezet, illetve a film technikai megoldásai létrehoznak egy hihetetlenül erős atmoszférát, ami azonnal magába szippantja a nézőt! Ugyanezt erősíti a főhős minden egyes megszólalása, mozdulata: róla tényleg elhiszed, hogy megjárta már a poklok poklát, hiteles szereplő, minden színpadias megmozdulása ellenére is. A párbeszédeken végigívelő sorskérdéseknél már megbillen a léc, mert valódi partnerek híján ezek inkább csak kivetülő monológok, tábortűzrevaló életigazságok.

Sajnos minden jól sikerült hangulatépítésre jut legalább egy olyan amatőrnek ható megoldás, amit látva joggal felszisszenhetünk, így a pozitívumok inkább tűnnek véletlennek, mintsem tudatosnak, és ez rányomja a bélyegét az összképre. Mégis mindenkit rábeszélnék a The Greyre, mert ha eltekintünk a kiszámítható cselekménytől és a semmibe futó párbeszédektől, azért kaphatunk egy szeletnyit Alaszkából, és erre nagyon kevés film képes. Tökéletesen visszaadja a kétségbeesést, a hideg már-már marja az arcunkat, és szinte a saját bőrünkön érezzük, milyen az, amikor a halál a legjobb, ami történhet velünk. Reménytelen utazás a világ végére, Isten keresése, és kérdőre vonása.

A stáblistát pedig ezúttal ne nézzük végig, mert csak aláhúzza kétszer minden kritikámat.

***

Cseh Péter

Mad Max

Különös hely lehet Ausztrália. Földrajzilag teljesen elszigetelt a világtól, az egyetlen ország a Földön, amely külön kontinenst alkot. Több tízezer mérföldnyi tenger és óceán választja el az összes, európai kultúra által uralt területtől, miközben maga is része annak. És emiatt furcsa és különös hely Ausztrália. A brit civilizációs tevékenység szálai ugyanis hozzánk köti az ott élőket, de amikor ausztrál készítésű filmeket nézünk, mégis minden alkalommal érezhetünk bennük egyfajta kimondhatatlan disszonanciát a számunkra hagyományosabbnak vélt angolszász gyártású filmekhez képest. És ilyen a Mad Max is. Nincs benne semmi olyan, ami miatt esetenként képtelenek vagyunk megérteni vagy akárcsak végignézni például egy távol-keleti alkotást. Az emberek motivációiban ugyanis nincs semmi különbség… De a viselkedésük és a gesztusaik néha nagyon furcsák. Furcsa emberek furán viselkednek, és emiatt az egész ausztrál film is furcsának hat. Nem lehet pontosan leírni, hogy miért, de érezni rajta minden percében. Ezt a dolgot nagyon fontos tisztáznia magában mindenkinek, mielőtt nekivág a Mad Maxnek. E nélkül semmi értelme nincs az egésznek. Zagyva, elfuserált és bizarr akciófilm lesz csupán.

Bár a trilógia már kissé korábban elkezdődött, a világot csak a ’80-as évek során járta be a nemzetközi forgalmazás, valamint a további részek által, így egyértelműen az említett évtized ikonikus értékű filmjének számít. Az akkoriban orvosként dolgozó George Miller jóformán kezdő filmrendezőként vállalkozott arra, hogy néhány írótársával együtt közösen vessék el egy felfogásában hagyományos western alapokon nyugvó, sztoriját tekintve mégis teljesen újszerű, antiutópikus történet alapjait. A Mad Max egyébként szinte már-már amatőr filmes vállalásként indult, ezt a rendező személyén kívül jól jelzi a főszereplő kiválasztása is, ami végül arra - az akkoriban még teljesen ismeretlen - Mel Gibsonra esett, aki a legendák szerint széttört orral és állkapoccsal, szakadt ruhában jelentkezett a film szereplőválogatásán egy kocsmai verekedés másnapjának reggelén. Az ausztrál mentalitást talán jól jellemzi, hogy mikor meglátták, egyből rábízták a szerepet meghallgatás nélkül. De a sorozat egészét átszövi az a fajta romantikus jellegű, teljességében ausztrálos félprofi körülmény és szemléletmód, aminek következtében például a készítők nemet mondtak a korszak legújabb filmtrükkjeire, valamint az egyre inkább teret hódító CGI-ra, és mindezek helyett inkább megpróbáltak történelmet írni egy teljesen hagyományos eszközökkel forgatott, régimódi, őrült akciófilmes sorozattal.

1979-et írtunk, amikor Max Rockatansky rendőrtiszt először ült az Interceptorba, hogy életre szóló harcot kezdjen a féktelen bűn ellen. Ausztrália végtelen sivatagi országútjain találjuk magunkat valamikor a közeli jövőben. A körülmények okairól mit sem sejtünk, de valahol félúton járunk a mai társadalmi feltételek és a fejlett civilizáció teljes pusztulása között. A városok még működnek és a termelés folyik, de a vidéket már a teljes anarchia, a fegyveres önbíráskodás és a fékevesztett garázdaság tartja uralma alatt. A rendőrség egy erejét vesztett szervezetté degradálódott, ami képtelen már védelmet nyújtani a civileknek, és az országúti motoros bandák modorát felvéve, jobb híján gerillamódszerekkel próbálja időről időre egyre kevesebb sikerrel féken tartani az utakon portyázó csürhét. Amikor egy autós üldözés során a garázda bandák egyik nevezetes tagja Max elől menekülve életét veszti, a főszereplő családja is érintetté válik a történetben és egy véget nem érő bosszúhadjárat veszi kezdetét országszerte az elhagyatott autóutakon. A ’79-es Mad Max viszont még mindezzel a rendkívül izgalmas és lélegzetelállító alapvetéssel együtt is szinte az összes olyan gyermekbetegséget magában hordozza, amit egy újító szándékú alkotás elkaphat. Mentalitásából fakadóan kezdetben még rendkívül jól áll neki az a fajta nyersség, ami ezt az egész disztópikus hangulatot hitelessé teszi, de a történések sorozata hosszú szakaszokra képes kifulladni olyannyira, hogy a felétől fogva unalmamban többször is az órámat néztem, ami a csupán másfél órás játékidőt tekintve nem nagy dicsősége a filmnek. De mindettől eltekintve számos olyan védjeggyel rendelkezik, ami a későbbiek során évtizedekre meghatározó darabbá tette a maga nemében és stílus-, valamint műfajteremtő jellegét mi sem mutatja jobban, hogy számtalan hasonló témájú film bukkant ki azóta a köpönyege alól, hatása pedig a mai napig észrevehető mind a poszt-apokaliptikus, mind a bosszúfilmek legújabb darabjain is. Kíméletlen brutalitása – ami nem feltétlenül képi tartalomban mutatkozik meg – és mindennemű kompromisszumoktól való mentessége még most is példaként szolgál(hatna) a hasonszőrű alkotásoknak. Ezenkívül 400 ezer ausztrál dollárból készítették és máig bezárólag mintegy 100 millió dollár anyagi hasznot húztak belőle, ami miatt egészen az új évezred kezdetéig számon volt tartva a Guinness Rekordok Könyvében, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű film. Klasszikus.

Gibson az óriási világsiker hatására egy csapásra ismert színésszé vált, Miller pedig nem volt hajlandó sokáig maszatolni, mindössze 2 évvel később, 1981-ben már be is mutatták a folytatást Mad Max 2: The Road Warrior címmel. Magyarországon a film egyébként az Az országúti harcos alcímmel vált ismertté és valamilyen szinten sikerült még eggyel magasabbra emelnie az első rész által felállított mértéket. A film elején egy több percig tartó narratív visszatekintés tudatja velünk, hogy Mad Max családjáért folytatott bosszúja óta a világ keresztülment a harmadik világháborún, aminek következtében a megmaradt embercsoportok egymástól elszigetelve élnek a kontinens pusztaságaiban és vérre menő harc dúl köztük az életben maradás egyetlen feltételéért, a benzinért… Max magányos vándorként éli életét már hosszú évek óta. Fogalmunk sincs, hogy mit akar, és nem tudjuk azt sem, hogy merre tart. Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy a többiekhez hasonlóan ő is mindent megtesz a megmaradt üzemanyag-tartalékok begyűjtéséért, miközben irgalmat nem ismerő módon intézi el az életére törő banditákat. Végül a sors úgy hozza, hogy belekeveredik egy megmaradt túlélőcsoport és egy kegyetlenkedő motoros banda véres küzdelmeibe, ahol történetesen a jók birtokolják az egyik utolsó működő olajkutat. Az utolsó pillanatban érkezik, hiszen a söpredék már hetek óta nyomás alatt tartja a túlélők bázisát és nem sokan maradtak közülük, miközben maga Max is szorongatott helyzetben van a benzinhiány miatt. Egyességet köt velük hát, hogy egy életveszélyes küldetés keretében hajlandó kitörni az üzemanyag-szállító konvoj élén az ostromgyűrű alól és eljuttatni a szállítmányt egy biztonságos helyre cserébe a nafta egy részéért… Ami a film milyenségét illeti, a készítők teljes mértékig az akcióvonalba vitték el a cselekményt és ez bizony brutálisan jót tett a sorozatnak. Ami az első epizódban még rossznak vagy esetlennek számított, azt mind kigyomlálták a második részre és ezáltal rendkívül súlyossá válik az atmoszféra. Még az ausztrálok megmagyarázhatatlan, burleszk bolondossága ellenére is minden porcikájából árad a világvége hangulat. Az életben maradásért folytatott küzdelem embertelen méreteket ölt, és ebből kifolyólag a film képes néha a korszak normáihoz mérten különösen brutális jeleneteket vászonra vinni. Felfogását tekintve tehát minden adott egy korszakalkotó akciófilmhez. Miller csapatának sikerült túllépnie azokon a buktatókon, ami az első részt sok helyütt még vontatottá és unalmassá tette, a Mad Max 2: The Road Warrior az elejétől a végéig nagyon feszesre lett megírva és ezzel együtt a film koncepcióját illetően is sikerült végre sokkal egyértelműbb állást foglalni. Sokaknak talán már mai és főleg európai szemmel nézve egyáltalán nem biztos, hogy elnyeri a tetszését, de ettől még nem számít idejét múltnak. Szinte minden megvan benne, ami objektív szemmel nézve is akcióműfaji klasszikussá emeli ezt a filmet. És közben jóllehet, itt is elfért volna még pár centtel több a film készítőinek büdzséjében, mégis azt kell mondanom, talán pont ez a totálisan nyers és fapados, alig kidolgozott díszletekkel operáló előadás teszi a Mad Max filmeket egy végtelenül badass hangulatú, klasszikus hőseposszá.

Végül pedig elérkeztünk a sorozat záró részéhez, ami sokak szerint a trilógia legmostohább része és sajnos valóban így van. Az első két rész után a készítők úgy gondolhatták, hogy a film megérett egy újabb éles kanyarra és 1985-ben, a győztes előzményfilmekhez megközelítésében egy sokkal kevésbé hű, hangulatában pedig leginkább egy közepes Indiana Jones másolatra hajazó filmet küldtek a vászonra Mad Max Beyond Thunderdome (Az Igazság csarnokán innen és túl) címmel. A készítők a második rész kiindulópontján szinte mit sem voltak hajlandóak változtatni. Mad Max továbbra is magányos túlélőként bolyong a kietlen vidékeken, majd mikor egy régi ismerős megfújja legfontosabb tulajdonát, a járművét, kénytelen lesz beállni egy sivatagi porfészek úrnőjének szolgálatába, ismét veszélyes feladatot vállalva a reménybeli viszonzásokért. A megvalósítás kezdeti lépéseivel tulajdonképpen semmi probléma nincs, hogyha hajlandóak vagyunk nagyon nehéz szívvel eltekinteni attól, hogy ez már nem az a kíméletlenül vad fémgyűrő és karosszériaszaggató üldözéses film, amiről még a nagysikerű elődök szóltak. De a film felétől valami olyan történet veszi kezdetét, ami majdhogynem megbocsáthatatlan. Max egy gyerekekből álló, énekelgető túlélőtörzsbe keveredik az erdő közepén és a film hirtelen elkezdi megidézni Spielberg legrosszabb pillanatait, a korábban említett másik sikerfilmes párhuzam pedig sajnos egyértelművé válik. Az a Mad Max, amelynek első két része élen járt valami egészen lehengerlő és teljesen új környezetben folytatott akció filmre vitelében, egyszer csak behódol stílusában a korszak egy másik népszerű eposzának. Elmarad nagyon sok, a Mad Max filmek tipikus védjegyének számító elem is. A rendkívül feszes és hangsúlyos, Brian May által komponált filmzenét – aki az elterjedt tévhit ellenére nem összetévesztendő a legendás Queen együttes Red Special szólógitárosával -, lecserélték Tina Turnerre meg egy gyenge John Williams utánzatú score-ra.  A korábbi részekből megszokott film végi üldözéses jelenet pedig egy gagyi mentőakcióvá silányult ebben a sorozat számára új, de teljes egészében másolt környezetben. Vannak jó tulajdonságai is ezzel együtt, Mel Gibson például ekkorra nyerte el csak igazán a máig ismert színészi arcát és stílusát. Meggyőződésem, hogy egy, a második rész felfogását tovább fejlesztő epizódban akár ebben a részben lehetett volna a legjobb Mad Maxe a sorozatnak. De kötelező még pozitívumként megemlékezni a film végi montázsjelenetről is, amikor megérkezünk az elpusztult Sydney maradványai fölé és a trilógia története során először és utoljára láthatjuk, hogy a mindent elpusztító atomháború után mi is maradt meg valójában az egykori modern, működő civilizációból. Ezek miatt az erények miatt pedig különösen nagy kár, hogy a készítők az utolsó előtti pillanatban szemétre vágták az általuk felépített, addig egész tökéletesen működő koncepció nagy részét, hiszen a negédes kalandfilmmé degradálódó befejező epizód is egyértelműen próbálja magán hordozni azokat a jeleket, ami miatt az előző részek oly eredetiek és idézettek voltak, és amiért a mai napig az ausztrál film elsőszámú jelképének számítanak.

Mad Max

****

Mad Max 2: The Road Warrior

*****

Mad Max Beyond Thunderdome

***

Neumark Milán

Portré

George Clooney

Az 1961-ben született színészre a mai napig kevesen tekintenek rendezőként, pedig a mozikban jelenleg is futó The Ides of March Clooney negyedik rendezése, és egyik filmje miatt sincs oka szégyenkezésre. A köztudatba Ross doktorként robbant be, majd a From Dusk Till Dawn és a One Fine Day után azonnal próbára tette karrierjét. Hogy a minden idők egyik legrosszabb filmjeként számon tartott Batman & Robin után hogy volt képes felállni, és szinte soha többé nem hibázni, az a mai napig a filmtörténelem egyik legnagyobb rejtélye, mindenesetre, tekintve, hogy az idei Oscar-díj átadón is a legesélyesebbek között szerepel a neve, kijelenthetjük, hogy a jelenkor kulcsfontosságú figurája a filmvilágban. Páratlan színészi tehetségéről annak ellenére is sok szó kell, hogy essen, hogy az írás rendezéseire fókuszál, hiszen soha nem adta át másnak a legjobb szerepeket, bár engedékenységben mindenképpen javuló tendenciát mutat.

Munkáit illethetjük néhány olyan jelzővel, ami kivétel nélkül igaz mindegyikre. Ilyen például az a tény, hogy kiváló érzékkel fest le adott korszakokat, és legutóbbi alkotásától eltekintve mindig fontos tényezőként szerepelteti a film történéseinek helyet adó időket és tereket. (Bár fontos megjegyezni, hogy a The Ides of March is markáns korrajzzal jelentkezik, még ha ez nem is esik olyan távol a jelentől, mint a többi esetben.) Állandó jellemző továbbá a professzionális színészválasztás; ezen a téren óriási léptekkel emelkedik a színvonal az életút egészét tekintve, legutóbb például olyan színészgárdát toborzott össze, amit általában Steven Soderbergh vagy Woody Allen filmjeiben láthatunk. Ha egy rendezői életút négy egész estés filmet vonultat fel, nem nehéz levonni a tanulságot, esetünkben azt, hogy Clooney írói vénája semmi esetre sem elhanyagolható. Két sikerültebb művének (Good Night, and Good Luck., The Ides of March) forgatókönyvén is dolgozott, míg a két másik alkotás kevésbé sikerült emlékezetesre, annak ellenére is, hogy olyan írók is dolgoztak rajta, mint a filmes berkekben nagy tiszteletnek örvendő Charlie Kaufman.

Első, nagy sikert aratott rendezése a Confessions of a Dangerous Mind érdekes témát választ; a televíziózás egyik kulcsfigurája, Chuck Barris önéletrajzi könyvét veszi alapul. A nem mindennapi történetek főszereplője nélkül a mai kereskedelmi televíziózás is egész máshogy nézne ki, a ’90-es években például Kósa L. Adolf nem asszisztált volna hármas vakrandihoz, de a tehetségkutató név alatt futó énekes reality műsorok is egészen másképp néznének ki, már ha léteznének, persze. Kaufman stílusa ordít a forgatókönyvről; a film elképesztően harsány, szándékosan ripacs, zavaros, faltól falig csapódik, amivel önmagában nincs probléma, de Clooney stílusától ez nagyon távol esik, ahogy azt a későbbi filmek is bizonyítják. A Kaufman által írt emlékezetes darabok (Being John Malkovich, Adaptation., Ethernal Sunshine of the Spotless Mind) soha nem a felismerhető rendezői kézjegy miatt értek el bizonyos körökben kultikus státuszt, még Michel Gondry sem mindig tudott mit kezdeni a jól felismerhető, erőteljes stílussal dolgozó íróval. Nincs ez máshogy esetünbken sem; a Confessions of a Dangerous Mind jó film, de a teljesítménye hullámzó, és két, egymásnak feszülő szemlélet torz eredménye. Legnagyobb előnye talán mégis az, hogy az akkor még csak mellékszerepekben bizonyító Sam Rockwell sikerrel vehette élete első, igazi kihívását, amit azóta több, hasonlóan eredményes szereplés követett. Clooney magának kulcsfontosságú, de kevés teret igénylő szerepet adott; a Barris egész életének újra értelmet adó, és egyben teljesen tönkretevő hírek hozója, ő az Ördög, aki sosem alszik, és mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé van rá szükség. Korrajz tekintetében azonban kitűnőre vizsgázik a film, erre viszont három évvel később a Good Night, and Good Luck. alaposan rákontráz. Clooney eddigi legjobb rendezése egy csaknem zseniális filmet eredményezett, az ötvenes évek dohányfüstös amerikai TV stúdióiban játszódó fekete-fehér alkotás a zárt, sötét helyekkel és temérdek archív felvétellel pillanatok alatt felejthetetlen hangulatot teremt. A McCarthy szenátor kommunista boszorkányüldözéséről és a mindenkori kormány figyelő tekintetéről szóló kritikus hangvételű filmben olyan színészek adják egymásnak a kilincset, mint a főszerepben brillírozó David Strathairn, Robert Downey Jr., Patricia Clarkson és természetesen George Clooney. Bár a forgatókönyv munkálataiban Grant Heslov is részt vett, ismerve korábbi munkáit, nagy valószínűséggel Clooney számlájára írható az ügyesen felépített, feszültséggel és fordulatokkal profi módon operáló történet.

Hogy a filmográfia kakukktojása címet kétségtelenül kiérdemelő Leatherheads hogy került Clooney kezébe, rejtély, mindenesetre az amerikai futball fordulópontját körbejáró történet meglehetősen gyenge lábakra épült. Ritka egy filmen belül az ilyen csapongó minőség; az első fél óra zsivány humora után felülünk egy minőségi hullámvasútra, ami ugyan nem megy túl mélyre, de túl magasra sem, így megússzuk kifejezetten rossz emlékek nélkül, de eszünkben sincs újra jegyet váltani rá. Hogy a film nem fulladt tökéletes érdektelenségbe, az Clooney azon döntésének köszönhető, miszerint magára osztotta az egyik főszerepet, a közvélemény szerint általában tehetséges, valójában indokolatlanul felkapott, majd elfelejtett Renée Zellweger viszont csak akkor érdekes, ha megágyaz néhány egetrengető poénnak, igaz, akkor nélkülözhetetlen. A történet elég hamar giccsbe fordul, a burleszk stílus létjogosultságát veszti, és mire a finálé cselesen fordít egyet az álláson, már senkit nem érdekel. Aztán ismét eltelt 3 év, Clooney és Heslov ismét tollat ragadott, majd Beau Willimon műve alapján elkészült a The Ides of March. A téma ismét a politika, annak is az árnyoldala, benézhetünk a színfalak mögé, egy elnökválasztás hajrájában, ahol maga Clooney készül az ország élére állni. A film erős hátránnyal indít; nincs lehetőség a korrajzot tolni a csatában az első sorba. Ez nem a hatvanas, hetvenes hippikorszak, nem az ötvenes, hidegháború előszelével játszó éra, de még csak nem is a húszas évek felgyorsuló világa. A The Ides of March a jelenben, legalábbis a közelmúltban játszódik, melynek ábrázolása persze sokak számára változatlanul kihívás, esetünkben azonban hamar túllépünk rajta, elvárható pluszként tekintve rá. És mivel maga az elgondolás ugyan jó, de a történet nem kifejezetten erős, maradnak a színészek. És ez az a pont, amivel Clooney legújabb filmje lekörözhetetlen fölénnyel száll harcba; a rendezőn kívül a főszerepben a hibázni képtelen Ryan Gosling, mentora, Philip Seymour Hoffman, a másik oldalon Paul Giamatti, a két oldal között, olykor felett, Marisa Tomei. Ezen nevek nélkül a The Ides of March egy ügyesen megrendezett, hangulatos kép volna a kulisszák mögül sok ármánykodással, hátba szúrással, szükség hozta kegyetlen lépésekkel, így viszont mindez kiegészül olyan alakításokkal, melyeket az Akadémia minden túlzás nélkül díjazhatott volna, ha maga a film nem sikkad el a rendkívül erős mezőnyben, és a meglepő döntések sorozatában, amibe ennek a cikknek nem tiszte belemenni.

Hogy George Clooney nagyszerű színész, azt mindig is tudtuk, talán még akkor is, amikor elővette hitelkártyáját abban az ominózus jelenetben, de azóta nem hajlandó hibázni, még a legközépszerűbb film színvonalán is rengeteget emel jelenlétével. Hogy ugyanilyen nagyszerű rendező is? Nem. Tehetséges, nagyon jól választ témákat, ha engedik a maga feje után menni, még sokáig emlékezetes darabokat is képes letenni az asztalra, de az ő esetében nincs létjogosultsága a Clint Eastwood életút bejárásnak, amikor is egy zseniális színészről szép lassan kiderül, hogy még zseniálisabb, a ma élő egyik legtehetségesebb rendező, függetlenül az utóbbi évek baklövéseitől. De ha Clooney változatlanul szállítja a tőle megszokott minőséget három évente, azért hálásak lehetünk, főleg, ha magára is oszt néhány erősebb szerepet.

Confessions of a Dangerous Mind

***

Good Night, and Good Luck.

****

Leatherheads

***

The Ides of March

****

Cseh Dániel

Kapcsolódó írás

Neumark Milán – The Ides of March