Mad Max

Különös hely lehet Ausztrália. Földrajzilag teljesen elszigetelt a világtól, az egyetlen ország a Földön, amely külön kontinenst alkot. Több tízezer mérföldnyi tenger és óceán választja el az összes, európai kultúra által uralt területtől, miközben maga is része annak. És emiatt furcsa és különös hely Ausztrália. A brit civilizációs tevékenység szálai ugyanis hozzánk köti az ott élőket, de amikor ausztrál készítésű filmeket nézünk, mégis minden alkalommal érezhetünk bennük egyfajta kimondhatatlan disszonanciát a számunkra hagyományosabbnak vélt angolszász gyártású filmekhez képest. És ilyen a Mad Max is. Nincs benne semmi olyan, ami miatt esetenként képtelenek vagyunk megérteni vagy akárcsak végignézni például egy távol-keleti alkotást. Az emberek motivációiban ugyanis nincs semmi különbség… De a viselkedésük és a gesztusaik néha nagyon furcsák. Furcsa emberek furán viselkednek, és emiatt az egész ausztrál film is furcsának hat. Nem lehet pontosan leírni, hogy miért, de érezni rajta minden percében. Ezt a dolgot nagyon fontos tisztáznia magában mindenkinek, mielőtt nekivág a Mad Maxnek. E nélkül semmi értelme nincs az egésznek. Zagyva, elfuserált és bizarr akciófilm lesz csupán.

Bár a trilógia már kissé korábban elkezdődött, a világot csak a ’80-as évek során járta be a nemzetközi forgalmazás, valamint a további részek által, így egyértelműen az említett évtized ikonikus értékű filmjének számít. Az akkoriban orvosként dolgozó George Miller jóformán kezdő filmrendezőként vállalkozott arra, hogy néhány írótársával együtt közösen vessék el egy felfogásában hagyományos western alapokon nyugvó, sztoriját tekintve mégis teljesen újszerű, antiutópikus történet alapjait. A Mad Max egyébként szinte már-már amatőr filmes vállalásként indult, ezt a rendező személyén kívül jól jelzi a főszereplő kiválasztása is, ami végül arra - az akkoriban még teljesen ismeretlen - Mel Gibsonra esett, aki a legendák szerint széttört orral és állkapoccsal, szakadt ruhában jelentkezett a film szereplőválogatásán egy kocsmai verekedés másnapjának reggelén. Az ausztrál mentalitást talán jól jellemzi, hogy mikor meglátták, egyből rábízták a szerepet meghallgatás nélkül. De a sorozat egészét átszövi az a fajta romantikus jellegű, teljességében ausztrálos félprofi körülmény és szemléletmód, aminek következtében például a készítők nemet mondtak a korszak legújabb filmtrükkjeire, valamint az egyre inkább teret hódító CGI-ra, és mindezek helyett inkább megpróbáltak történelmet írni egy teljesen hagyományos eszközökkel forgatott, régimódi, őrült akciófilmes sorozattal.

1979-et írtunk, amikor Max Rockatansky rendőrtiszt először ült az Interceptorba, hogy életre szóló harcot kezdjen a féktelen bűn ellen. Ausztrália végtelen sivatagi országútjain találjuk magunkat valamikor a közeli jövőben. A körülmények okairól mit sem sejtünk, de valahol félúton járunk a mai társadalmi feltételek és a fejlett civilizáció teljes pusztulása között. A városok még működnek és a termelés folyik, de a vidéket már a teljes anarchia, a fegyveres önbíráskodás és a fékevesztett garázdaság tartja uralma alatt. A rendőrség egy erejét vesztett szervezetté degradálódott, ami képtelen már védelmet nyújtani a civileknek, és az országúti motoros bandák modorát felvéve, jobb híján gerillamódszerekkel próbálja időről időre egyre kevesebb sikerrel féken tartani az utakon portyázó csürhét. Amikor egy autós üldözés során a garázda bandák egyik nevezetes tagja Max elől menekülve életét veszti, a főszereplő családja is érintetté válik a történetben és egy véget nem érő bosszúhadjárat veszi kezdetét országszerte az elhagyatott autóutakon. A ’79-es Mad Max viszont még mindezzel a rendkívül izgalmas és lélegzetelállító alapvetéssel együtt is szinte az összes olyan gyermekbetegséget magában hordozza, amit egy újító szándékú alkotás elkaphat. Mentalitásából fakadóan kezdetben még rendkívül jól áll neki az a fajta nyersség, ami ezt az egész disztópikus hangulatot hitelessé teszi, de a történések sorozata hosszú szakaszokra képes kifulladni olyannyira, hogy a felétől fogva unalmamban többször is az órámat néztem, ami a csupán másfél órás játékidőt tekintve nem nagy dicsősége a filmnek. De mindettől eltekintve számos olyan védjeggyel rendelkezik, ami a későbbiek során évtizedekre meghatározó darabbá tette a maga nemében és stílus-, valamint műfajteremtő jellegét mi sem mutatja jobban, hogy számtalan hasonló témájú film bukkant ki azóta a köpönyege alól, hatása pedig a mai napig észrevehető mind a poszt-apokaliptikus, mind a bosszúfilmek legújabb darabjain is. Kíméletlen brutalitása – ami nem feltétlenül képi tartalomban mutatkozik meg – és mindennemű kompromisszumoktól való mentessége még most is példaként szolgál(hatna) a hasonszőrű alkotásoknak. Ezenkívül 400 ezer ausztrál dollárból készítették és máig bezárólag mintegy 100 millió dollár anyagi hasznot húztak belőle, ami miatt egészen az új évezred kezdetéig számon volt tartva a Guinness Rekordok Könyvében, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű film. Klasszikus.

Gibson az óriási világsiker hatására egy csapásra ismert színésszé vált, Miller pedig nem volt hajlandó sokáig maszatolni, mindössze 2 évvel később, 1981-ben már be is mutatták a folytatást Mad Max 2: The Road Warrior címmel. Magyarországon a film egyébként az Az országúti harcos alcímmel vált ismertté és valamilyen szinten sikerült még eggyel magasabbra emelnie az első rész által felállított mértéket. A film elején egy több percig tartó narratív visszatekintés tudatja velünk, hogy Mad Max családjáért folytatott bosszúja óta a világ keresztülment a harmadik világháborún, aminek következtében a megmaradt embercsoportok egymástól elszigetelve élnek a kontinens pusztaságaiban és vérre menő harc dúl köztük az életben maradás egyetlen feltételéért, a benzinért… Max magányos vándorként éli életét már hosszú évek óta. Fogalmunk sincs, hogy mit akar, és nem tudjuk azt sem, hogy merre tart. Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy a többiekhez hasonlóan ő is mindent megtesz a megmaradt üzemanyag-tartalékok begyűjtéséért, miközben irgalmat nem ismerő módon intézi el az életére törő banditákat. Végül a sors úgy hozza, hogy belekeveredik egy megmaradt túlélőcsoport és egy kegyetlenkedő motoros banda véres küzdelmeibe, ahol történetesen a jók birtokolják az egyik utolsó működő olajkutat. Az utolsó pillanatban érkezik, hiszen a söpredék már hetek óta nyomás alatt tartja a túlélők bázisát és nem sokan maradtak közülük, miközben maga Max is szorongatott helyzetben van a benzinhiány miatt. Egyességet köt velük hát, hogy egy életveszélyes küldetés keretében hajlandó kitörni az üzemanyag-szállító konvoj élén az ostromgyűrű alól és eljuttatni a szállítmányt egy biztonságos helyre cserébe a nafta egy részéért… Ami a film milyenségét illeti, a készítők teljes mértékig az akcióvonalba vitték el a cselekményt és ez bizony brutálisan jót tett a sorozatnak. Ami az első epizódban még rossznak vagy esetlennek számított, azt mind kigyomlálták a második részre és ezáltal rendkívül súlyossá válik az atmoszféra. Még az ausztrálok megmagyarázhatatlan, burleszk bolondossága ellenére is minden porcikájából árad a világvége hangulat. Az életben maradásért folytatott küzdelem embertelen méreteket ölt, és ebből kifolyólag a film képes néha a korszak normáihoz mérten különösen brutális jeleneteket vászonra vinni. Felfogását tekintve tehát minden adott egy korszakalkotó akciófilmhez. Miller csapatának sikerült túllépnie azokon a buktatókon, ami az első részt sok helyütt még vontatottá és unalmassá tette, a Mad Max 2: The Road Warrior az elejétől a végéig nagyon feszesre lett megírva és ezzel együtt a film koncepcióját illetően is sikerült végre sokkal egyértelműbb állást foglalni. Sokaknak talán már mai és főleg európai szemmel nézve egyáltalán nem biztos, hogy elnyeri a tetszését, de ettől még nem számít idejét múltnak. Szinte minden megvan benne, ami objektív szemmel nézve is akcióműfaji klasszikussá emeli ezt a filmet. És közben jóllehet, itt is elfért volna még pár centtel több a film készítőinek büdzséjében, mégis azt kell mondanom, talán pont ez a totálisan nyers és fapados, alig kidolgozott díszletekkel operáló előadás teszi a Mad Max filmeket egy végtelenül badass hangulatú, klasszikus hőseposszá.

Végül pedig elérkeztünk a sorozat záró részéhez, ami sokak szerint a trilógia legmostohább része és sajnos valóban így van. Az első két rész után a készítők úgy gondolhatták, hogy a film megérett egy újabb éles kanyarra és 1985-ben, a győztes előzményfilmekhez megközelítésében egy sokkal kevésbé hű, hangulatában pedig leginkább egy közepes Indiana Jones másolatra hajazó filmet küldtek a vászonra Mad Max Beyond Thunderdome (Az Igazság csarnokán innen és túl) címmel. A készítők a második rész kiindulópontján szinte mit sem voltak hajlandóak változtatni. Mad Max továbbra is magányos túlélőként bolyong a kietlen vidékeken, majd mikor egy régi ismerős megfújja legfontosabb tulajdonát, a járművét, kénytelen lesz beállni egy sivatagi porfészek úrnőjének szolgálatába, ismét veszélyes feladatot vállalva a reménybeli viszonzásokért. A megvalósítás kezdeti lépéseivel tulajdonképpen semmi probléma nincs, hogyha hajlandóak vagyunk nagyon nehéz szívvel eltekinteni attól, hogy ez már nem az a kíméletlenül vad fémgyűrő és karosszériaszaggató üldözéses film, amiről még a nagysikerű elődök szóltak. De a film felétől valami olyan történet veszi kezdetét, ami majdhogynem megbocsáthatatlan. Max egy gyerekekből álló, énekelgető túlélőtörzsbe keveredik az erdő közepén és a film hirtelen elkezdi megidézni Spielberg legrosszabb pillanatait, a korábban említett másik sikerfilmes párhuzam pedig sajnos egyértelművé válik. Az a Mad Max, amelynek első két része élen járt valami egészen lehengerlő és teljesen új környezetben folytatott akció filmre vitelében, egyszer csak behódol stílusában a korszak egy másik népszerű eposzának. Elmarad nagyon sok, a Mad Max filmek tipikus védjegyének számító elem is. A rendkívül feszes és hangsúlyos, Brian May által komponált filmzenét – aki az elterjedt tévhit ellenére nem összetévesztendő a legendás Queen együttes Red Special szólógitárosával -, lecserélték Tina Turnerre meg egy gyenge John Williams utánzatú score-ra.  A korábbi részekből megszokott film végi üldözéses jelenet pedig egy gagyi mentőakcióvá silányult ebben a sorozat számára új, de teljes egészében másolt környezetben. Vannak jó tulajdonságai is ezzel együtt, Mel Gibson például ekkorra nyerte el csak igazán a máig ismert színészi arcát és stílusát. Meggyőződésem, hogy egy, a második rész felfogását tovább fejlesztő epizódban akár ebben a részben lehetett volna a legjobb Mad Maxe a sorozatnak. De kötelező még pozitívumként megemlékezni a film végi montázsjelenetről is, amikor megérkezünk az elpusztult Sydney maradványai fölé és a trilógia története során először és utoljára láthatjuk, hogy a mindent elpusztító atomháború után mi is maradt meg valójában az egykori modern, működő civilizációból. Ezek miatt az erények miatt pedig különösen nagy kár, hogy a készítők az utolsó előtti pillanatban szemétre vágták az általuk felépített, addig egész tökéletesen működő koncepció nagy részét, hiszen a negédes kalandfilmmé degradálódó befejező epizód is egyértelműen próbálja magán hordozni azokat a jeleket, ami miatt az előző részek oly eredetiek és idézettek voltak, és amiért a mai napig az ausztrál film elsőszámú jelképének számítanak.

Mad Max

****

Mad Max 2: The Road Warrior

*****

Mad Max Beyond Thunderdome

***

Neumark Milán