The Girl with the Dragon Tattoo

A tetovált lány

Egyre népszerűbb tendencia, hogy új ötletek helyett egyszer vagy akár többször is felhasználtakra kötnek új ruhát az Álomgyárban. Ha valami jól sült el, megkapja a folytatásait, amíg a görbe mínuszba nem hajlik, ha valami egykor fényesen ragyogott, nem kerülheti el, hogy feldolgozzák, újrakezdjék, akár néhány év után is. Ha pedig Európában készül valami, amire még a Föld másik oldalán is felkapják a fejüket az emberek, a feldolgozás létjogosultsága nem kérdés többé. Számtalan elrettentő példát láttunk már, az Egyesült Államok közönségére átszabott produkciók hajlamosak a legfontosabbról megfeledkezni, és silány fércmunkává degradálódnak, miközben az eredeti változatot ölelő kultusz mit sem sérül. Hogy jó-e a felvett irány? Nem. Hogy vannak-e kivételes helyzetek? Vannak.

Elképzelhető ugyanis, hogy az európai eredeti nem képviseli valóban azt a színvonalat, amit a többség belelát. Elképzelhető, hogy a rajongás egyszerű felületességből fakad, amitől az adott film nem lesz jobb vagy rosszabb, de az összecsapottságán túl látók egy másik alkotással szembesülnek. Így történt ez a sorok írójával is, amikor Stieg Larsson A tetovált lány című könyvének elolvasása után nagy szenvedéllyel látott hozzá az azonos címet viselő svéd filmnek. A könyv, melynek krimi vonala csupán az édes ostya, amiben a keserű orvosság, esetünkben a sovinizmus, az elnyomás rejtőzik, egy szinte adaptálhatatlan, már-már ijesztően szerteágazó és összetett alkotás, melynek még témánkénti kibontása is embert próbáló vállalkozásnak tűnik. Talán ezen a gondolatmeneten haladva Niels Arden Oplev meg sem próbálkozott a feladattal; filmjében a követhető, emészthető krimivonalat vitte végig, miközben teljesen megfeledkezett a két főszereplő közötti, nem mindennapi kötődés kibontásáról vagy akár a történet politikai vetületéről. Filmjében a regény afféle szinopszisával találkozhatunk, melynek ugyan vannak tagadhatatlan érdemei, úgy, mint Noomi Rapace és Michael Niqvist játéka, de végeredményben erőtlen próbálkozás csupán. Nem véletlen, hogy a Se7en és a The Social Network rendezője, David Fincher Larsson írását találta adaptálásra érdemesnek. A döntéshez persze kellett a nemzetközi siker, ami tagadhatatlanul a svéd filmnek és folytatásainak is köszönhető, ugyanakkor dicséretes, hogy a direktor munkáján csak nyomokban fedezhető fel Oplev filmjének hatása. A The Girl with the Dragon Tattoo sem hű az utolsó pontig a regényhez, de felesleges és ésszerűtlen változtatások helyett olyan kompromisszumat köt, amivel nem bontja meg az eredeti cselekményt. A több, mint 600 oldalas regényt változatlanul lehetetlen egy két és fél órás filmbe sűríteni, de Steven Zaillian forgatókönyvíró nagyszerű érzékkel emeli ki és formálja át a masszív alapanyag mozdítható részeit. Így lehetséges az, hogy bár a figyelmet mindvégig megköveteli, érthető, átlátható formában tálalja a regény minden lényeges mozzanatát.

Henrik Vanger, a Vanger konszern feje vén korára hátat fordított mindennek, ami életében foglalkoztatta. Felépített birodalmát a családon belül jó kezekbe helyezte, életét pedig egyetlen rejtélynek szentelte; Harriet eltűnésének. Henrik fivérének lánya negyven esztendővel ezelőtt tűnt el egyik napról a másikra, a körülmények pedig egyetlen tényt engednek tisztázni; gyilkosa a családtagok között van. A szerteágazó, és gyűlölködő família kontinenseken átívelő történetében lehetetlennek tűnik megtalálni a kulcsfigurát, Harriet gyilkosa azonban nem éri be ennyivel; minden évben egy különleges ajándékkal emlékezteti Henriket a gyilkosságra. A keretbe foglalt préselt virágok 40 éve szüntelenül érkeznek, Henriknél pedig betellik a pohár; felfogadja az éppen pert vesztett gazdasági újságírót, Mikael Blomkvistet, hogy költözzön az elhagyatott szigetre, és göngyölítse fel az ügyet. Az író legnagyobb meglepetésre különös nyomokra bukkan, de a nyomozáshoz segítséget fogad; Lisbeth Salander, a magának való, csendes, különc lány zseniális tehetségével segít az újságírónak, akinek titkait nála jobban senki nem ismeri. A nem hétköznapi páros olyan mélyre merészkedik a nyúl üregében, ahonnan áldozatok nélkül nem lehet visszaút.

David Fincher alkotásai között nagyítóval kell keresni a kevésbé sikerült darabokat, de leggyengébb filmjei is magasan az átlag felett helyezkednek el, legutóbbi rendezései azonban megosztóbbak, mint a ’90-es években felmutatott munkái. A The Curious Case of Benjamin Button vagy a The Social Network zsenialitása ugyanis kevésbé olyan egyértelmű, mint John Doe vagy Tyler Durden tevékenységei a pusztulás oltárán. Nincs ez másképp a The Girl with the Dragon Tattoo esetében sem; a kulcs ezúttal is a hangulat teremtésében és a néző szorításában rejlik. Jeff Cronenweth fényképezése és a Trent Reznor, Atticuss Ross páros zseniális zenéje nagyban megkönnyítik a rendező dolgát; a barátságtalan, hideg svéd tájakon és antik épületek sötétjében játszódó film páratlan hangulata már a nagyszerű főcím előtt magával ragadja a nézőt; a hangulatos kezdéstől egészen a fináléig minden egyes helyszín az agyunkba ég, külön érzelmeket áraszt. Zordságában nem, de stílusában kissé idegennek hatnak olykor a Reznor és Ross által komponált dallamok, holott valójában előrevetítenek egy helyzetet, ami ezáltal már egy megágyazott terepre érkezik. A gépi zörejek és a helyenként felcsendülő finom zongara dallamok egészen különleges kettőse a film után is sokkal a fülünkben marad.

A film legnagyobb előnye ugyanakkor, túl a kiváló alapanyagon, a technikai precízségen és a rendezésen, az első osztályú színészi alakításokban rejlik. Mindkét főszereplő játéka hatalmas meglepetés; Daniel Craig oly’ sok egynemű szerepben is képes volt már bizonyítani tehetségét, elég, ha arra gondolunk, hogy több, mint 40 év után James Bond neki köszönhetően kapta meg emberi oldalát. Az angol színész ezúttal eddigi munkáitól idegen karaktert kényszerült megformálni, és hibátlanul helytállt, nem beszélve a történet legnagyobb kihívását, Lisbeth Salandert alakító Rooney Mararól. A The Social Network apró, mégis fontos szerepében feltűnő fiatal lány teljes testi-lelki átalakulását az Akadémia máris egy jelöléssel honorálta, amiben semmi túlzás nincs; Mara játéka egészen kiváló, főleg, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy egy nem kevésbé tehetséges színésznő, Noomi Rapace tette magasra a mércét a svéd eredetiben. A mellékszerepekben nem kisebb nevekkel találkozhatunk, mint Christopher Plummer, Steven Berkoff, Stellan Skarsgård vagy Goran Visnjic, a nyomozás során képbe kerülő új figurák is mind óriási jelenléttel bírnak a vásznon.

A brutalitásában még az edzettebb filmkedvelőket is tesztelő alkotás nem aratott egyértelmű sikert. A kritikusok többnyire szerették, de általában hiányoltak belőle valamit, véleményem szerint viszont a hiányzó láncszemet nem a filmben, hanem magukban kell keresni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a könyv ismerői értékelték igazán Fincher alkotását, míg azok, akik csak a svéd eredetivel vagy még azzal sem találkoztak, nem találták meg számításaikat. Ennek fényében tehát a kritika, és főleg annak végikicsengése erősen szubjektív – mint mindig. David Fincher olvasott egy remek könyvet, látott egy közepes filmet, majd megvalósította saját elképzeléseit, ami zseniálisra sikerült. Aki ugyanezt az utat járta végig, nem fog csalódni; a The Girl with the Dragon Tattoo elsöprő erejű thriller, páratlan rendezéssel és alakításokkal, ami jól megérdemelt helyét foglalhatja el David Fincher életművének előkelő helyén.

The Girl with the Dragon Tattoo

*****

Cseh Dániel