Tyrannosaur

A Driver, Brandon Sullivan és Joseph. A közelmúlt három, nagy köztiszteletnek örvendő filmjének főhőseiben sok közös vonás van. Mindannyian betegek, a saját démonaikkal küzdenek, de minden egyes próbálkozás, ami a beilleszkedés és (ön)megfelelés rögös útjára vezetne, csak távolabb löki őket a céltól. Közös vonás továbbá, hogy a köréjük épített filmek nem kecsegtetnek hamis illúziókkal, a Driver elhajt a naplementébe, hogy egy másik városban próbálja meg újra, de a kudarc borítékolható, Brandon változatlanul vadászat céljából használja a tömegközlekedést, és Joseph sem lesz más, mint amilyennek a film elején megismerjük, amikor történetesen egy elbukott fogadáson felszívva magát a kutyáján vezeti le a feszültséget, aki már nem éri meg a hajnalt. Joseph nem haragszik a kutyájára, sőt, mióta felesége meghalt, a kocsmatöltelék ismerősökön kívül nem volt más társasága. De a harag nem jelentkezik be előre, nem akkor jön, amikor szükség van rá, és egyetlen úton távozhat a szervezetből. A társadalom jelentős része magába fojtja ezeket az érzéseket, ami jobb esetben szívrohamhoz, rosszabb esetben iskolai mészárlásokhoz és hasonló tragédiákhoz vezet. Joseph más, ő szabadjára engedi, és hogy benne éppen több harag van, mint bárki másban a világon, már csak afféle ráadás.

Paddy Considine a legtöbb ember számára a The Bourne Ultimatum mellékszereplőjeként ismert, pedig az egyébként rendkívül erős Dead Man’s Shoes című film főszerepében is briliáns alakítást nyújtott. Első rendezése, a Dog Altogether című rövidfilm ugyanezen szereplőkkel meséli el ugyanezt a történetet, de nem véletlen, hogy mindez komolyabb játékidőért kiáltott. Peter Mullan és Olivia Colman hátborzongatóan hozzák a főszerepeket, az önmagát is kezelni képtelen Joseph, és az önámításba és hazugságokba menekülő Anita karaktere évek múlva is emlékezetes pontja lesz a brit filmművészetnek. Az első sorokban említett másik két film szintjét persze nem éri el, de ezt aligha várhatjuk el tőle, ugyanakkor a közelmúlt egyik legfontosabb és legerőteljesebb alkotása a Tyrannosaur. Nem kötelező darab, nem mérföldkő, kihagyhatod nyugodtan, de megfosztanád magad egy meghatározó élménytől, és a választól arra a kérdésre, hogy ugyan miért éppen az a film címe, ami.

 ****

Cseh Dániel

Shame

A szégyentelen

Ha látsz egy tolószékes embert, elfordítod a fejed. Megnézed, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Megsajnálod, pedig a sajnálatodra van a legkevésbé szüksége. Azon gondolkodsz, mennyivel nehezebb lehet neki az élet, és nem jut eszedbe, hogy neked talán könnyű? És miközben ezen töröd a fejed, elmész egy olyan ember mellett, aki hasonlóan súlyos betegséggel küszködik. Most fordulj meg! Észreveszed a tömegben, hogy kiről beszélek? Látod már? Nem. És nem is fogod.

Mert egy nimfomániás embert nem veszel észre. Ő sem veszi észre saját magát. Pedig az, ami benne lejátszódik, ami kifordítja, ami tönkreteszi, szörnyű kór. Nem ragályos, nem parkolhatsz vele előnyösebb helyen, de megkeseríti a mindennapjaid, főleg, ha felismered magadban. Steve McQueen zseniális Hunger című filmje után ismét Michael Fassbender tehetségére építette filmjét, melyben ezt a felismerést követhetjük végig. Brandon első látásra kifejezetten irigylésre méltó figura; jóképű, drága ruhákban jár, jól fizető állása és gyönyörű lakása van. Brandon beteg. Szexfüggő. Mocskos magazinok, fizetős weboldalak, segédeszközök, prostituáltak, önkielégítések kísérik végig napjait, de Brandon egyedül él, ezért nincs senki, aki tudatná vele, hogy ami történik, az nem normális. Sissy nevű húga azonban a városba érkezik, és nála száll meg pár nap erejéig. Sissy nem kevésbé bonyolult teremtés, és talán az egyetlen ember, aki fel tudja nyitni Brandon szemét. De a felismerés, a kiút keresése soha nem könnyű.

Ennek az illúziójával nem is kecsegtet a film, egyszerűen csak végigkövet pár napot Brandon életéből. Felmerülhet az olvasóban a kérdés; ebben ugyan mi olyan zseniális? Hibátlan a rendezés, Fassbender és Mulligan páratlan tehetséggel alakít, a zenék, a fényképezés első rangú, a forgatókönyv kivételes, igen, de a válasz a kérdésre nem ez. A Shame nem attól jó, amit látsz vagy hallasz belőle, hanem attól, amit beindít benned. Hogy elülteti a gondolatot, hogy felkavar, hogy nem tudod kiverni a fejedből, és végigkíséri a következő napokat, heteket, talán hónapokat is. A bőröd beveszi az illatát, és mindenről beugrik valami, amit abban a két órában láttál, hallottál, éreztél. Ezt tudja a Shame. Ezt tudja Steve McQueen. És ezt tudják nagyon kevesen rajta kívül.

Shame

 *****

Cseh Dániel

The Girl with the Dragon Tattoo

A tetovált lány

Egyre népszerűbb tendencia, hogy új ötletek helyett egyszer vagy akár többször is felhasználtakra kötnek új ruhát az Álomgyárban. Ha valami jól sült el, megkapja a folytatásait, amíg a görbe mínuszba nem hajlik, ha valami egykor fényesen ragyogott, nem kerülheti el, hogy feldolgozzák, újrakezdjék, akár néhány év után is. Ha pedig Európában készül valami, amire még a Föld másik oldalán is felkapják a fejüket az emberek, a feldolgozás létjogosultsága nem kérdés többé. Számtalan elrettentő példát láttunk már, az Egyesült Államok közönségére átszabott produkciók hajlamosak a legfontosabbról megfeledkezni, és silány fércmunkává degradálódnak, miközben az eredeti változatot ölelő kultusz mit sem sérül. Hogy jó-e a felvett irány? Nem. Hogy vannak-e kivételes helyzetek? Vannak.

Elképzelhető ugyanis, hogy az európai eredeti nem képviseli valóban azt a színvonalat, amit a többség belelát. Elképzelhető, hogy a rajongás egyszerű felületességből fakad, amitől az adott film nem lesz jobb vagy rosszabb, de az összecsapottságán túl látók egy másik alkotással szembesülnek. Így történt ez a sorok írójával is, amikor Stieg Larsson A tetovált lány című könyvének elolvasása után nagy szenvedéllyel látott hozzá az azonos címet viselő svéd filmnek. A könyv, melynek krimi vonala csupán az édes ostya, amiben a keserű orvosság, esetünkben a sovinizmus, az elnyomás rejtőzik, egy szinte adaptálhatatlan, már-már ijesztően szerteágazó és összetett alkotás, melynek még témánkénti kibontása is embert próbáló vállalkozásnak tűnik. Talán ezen a gondolatmeneten haladva Niels Arden Oplev meg sem próbálkozott a feladattal; filmjében a követhető, emészthető krimivonalat vitte végig, miközben teljesen megfeledkezett a két főszereplő közötti, nem mindennapi kötődés kibontásáról vagy akár a történet politikai vetületéről. Filmjében a regény afféle szinopszisával találkozhatunk, melynek ugyan vannak tagadhatatlan érdemei, úgy, mint Noomi Rapace és Michael Niqvist játéka, de végeredményben erőtlen próbálkozás csupán. Nem véletlen, hogy a Se7en és a The Social Network rendezője, David Fincher Larsson írását találta adaptálásra érdemesnek. A döntéshez persze kellett a nemzetközi siker, ami tagadhatatlanul a svéd filmnek és folytatásainak is köszönhető, ugyanakkor dicséretes, hogy a direktor munkáján csak nyomokban fedezhető fel Oplev filmjének hatása. A The Girl with the Dragon Tattoo sem hű az utolsó pontig a regényhez, de felesleges és ésszerűtlen változtatások helyett olyan kompromisszumat köt, amivel nem bontja meg az eredeti cselekményt. A több, mint 600 oldalas regényt változatlanul lehetetlen egy két és fél órás filmbe sűríteni, de Steven Zaillian forgatókönyvíró nagyszerű érzékkel emeli ki és formálja át a masszív alapanyag mozdítható részeit. Így lehetséges az, hogy bár a figyelmet mindvégig megköveteli, érthető, átlátható formában tálalja a regény minden lényeges mozzanatát.

Henrik Vanger, a Vanger konszern feje vén korára hátat fordított mindennek, ami életében foglalkoztatta. Felépített birodalmát a családon belül jó kezekbe helyezte, életét pedig egyetlen rejtélynek szentelte; Harriet eltűnésének. Henrik fivérének lánya negyven esztendővel ezelőtt tűnt el egyik napról a másikra, a körülmények pedig egyetlen tényt engednek tisztázni; gyilkosa a családtagok között van. A szerteágazó, és gyűlölködő família kontinenseken átívelő történetében lehetetlennek tűnik megtalálni a kulcsfigurát, Harriet gyilkosa azonban nem éri be ennyivel; minden évben egy különleges ajándékkal emlékezteti Henriket a gyilkosságra. A keretbe foglalt préselt virágok 40 éve szüntelenül érkeznek, Henriknél pedig betellik a pohár; felfogadja az éppen pert vesztett gazdasági újságírót, Mikael Blomkvistet, hogy költözzön az elhagyatott szigetre, és göngyölítse fel az ügyet. Az író legnagyobb meglepetésre különös nyomokra bukkan, de a nyomozáshoz segítséget fogad; Lisbeth Salander, a magának való, csendes, különc lány zseniális tehetségével segít az újságírónak, akinek titkait nála jobban senki nem ismeri. A nem hétköznapi páros olyan mélyre merészkedik a nyúl üregében, ahonnan áldozatok nélkül nem lehet visszaút.

David Fincher alkotásai között nagyítóval kell keresni a kevésbé sikerült darabokat, de leggyengébb filmjei is magasan az átlag felett helyezkednek el, legutóbbi rendezései azonban megosztóbbak, mint a ’90-es években felmutatott munkái. A The Curious Case of Benjamin Button vagy a The Social Network zsenialitása ugyanis kevésbé olyan egyértelmű, mint John Doe vagy Tyler Durden tevékenységei a pusztulás oltárán. Nincs ez másképp a The Girl with the Dragon Tattoo esetében sem; a kulcs ezúttal is a hangulat teremtésében és a néző szorításában rejlik. Jeff Cronenweth fényképezése és a Trent Reznor, Atticuss Ross páros zseniális zenéje nagyban megkönnyítik a rendező dolgát; a barátságtalan, hideg svéd tájakon és antik épületek sötétjében játszódó film páratlan hangulata már a nagyszerű főcím előtt magával ragadja a nézőt; a hangulatos kezdéstől egészen a fináléig minden egyes helyszín az agyunkba ég, külön érzelmeket áraszt. Zordságában nem, de stílusában kissé idegennek hatnak olykor a Reznor és Ross által komponált dallamok, holott valójában előrevetítenek egy helyzetet, ami ezáltal már egy megágyazott terepre érkezik. A gépi zörejek és a helyenként felcsendülő finom zongara dallamok egészen különleges kettőse a film után is sokkal a fülünkben marad.

A film legnagyobb előnye ugyanakkor, túl a kiváló alapanyagon, a technikai precízségen és a rendezésen, az első osztályú színészi alakításokban rejlik. Mindkét főszereplő játéka hatalmas meglepetés; Daniel Craig oly’ sok egynemű szerepben is képes volt már bizonyítani tehetségét, elég, ha arra gondolunk, hogy több, mint 40 év után James Bond neki köszönhetően kapta meg emberi oldalát. Az angol színész ezúttal eddigi munkáitól idegen karaktert kényszerült megformálni, és hibátlanul helytállt, nem beszélve a történet legnagyobb kihívását, Lisbeth Salandert alakító Rooney Mararól. A The Social Network apró, mégis fontos szerepében feltűnő fiatal lány teljes testi-lelki átalakulását az Akadémia máris egy jelöléssel honorálta, amiben semmi túlzás nincs; Mara játéka egészen kiváló, főleg, ha figyelembe vesszük a tényt, hogy egy nem kevésbé tehetséges színésznő, Noomi Rapace tette magasra a mércét a svéd eredetiben. A mellékszerepekben nem kisebb nevekkel találkozhatunk, mint Christopher Plummer, Steven Berkoff, Stellan Skarsgård vagy Goran Visnjic, a nyomozás során képbe kerülő új figurák is mind óriási jelenléttel bírnak a vásznon.

A brutalitásában még az edzettebb filmkedvelőket is tesztelő alkotás nem aratott egyértelmű sikert. A kritikusok többnyire szerették, de általában hiányoltak belőle valamit, véleményem szerint viszont a hiányzó láncszemet nem a filmben, hanem magukban kell keresni. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a könyv ismerői értékelték igazán Fincher alkotását, míg azok, akik csak a svéd eredetivel vagy még azzal sem találkoztak, nem találták meg számításaikat. Ennek fényében tehát a kritika, és főleg annak végikicsengése erősen szubjektív – mint mindig. David Fincher olvasott egy remek könyvet, látott egy közepes filmet, majd megvalósította saját elképzeléseit, ami zseniálisra sikerült. Aki ugyanezt az utat járta végig, nem fog csalódni; a The Girl with the Dragon Tattoo elsöprő erejű thriller, páratlan rendezéssel és alakításokkal, ami jól megérdemelt helyét foglalhatja el David Fincher életművének előkelő helyén.

The Girl with the Dragon Tattoo

*****

Cseh Dániel

The Ides of March

A hatalom árnyékában

George Clooney. A színész, aki az utóbbi évekkel bezárólag minden utat bejárt már, amit Hollywood egyik legsikeresebb fia valaha is bejárhat. A sorozatsztár, akit Ross doktorként ismert meg a világ karrierjének pirkadatán: Vészhelyzet. A szuperhős, aki önhibáján kívül futott egy kört a világ kvázi egyik legrosszabb filmjével: Batman és Robin. Az adonisz, aki a múlt évtized folyamán jelentős energiákat fektetett abba, hogy legjobb barátjával, Brad Pittel karöltve váljanak a jelenkori filmvilág két leghiúbb csibészévé: Ocean’s trilógia. Majd újkori világcsavargó… Az egyén, aki nem találja sem helyét, sem létezésének értelmét, rámutatva a modern ember életének legfőbb hiányérzetére: Egek ura. De közben rendező is. És ha ez utóbbi számít karrierje talán egyetlen olyan részének, amiben még nem alkotott cáfolhatatlant, hát akkor majd ebben is megteszi. A következő sorok tárgya az, hogy A hatalom árnyékában vajon Clooney azon filmje-e, amiért végre rendezőként is kiérdemelheti az arany névjegykártyát…

Tartalmát tekintve egy tipikus politikai thrillerrel állunk szemben. Épp a demokrata elnökjelöltségért futó küzdelem finisében vagyunk. A rendező által megszemélyesített kormányzó elnökjelölt, Mike Morris nyeregben érezheti magát. Ryan Gosling által alakított fiatal sajtófőnöke zseniális érzékkel tünteti fel őt a média előtt, miközben ügyesen szúr ki néha egy-egy negatív pletyka segítségével az ellenoldal képviselőivel. De kettősük nem lehetne sikeres egy szürke eminenciás, Philip Seymour Hoffman karaktere nélkül, aki sokat tapasztalt kampánymenedzserként, mindenfajta idealizmustól mentesen végzi el a piszkos munkát, próbál befolyásos támogatókat szerezni a kampányhoz.

A történet hosszú ideig a jól ismert „elnök emberei” koncepció körül forog. A film még akkor sem igazán tántorít ettől, amikor kiderül, hogy Gosling karaktere számít a kampány legnagyobb adujának, így őt próbálják meg először megfúrni a másik oldalról. Ám végül a legnagyobb gyomrost mégis a saját berkei felől kapja, amikor egyértelművé válik számára, hogy a messiásnak hitt elnökjelölt valójában csak egy jól előadott szemétláda. És ezen a ponton kezdődik el Gosling karakterének pokoljárása a két lövészárok közt elterülő senkiföldjén, ahol a tét már nem az, hogy mi lesz a kampány végkimenetele, hanem az, hogy ki tud-e valahogy keveredni a velejéig romlott politika korrupt játszmáiból. És ha igen, akkor mennyire hasonlik meg önmagával…

A sztori nem mutat fel túl sok újdonságot. Tucatnyi politikai témájú filmet láttunk már ugyanerre az egyszerű sablonra felfűzve. Akkor viszont adja magát a kérdés: ha a film tartalmilag sablonos és közhelyes, akkor mégis mitől működik jól? Elárulom: a kitűnő eszközei miatt. Valójában Clooney volt a kulcs mindenhez, mivel a legnagyobbak rutinjával intézte új filmje minden apró összetevőjét. A legnagyobb ötös a zseniálisan összeválogatott színészgárdáért jár neki. Nagyon rég láttam már olyan filmet, amiben az előre megírt karakterek ennyire kompatibilisek lettek volna az őket játszó színészekkel. Clooney-nak ehhez a szerephez nem kellett több annál, minthogy szimplán csak oda tegye magát. És még az is hagyján, hogy az elmúlt évek során generációnk legígéretesebb színészévé avanzsáló Ryan Gosling hiba nélkül hozza le a rászabott főszerepet. Viszont meggyőződésem, hogy az összkép nem lehetne ennyire pozitív, ha Clooney nem nyeri meg filmjéhez Philip Seymour Hoffmant és Paul Giamattit, akik zsigerből hozták a film két talán legfontosabb mellékszereplőjének figuráját. De persze mindez nem működhetett volna egy pattanásig feszültre megírt forgatókönyv nélkül, amiben a rendezőnek szintén oroszlánrésze volt. És akkor még ki sem emeltem a film egyik legfontosabb járulékos összetevőjét, korunk egyik legnagyobb filmzeneszerzőjét, Alexandre Desplatot, akinek az a legjobb a munkáiban, hogy oly észrevehetetlen módon varázsol zseniálisan jó aláfestő taktusokat egy-egy jelenet alá, hogy közben egyáltalán nem vonja el a figyelmet a látható részletektől.

Végül pedig térjünk vissza az alapkérdéshez. Vajon ez lesz az a film, ami beemeli Clooney személyét a vitathatatlan rendezők sorába? Nem hinném, ugyanis pont a rendezői szegmens veszi ki legkevésbé a részét a film sikeréből. Ha nagyon prózaiul szeretnék fogalmazni, azt mondanám: George Clooney most úgy rendez, hogy nem rendez. És ez a vezénylés ennek folyamán minden volt, csak nem karakteres. Így inkább azt mondom, várjunk még ezzel, mert ahogy színészként sem négy film után bizonyította be igazi zsenijét, így rendezőként sincs miért szégyenkeznie. Ezt az egyet leszámítva viszont A hatalom árnyékában bőven kritikán felüli alkotásnak nevezhető, ami már most magabiztosan gyűjtögeti a legfontosabb díjkiosztók jelöléseit. A jövőre nézve pedig pont elég biztosíték lehet, ha tudjuk, hogy Clooney színészként sem elégedett meg soha az elég jóval. Ezek után pedig biztosra veszem, hogy hamarosan rendezőként is le fog tenni az asztalra még legalább egy klasszissal jobb filmeket.

The Ides of March

****

Neumark Milán