In the Land of Blood and Honey

Európában mindig óriási kétkedéssel fogadják azt, ha egy amerikai filmes megpróbál egy európai történelemmel foglalkozó témát vászonra vinni. Valamiért pedig különösen igaz ez akkor, ha a film egy közelmúltban lezajlott, XX. századi eseményre fókuszál. Vajon lehet-e a tengerentúli szemszögből és hozzáállással objektív, a lényegre ténylegesen rátapintó filmet készíteni egy olyan történetről, amihez Amerikának vajmi kevés köze volt? Lehet, láttunk már rá példát. Angelina Jolie, korunk leghíresebb színésznője viszont nagyon kemény fába vágta a fejszéjét, amikor első filmes rendezőként rögtön beleásta magát a múltszázad egyik legkényesebb politikai témájába, a délszláv háborúba.

Ami miatt mégis azt gondolom, hogy Jolie rendezőként való bemutatkozása nem sikerült jól, az nem a téma hiteltelenül való feldolgozása. A film – eltekintve a menetközben ügyesen elhullajtott magyarázó narratíváktól – nem is próbál meg igazán belemenni konkrétan a boszniai konfliktus okaiba és értelmezésébe. Ehelyett sokkal inkább arra koncentrál, hogy egy tisztán etnikai indíttatású háború milyen hatást gyakorol a harcában magára hagyott társadalomra, és hogy az ilyenkor felszabaduló tömeges gyűlölet milyen hihetetlen mértékben állatiasítja el a háborúban harcolók morálját és az emberi élethez való hozzáállását. A baj valahol ott kezdődik ezzel a filmmel, hogy Jolie íróként megpróbálta egy bevett sablon, a háború két különböző oldalára került szerelmesek kapcsolatán keresztül bemutatni és végigvinni az említett témakört. És a baj valahol ott folytatódik, hogy ez a szerelmi szál a főszereplők részéről teljes mértékben irracionálisan hat az őket körülvevő történések miatt. Egy Alja nevű bosnyák nőt társaival együtt autóbuszra tesznek, hogy aztán egy katonai támaszponton fogságban tartva legyenek kiszolgáltatva minden elképzelhető módon az ott élő szerb bakák kényére-kedvére. De ő továbbra is szerelmes abba a szerb férfiba, aki bár nem nézi jó szemmel, de az elejétől a végéig hagyja ezt, hiszen ő is csak egy közülük. Majd ezt a ragaszkodást a film végül egy olyan klisével próbálja megmagyarázni, hogy Ajlát úgy nevelték, ne tegyen különbséget muszlim, szerb és horvát között. És mivel ez a megmagyarázhatatlanul irracionális kapcsolat a történet egyetlen alapja, így magával is rántja az egész film komolyan vehetőségét. És hogy milyen Jolie rendezőként? Nem törnék pálcát a feje fölött, hiszen csak az első próbálkozását láthattuk, de a szerelmi szál jelenetei közötti játékidőt szerintem szokatlanul rossz arányérzékkel töltötte ki. Hiába erősebb ugyanis a filmnek a háborús tragédiákra szorítkozó vonala, ha ez a két főszereplő személyes történetét figyelembe véve nem kap elég hangsúlyt, mi több ellenindokolja azt.

Angelina Jolie első filmje mostanra már szinte minden fronton elbukott, de ez valószínűleg akkor se lehetett volna másként, ha nem ekkora ellenszélben kellett volna megjelennie Európa szerte. Nem biztos, hogy idővel rossz rendező lesz Jolie-ból. Részleteiben véve ugyanis egyáltalán nem kivetnivaló film az In the Land of Blood and Honey. Alapjaiban véve viszont sajnos rendkívül az. És egyáltalán nem azért a világszerte igen elterjedt tévhit miatt, miszerint kedvenc színésznőnk hollywoodi álomgyárasként képtelen lett volna megérteni Európa legbonyolultabb helyét. Ő egyből magára vállalta filmjének írását, rendezését és produceri munkálatait. Ha pedig ehhez hozzávesszük a - nemhogy egy első filmhez, de még önmagában is rettentően nehéz - témaválasztást, akkor talán érthetővé válik, hogy miért lett hatalmas túlvállalás, ez az egyébként kifejezetten jól induló mű számára.

**

Neumark Milán

The Grey

Fehér pokol

Olajmunkásokat szállító repülő zuhan le az alaszkai vadonban, hét ember éli túl. Liam Neeson nihilista figurájának vezetésével megpróbálnak kiutat találni elkeseredett helyzetükből, de a környéket uraló farkasfalka ezt máshogy gondolja, így az amúgy sem egyszerű túlélésből élet-halál harc lesz.

Nagyjából így lehetne összefoglalni a lehető legrövidebben a Fehér pokolra keresztelt (foglalkozik még valaki ezekkel a fordításokkal?) kalandfilmet, de ez legalább akkora – főleg kellemes – csalódásba vezetné a gyanútlan nézőt, mint az életszerű, filozofikus drámát sejtető előzetes. A The Grey bravúrosan esik két szék közé, valami nagyon puhára: biztonsági játékot játszik, és bejön neki, de azért nem mindenki jár jól.

A közönségsiker érthető, a részmegoldásként alkalmazott nyersség ugyan nem vezet sehova, nagyon jól mutat a vásznon, és bár a Taken óta tudjuk, hogy Liam Neeson kemény, mint a kád széle, azért tudja még fokozni. A filmmel ellentétben karakterét átjárja a férfiasság, és jó David Attenborough módjára mondja fel a farkasok minden jellemzőjét, legalábbis azokat, amik a horrorfilmek első félórájára jellemző mivanabokorban hangulat megteremtéséhez feltétlenül szükségesek. Ez egy idő után kissé fárasztó, de valamilyen szinten működik, és még a Sesame Streetről leselejtezett farkasok sem képesek megtörni a vérfagyasztást.

Az igazi probléma a potenciállal van. A The Grey tulajdonképpen egy straight to DVD kalandfilm, ami kapott egy drámai vonalat, Istenkereséssel, sorskérdésekkel és megváltással. Tehát elmondhatjuk, hogy egy átlagos túlélőmozihoz képest jóval komolyabb tartalom szorult belé, de ez csak részben igaz. Az igazság az, hogy minden, ami a filmben jó – tartalmilag, mert a zene és a fényképezés csillagos ötös! -, az Liam Neeson, és az ő karaktere. Az ő figurája érdekes, az ő motivációi, sorsa és múltja az, ami simán elviszi a hátán az egész filmet, és ez így rendjén is lenne, de – igaz, nem sokáig – még hatan vannak rajta kívül. Hat totál jellegtelen, kiszámítható sorssal és ezerszer elhasznált jellemvonásokkal, megmozdulásokkal felruházott szereplő, akik a repülőgép szerencsétlenséget követő ötödik percben töltelékfigurákká minősülnek. A rutinosabb néző így magára marad, és ha épp nincs semmi megbámulnivaló a hófödte tájon, akkor azért imádkozik, hogy Liam Neeson minél hamarabb elnyomjon valami ijesztő/cool/bölcs egysorost, és szétvágjon pár papírfarkast. Ez megbízhatóan be is következik időről időre, csak sajnálatos, hogy a köztes jelenetekben nem történik egyéb, mint egy nyilvánvalóan előre lefixált játékidő rutinos és fáradt kitöltése.

Gondolok itt arra, hogy teljesen felesleges a 7 túlélő, ha egyszer közülük 3-4 kap valamilyen egyéniséget, a többiek csak a stúdióra amúgy rászáradó művért hivatottak elpancsolni. Szintén hiábavaló a szereplők film eleji bemutatása ex-fegyencként, érzéketlen nehézfiúként, ha aztán a forgatókönyv mindnek előhúzza a könnyáztatta fényképet a tárcájából. Ugyanakkor Neeson figurája és az egész környezet, illetve a film technikai megoldásai létrehoznak egy hihetetlenül erős atmoszférát, ami azonnal magába szippantja a nézőt! Ugyanezt erősíti a főhős minden egyes megszólalása, mozdulata: róla tényleg elhiszed, hogy megjárta már a poklok poklát, hiteles szereplő, minden színpadias megmozdulása ellenére is. A párbeszédeken végigívelő sorskérdéseknél már megbillen a léc, mert valódi partnerek híján ezek inkább csak kivetülő monológok, tábortűzrevaló életigazságok.

Sajnos minden jól sikerült hangulatépítésre jut legalább egy olyan amatőrnek ható megoldás, amit látva joggal felszisszenhetünk, így a pozitívumok inkább tűnnek véletlennek, mintsem tudatosnak, és ez rányomja a bélyegét az összképre. Mégis mindenkit rábeszélnék a The Greyre, mert ha eltekintünk a kiszámítható cselekménytől és a semmibe futó párbeszédektől, azért kaphatunk egy szeletnyit Alaszkából, és erre nagyon kevés film képes. Tökéletesen visszaadja a kétségbeesést, a hideg már-már marja az arcunkat, és szinte a saját bőrünkön érezzük, milyen az, amikor a halál a legjobb, ami történhet velünk. Reménytelen utazás a világ végére, Isten keresése, és kérdőre vonása.

A stáblistát pedig ezúttal ne nézzük végig, mert csak aláhúzza kétszer minden kritikámat.

***

Cseh Péter

Tyrannosaur

A Driver, Brandon Sullivan és Joseph. A közelmúlt három, nagy köztiszteletnek örvendő filmjének főhőseiben sok közös vonás van. Mindannyian betegek, a saját démonaikkal küzdenek, de minden egyes próbálkozás, ami a beilleszkedés és (ön)megfelelés rögös útjára vezetne, csak távolabb löki őket a céltól. Közös vonás továbbá, hogy a köréjük épített filmek nem kecsegtetnek hamis illúziókkal, a Driver elhajt a naplementébe, hogy egy másik városban próbálja meg újra, de a kudarc borítékolható, Brandon változatlanul vadászat céljából használja a tömegközlekedést, és Joseph sem lesz más, mint amilyennek a film elején megismerjük, amikor történetesen egy elbukott fogadáson felszívva magát a kutyáján vezeti le a feszültséget, aki már nem éri meg a hajnalt. Joseph nem haragszik a kutyájára, sőt, mióta felesége meghalt, a kocsmatöltelék ismerősökön kívül nem volt más társasága. De a harag nem jelentkezik be előre, nem akkor jön, amikor szükség van rá, és egyetlen úton távozhat a szervezetből. A társadalom jelentős része magába fojtja ezeket az érzéseket, ami jobb esetben szívrohamhoz, rosszabb esetben iskolai mészárlásokhoz és hasonló tragédiákhoz vezet. Joseph más, ő szabadjára engedi, és hogy benne éppen több harag van, mint bárki másban a világon, már csak afféle ráadás.

Paddy Considine a legtöbb ember számára a The Bourne Ultimatum mellékszereplőjeként ismert, pedig az egyébként rendkívül erős Dead Man’s Shoes című film főszerepében is briliáns alakítást nyújtott. Első rendezése, a Dog Altogether című rövidfilm ugyanezen szereplőkkel meséli el ugyanezt a történetet, de nem véletlen, hogy mindez komolyabb játékidőért kiáltott. Peter Mullan és Olivia Colman hátborzongatóan hozzák a főszerepeket, az önmagát is kezelni képtelen Joseph, és az önámításba és hazugságokba menekülő Anita karaktere évek múlva is emlékezetes pontja lesz a brit filmművészetnek. Az első sorokban említett másik két film szintjét persze nem éri el, de ezt aligha várhatjuk el tőle, ugyanakkor a közelmúlt egyik legfontosabb és legerőteljesebb alkotása a Tyrannosaur. Nem kötelező darab, nem mérföldkő, kihagyhatod nyugodtan, de megfosztanád magad egy meghatározó élménytől, és a választól arra a kérdésre, hogy ugyan miért éppen az a film címe, ami.

 ****

Cseh Dániel

Warrior

A végső menet

Dúl a retro. Nem csak a zenében és az öltözködésben, hanem a filmekben és minden más művészetben is. Jó pár éve már, hogy újra erőre kapott a múlt stílusai és irányzatai iránti nosztalgia, de alighanem még csak most csúcsosodik. Nem újkeletű dolog ez. Már régóta megfigyelhető, hogy bizonyos időszakok elteltével periodikusan újra és újra lezajlik egy folyamat, amikor a különböző popkulturális irányzatok külsőségeikben visszafordulnak néhány évtizeddel azelőtti önmagukba. És ahogy egyre inkább haladunk a korral, és az ágazatok is – mint a zene vagy a film – egyre több korszakot tudnak maguk mögött, úgy válnak ezek a kezdetben még rövidnek számító nosztalgiakorszakok egyre hosszabbá és elnyújtottabbá a padlásra tett formák és stílusok folyton növekvő száma miatt.

A filmek esetében sokan azt mondják, hogy ez az egyre eluralkodó fantáziátlanság nem más, mint a történetekben gondolkodó hollywoodi műfajok szükségszerűen bekövetkező és önmagába való visszafordulása. Legújabban a Warrior esetében például. Az utóbbi időben több kísérletet is láttunk a dráma egy nagyon régi formájának a felújítására, amit egyszerűen csak úgy hívnak, hogy boxfilm. Ezek közül a tavalyi Oscar-gálán a The Fighternek már sikerült is megmutatnia, hogy újfent van keresnivalója a vásznon e rég kivesézettnek hitt műfajnak. És bár esetünkben nem igazi boxfilmről beszélünk, hiszen egy MMA verseny áll a középpontban, a formula attól még ugyanaz. Gavin O’Connor filmjében sem más az alapfelállás, mint elődeinél. Mindegyik főszereplő a megváltásért verekszik, vagy edz valakit. Brendan Conlon (Joel Edgerton) a családja menedékét jelentő házáért küzd, míg testvére, Tommy (Tom Hardy) azért, hogy segítsen egy elvesztett bajtársának a családján. A dráma pedig innentől egyértelművé válik: mindkettejük célja szent, a torna fődíját jelentő pénzt viszont csak egyikük nyerheti meg.

De vajon mi viszi el a filmet a hátán? Az, hogy az átlagosnál jobb rendezést két olyan színész játéka támogatja meg, mint Nick Nolte és Tom Hardy, akik közül előbbi teljesítményét nemrégiben jelöléssel méltatta az Akadémia, utóbbi pedig kompromisszumot nem ismerő módon gyúrta ki és áldozta fel magát a film leghálátlanabb szerepéért. A Warrior erőteljességét pedig mi sem mutatja jobban, hogy ebben a nagyszerűen működő, rendkívül családcentrikus és minden pillanatában ökölbeszorítós formulában még a rettentően rossz és megalkuvó végjáték sem tudott annyi kárt tenni, hogy ne emlegethessük a tavalyi év legjobb és legőszintébb filmjei közt. És hogy a retro filmkészítésnek hiányossága lenne az eredetietlensége? Nem, amennyiben képes a régi dolgokat új perspektívába helyezni, azáltal hogy megpróbál valamiben túlmutatni elődein az aktuális kor szellemének megfelelően. A Warrior pedig megteszi ezt, hiszen Rocky Balboa történetével ellentétben itt a küzdelem már nem egy egyszemélyes szabadságharc, hanem egy családi dráma, ahol a szorító másik sarkából előbb-utóbb a főszereplő testvére fog visszanézni.

Warrior

****

Neumark Milán

Shame

A szégyentelen

Ha látsz egy tolószékes embert, elfordítod a fejed. Megnézed, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Megsajnálod, pedig a sajnálatodra van a legkevésbé szüksége. Azon gondolkodsz, mennyivel nehezebb lehet neki az élet, és nem jut eszedbe, hogy neked talán könnyű? És miközben ezen töröd a fejed, elmész egy olyan ember mellett, aki hasonlóan súlyos betegséggel küszködik. Most fordulj meg! Észreveszed a tömegben, hogy kiről beszélek? Látod már? Nem. És nem is fogod.

Mert egy nimfomániás embert nem veszel észre. Ő sem veszi észre saját magát. Pedig az, ami benne lejátszódik, ami kifordítja, ami tönkreteszi, szörnyű kór. Nem ragályos, nem parkolhatsz vele előnyösebb helyen, de megkeseríti a mindennapjaid, főleg, ha felismered magadban. Steve McQueen zseniális Hunger című filmje után ismét Michael Fassbender tehetségére építette filmjét, melyben ezt a felismerést követhetjük végig. Brandon első látásra kifejezetten irigylésre méltó figura; jóképű, drága ruhákban jár, jól fizető állása és gyönyörű lakása van. Brandon beteg. Szexfüggő. Mocskos magazinok, fizetős weboldalak, segédeszközök, prostituáltak, önkielégítések kísérik végig napjait, de Brandon egyedül él, ezért nincs senki, aki tudatná vele, hogy ami történik, az nem normális. Sissy nevű húga azonban a városba érkezik, és nála száll meg pár nap erejéig. Sissy nem kevésbé bonyolult teremtés, és talán az egyetlen ember, aki fel tudja nyitni Brandon szemét. De a felismerés, a kiút keresése soha nem könnyű.

Ennek az illúziójával nem is kecsegtet a film, egyszerűen csak végigkövet pár napot Brandon életéből. Felmerülhet az olvasóban a kérdés; ebben ugyan mi olyan zseniális? Hibátlan a rendezés, Fassbender és Mulligan páratlan tehetséggel alakít, a zenék, a fényképezés első rangú, a forgatókönyv kivételes, igen, de a válasz a kérdésre nem ez. A Shame nem attól jó, amit látsz vagy hallasz belőle, hanem attól, amit beindít benned. Hogy elülteti a gondolatot, hogy felkavar, hogy nem tudod kiverni a fejedből, és végigkíséri a következő napokat, heteket, talán hónapokat is. A bőröd beveszi az illatát, és mindenről beugrik valami, amit abban a két órában láttál, hallottál, éreztél. Ezt tudja a Shame. Ezt tudja Steve McQueen. És ezt tudják nagyon kevesen rajta kívül.

Shame

 *****

Cseh Dániel