Ajánló

ae_1.png

kepregenyfilmek.gif

kt.png

pcdome.png

Szerkesztőség

Cseh Dániel

főszerkesztő


Cseh Péter

szerkesztő


Neumark Milán

szerkesztő

Utolsó kommentek

  • dino vercotti: Gyönyörű. (2012.12.18. 10:02) Ákos - 2084 (2012.12.15.)
  • kiskutyauto: Korrekt kritika (bár a sietést sem a filmalkotók számlájára írnám, hanem a bizniszére, hiszen egy ... (2012.10.15. 02:00) Prometheus
  • : Az eddigi legkorrektebb, illetve a saját véleményemhez legközelebb álló, így fogalmazok inkább. J... (2012.07.27. 22:48) The Dark Knight Rises
  • Ppix: @jo.e: "Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. L... (2012.06.14. 10:08) Prometheus
  • jo.e: Mondjuk pont a csillagképek... 2 tudós, + Weyland gondolja úgy a filmben, h. meghívók. Lehet, h. a... (2012.06.14. 09:31) Prometheus
  • Utolsó 20

Prometheus

2012.06.10.

Prometheus

Prometheus. 2012 legjobban várt mozis élménye. A film, ami már évek óta készült különböző formákban és akkora várakozás övezte, ami már-már példátlannak minősült az elmúlt évek kapcsán. A film, amit mindenki úgy könyvelt el, hogy a filmtörténet egyik legnagyobb mítoszának előzményét, alapvetésének körülményeit fogja tisztázni. És a film, ami végül közel ugyanolyan megosztónak bizonyult, mint annak idején a The Matrix. A Prometheust már akkor szétszedte mindenki, amikor jóformán még be sem mutatták. Ilyen körülmények között érkezett hazánkba pár nappal ezelőtt Ridley Scott Alien előtörténetként aposztrofált filmje, ami pontosan annyira előzményfilm, mint amennyire nem az. Valószínűleg egyrészt ez a fajta előzetes skatulyaelv az, ami miatt a Prometheust övező kritikai fogadtatás most ott tart, ahol: állóháború alakult ki, ahol az egyik tábor megrökönyödve konstatálta, hogy nem Alien filmet kaptunk, hanem egy érthetetlen, bugyuta, a ’79-es filmmel összekapcsolhatatlan elvonatkozatását az alaphelyzetnek. A másik tábor eközben korszakalkotó sci-fi-ről, mindfuckról és Blade Runner-i minőségről beszél. Mindkét fél álláspontjában vannak igazságok, ám mindkettő túloz is.

A két véglet persze érthető. Szinte minden eddiginél nagyobb várakozás övezte a filmet és ilyenkor lehet a legnagyobbat koppanni vagy a leginkább elszállni egy filmtől. A várakozással persze semmi baj nincs. A baj azzal van, ha a várást felváltja az elvárás. E két szó között pedig pontosan annyira vékony a jelentést elválasztó határmezsgye, mint amennyire vékony az a vonal, aminek egyik felére állítva a Prometheust Alien előzmény lesz, a másik felére állítva pedig már nem az. Sok mindent megmagyaráz az alienek eredetét és rendeltetését illetően, de hangulatában, felfogásában és témaválasztásában már teljesen eltér tőle. Ridley Scott visszatért gyökereihez, a leglényegesebb módosítás pedig annyi, hogy a sci-fi horrort lecserélte vegytiszta sci-fi-re. Új filmjével pedig páratlanul nagyot álmodott. A Prometheus egy igyekvéstől és ambíciótól duzzadó mű, amiben a szereplők megpróbálják megkeresni létünk eredetét és teljességében megbízható válaszokat ugyan nem kapunk a felvetés minden egyes mozzanatára, ezzel szemben viszont feltesz néhány elgondolkodtató kérdést mindannyiunk számára. Remek színészek játszanak benne. Az úgynevezett hollywoodi újgeneráció legcsillogóbb arcai lépnek színre, de közülük is Michael Fassbender az, aki Ridley Scott legújabb androidjaként szabályosan uralja a vásznat, a ráeső játékidő minden másodpercét kihasználja, ezzel pedig sikerül Davidet a filmtörténet legzseniálisabban megalkotott figurái közé emelnie. De a Prometheusnak a képi világa is páratlan. Az elmúlt évek leggrandiózusabb, legjobban kidolgozott látványa repíti legénységét a veszélyes messziségbe. A Prometheus fedélzete valami egészen elképesztő. Soha nem volt vásznon ennél kidolgozottabb, ennél alkotottabb űrhajó sem belülről, sem kívülről. Valóban egy új szintet képvisel a mozivásznon megjelenve, csakúgy, mint az LV-223 tájai és helyszínei.

De igazságtalan lenne, ha csak és kizárólag a szuperlatívuszokról szólna ez az írás. Beszélni kell a hibákról is, a Prometheus ugyanis korántsem tökéletes film. Nem lehet az, mert ha az lenne, nem lehetne érezni rajta semmilyen kapkodás jelét sem. A Prometheus viszont siet. Szokatlanul kevés időt fordít az alapvetés felvezetésére, amikor pedig a legénység az idegen bolygóra ér, néhol már csapongó is a cselekményt tekintve. Ettől persze a figyelmesek számára még minden érthető marad, egy-egy cselekménysorozat indokolatlan mértékű gyorsasága viszont érezhetően rontja egyes jelenetek hatásosságát. A Prometheus ennél fogva tipikusan az a film, aminek nagyon jót tett volna az plusz 25-30 perc, hogy a felvezetés bemelegítőbb jellegű, a karakterek kibontottabbak, az akciójelenetek pedig megvalósítottabbak legyenek. Reméljük, Scott jó szokásához híven idővel orvosolja majd ezt az egyáltalán nem jelentéktelen dramaturgiai hibát.

Arra a kérésre, hogy a Prometheus idővel lehet-e klasszikus, nehéz manapság egyértelműen válaszolni. Az említett hibák nem olyan jellegűek, ami a film státuszába avatkoznának, a kvalitásai a témaválasztásánál és megvalósításánál fogva megvannak hozzá. Az embereket már most teljesen megosztja, ami egy jó jel, mivel manapság mással már szinte lehetetlen, hogy egy film kiverje az ingerküszöböt. Persze ugyanakkor szomorú is, hiszen a legtöbben a történet hiányosságát feszegetik. Sajnos elszoktunk a kérdésektől és elszoktunk attól, hogy feldobják nekünk a labdát. Jóformán hanyatt-homlok menekülünk előle és vadul keressük a kijáratot, amikor arra kérnek minket, hogy mi is adjunk hozzá valamit egy gondolathoz, egy közös felfogáshoz. A Prometheus pedig ezt teszi. Elültet egy gondolatot és felkér téged a táncra. Ad valamit, de ugyanúgy kér is tőled. Belenéz a fejedbe, mert kíváncsi rá, hogy mi van ott. És belenyúl a zsebedbe is, ahová az Alienes előítéleteidet dugtad el mozi előtt, ahelyett, hogy inkább bölcsen otthon hagytad volna őket. Éppen ezért jól gondold meg, hogy mit vársz a Prometheustól. Puszta Alien filmként egészen biztosan nem fogja megállni a helyét előtted, de akkor se, ha ezüsttálcán követelsz magadnak minden választ, ahelyett hogy te is alámerülnél a gondolataidban. Tömegfilmnek készült, de senkinek sem fog tetszeni, hogyha tömegfilmes válaszokat vár tőle. Ez a Prometheus elviselhetetlen súlyosságú keresztje.

Prometheus.png

Prometheus

****

Neumark Milán

Címkék: sci-fi alien ridley scott prometheus 4/5 neumark milán

51 komment

Az Alien tetralógia

2012.06.03.

Az Alien tetralógia

A cikk spoilert tartalmazhat annak, aki még nem látta a filmeket!

2012 tavaszának kezdetén elérkeztünk egy bizonyos pontra, ami sokak életében vízválasztónak bizonyult. Amíg a világ társadalmának egyik jelentős részének fele a Diablo III nevű PC-s játék megjelenésének közelsége miatt került napról napra egyre infantilisebb lelkiállapotba, addig a másik fele Ridley Scott Alien előzményfilmjének embertelen mértékűvé váló marketinggépezete miatt tekeredett fel úgy, mint egy damil az orsóra. Persze valahol teljesen mindegy, hogy melyik táborhoz tartozik az ember. Akár moziba járó, akár játékos hajlam, mostanra már teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy 2012 lesz az az év, amitől mindenki ledobja az ékszíjat. És talán nem nagy meglepetés, hogy e bejegyzés írója sem kívánt megmenekülni a ragályos kórként terjedő őrület elől. A következő sorokban a XX. század egyik legnagyobb és leghírhedtebb filmszériájának próbálunk meg emléket állítani a Prometheus című film közeledtének apropóján.

Az Alien tetralógia idén már 33 éves múltra tekint vissza és ennek első darabjáról korábban már kimerítően értekeztünk. Viszont az idők során készült három folytatás is az örökérvényű sci-fi-horrorhoz, amik – függetlenül a végeredmény létjogosultságától – a maguk módján mind-mind klasszikussá váltak a sorozat rajongóinak szemében. És mivel más-más rendező készítette őket, így mindegyik rész a maga módján egy külön kategóriát képvisel az egységben, ezzel minden epizóddal egy új, különleges ízt adva a sorozattá érő történetnek.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál

A filmről írt kritika az alábbi linken olvasható.

Neumark Milán - Alien (Director's Cut)

alien.png

Aliens

A bolygó neve: Halál

A Twentieth Century Fox mindössze pár évvel az Alien sikere után már kezdeményezte egy folytatás előkészületeit. A rendező kiválasztása végül egy fiatal, de akkor már nem tapasztalatlan filmes személyre esett, a The Terminatort elkönyvelő James Cameronra. A kanadai filmrendező halálosztójának sikerén felbuzdulva valószínűleg sejtette, hogy az izomszagtól súlyosodó Reagen-korszak elvárásai mellett nem lesz igény még egy, az első részhez hasonló, paranoid hatású, folyosói horrorfilmre, ahol a cselekmény fejlődése elsősorban nem a szereplők tetteiben, hanem lelkivilágában megy végbe. Viszont az első rész óriási sikere miatt nem is volt hajlandó teljes mértékben elszakadni attól, így az Alien story line-át gyakorlatilag pontról pontra felhasználta a folytatásban és helyette inkább a rémisztés és az izgalomkeltés jellegét tette át egy teljesen más koncepcióba. Az ötlet pedig, hogy egy sikerfilm folytatását mindig tele kell rakni sokkal több és sokkal nagyobb akciójelenettel, azóta is utat mutat Hollywood filmeseinek. Egy tengerészgyalogos századot látunk, akik Ripleyvel karöltve mennek vissza az előző rész, azóta már felderített bolygójára, az LV-424-re. Hatalmas tempóban és veszett fegyverekkel törnek be a telepesek kihalt épületkomplexumába. Csakhogy mire odaérnek, már rég nem ők vannak hazai pályán. Idegenek tucatjai szállták meg a telepet, és amit a film szlogene ígér, brutálisan megvalósul: ezúttal háború lesz. Ahogy a nagy előd, úgy Cameron filmje is bővelkedik a finom politikai célzásokban. Minden fontosabb szereplő képvisel valamit. Ebben a részben fejlődik ki tökéletesen Ripley lázadó, a parancsokkal szembemenő karaktere. Ott van Gorman, aki tekintélytelen, hozzá nem értő katonai vezetőként képtelen kezelni a krízishelyzetet, miután bátran a halálba küldte katonáit. Vasquez, az amerikai kisebbség, akit nem teljesen hátrahagyva ugyan, de feláldoznak a többiek, amíg ő a hátukat védi a meneküléskor. Vagy éppen Hudson, a nagyszájú amerikai katona, aki a küldetés katasztrófájakor elsőként omlik össze mindenki közül. És persze a többi, állig felfegyverzett tengerészgyalogos, akik semmit sem érnek az ismeretlen ellenséggel szemben és tudatlanul sétálnak bele annak csapdájába. A kihalt atmoszféraprocesszor állomás sötét folyosóinak hangulata gondoskodik arról, hogy az első rész után elvárható félelemküszöböt is megüsse a film. James Horner zenéje és a mozgásérzékelők szűnni nem akaró pittyegése pedig tesz róla, hogy a mind az akció, mind a félelem tapinthatóvá váljon a néző számára. Emellett James Cameron filmje olyan tempót diktál, ami sci-fi-horrorból igazi akció-sci-fivé teszi a folytatást, H.R. Giger lényei pedig ezúttal létszámstop nélkül özönlenek. Az 1986-os Aliens egy tipikus filmje a korszak mozijának, ezzel együtt annak mégis az egyik legegyedibb, legkidolgozottabb darabja. Egy szenzációs második rész, ami úgy vált tökéletes folytatássá, hogy páratlanul okos módon még csak meg sem próbálta elődjének ösvényét járni. Az Alien egy műfaj csúcsát jelentette a maga korában. A széria pedig örökre szóló klasszikus státuszt nyert azáltal, hogy az Aliens esetében sem volt ez másként.

aliens.jpg

Alien 3

A végső megoldás: Halál

A bajok pedig valahol 1992-ben kezdődtek. Mint ismeretes, ekkor készült az Alien sorozat harmadik és sokak által legproblémásabbként emlegetett része. Mivel a ’80-as évek során jelentős rajongótábor épült ki a két Alien film köré, így a stúdió további vaskos pénzkötegek megszerzésének lehetőségét látta egy újabb rész elkészítésében. A rendezői székbe azt a Vincent Wardot ültették, akit a sztorival is megbíztak, de Ward már az előkészületek során egy olyan irányba vitte el a filmet, ami Ripley karakterét harmadrangú szereplőként kezelte. Amikor a stúdió látta az első anyagokat, azonnal menesztették Wardot és idő híján egy tapasztalatlan, elsőfilmes rendezőt hívtak be a helyére, akit történetesen David Finchernek hívtak. Fincher később számtalan alkalommal hangot adott elégedetlenségének, miszerint Ward menesztése után a stúdió gyakorlatilag saját maga akarta leforgatni a filmet és a menesztés miatti 3 hónapos csúszás is meglátszott a produkción, a végeredmény összecsapott lett. Két kultuszfilm tökéletes elemei után kaptunk egy gyengén kivitelezett CGI xenomorphot, egy temérdek dramaturgiai hibától hemzsegő folyosói üldözést, unalomba fulladó középrészt és egy tucat, felskiccelt, érdektelen figurát. Ami viszont mégis azt mondatja velem, hogy az Alien 3 minden hibája ellenére képes volt végül a sorozat befejező epizódjának szánt részt megfelelően betölteni, az Fincher korán megmutatkozó páratlan stílusérzéke. A Sulaco fedélzetén játszódó nyitójelenet tökéletes módon gyújt alá a későbbiekben takaréklángon tartott feszültségnek. A film helyszínéül kitalált, elhagyatott börtönbolygó pedig ontja magából a posztapokaliptikus hangulatot, ami nemcsak megmentette az epizódot a jellegtelenségtől, de végül annak elsőszámú névjegyévé vált. Ezenkívül Fincher még tovább növelte a körülmények okozta olcsó színvonalat azzal, hogy két zseniális színészt is bevont Sigourney Weaver mellé a középpontba: Charles Dance a főszereplő orvosaként, majd idővel szeretőjeként alakít jellegzetes angol temperamentumában, de nála sokkal fontosabb Charles S. Dutton, aki a börtöntelep papjaként epikus erejű szónoklataival fokozza a film apokaliptikus hangulatát. Kétség sem férhet hozzá, hogy karaktere a film új szereplői közül az egyetlen tökéletesen felépített személyiség. Továbbá dicsérhető még a film egyik utolsó jelenete, - bár ekkor már rég tisztában van a néző vele, hogy milyen sors fog rá várni - Ripley halála mégis megdöbbentően hat, nem kis befejezést adva ezzel a sorozatnak a lehető leglogikusabb pontnál. A film utolsó másodperceiben pedig lélegzetvisszafojtva hallgatjuk végig a főhősnő első részből ismert rádióüzenetének bejátszását, ami szintén része annak a néhány zseniális momentumnak, amivel ez a valahol elrontott, valahol megmentett film rendelkezik.

alien3.jpg

Alien: Resurrection

Alien 4: Feltámad a Halál

1997-ben a Fox újabb nyereségvágyának köszönhetően a sorozatnak sikerült ledegradálódnia arra a színvonalra, aminek eredetileg is szánták. Már a történet alapvetése is árasztja magából a rókabőr szagát. Ellen Ripleyt több mint 200 évvel elhunyta után egy titkos katonai laboratóriumban klónozzák, hogy testéből kioperálva az idegen lényt a cég emberei végre megszerezhessék. A folytatás innen már a jól ismert akciófilmes recept szerint megy tovább: elszabadul a pokol, majd a „harcolunk és menekülünk” szisztéma szerint folyik le a film szűk két órája. A rendezőséget ismét egy új arc, ezúttal a francia Jean-Pierre Jeunet töltötte be. Munkájával egyébként a világon semmi probléma nincs, ezt a filmet már alapjaiban rontotta el a fullosan B-filmes forgatókönyv, amit elvileg az a Joss Whedon szerzett, aki azóta már nagy megbecsülésnek örvend a The Avengers című film sikere kapcsán. A színészgárda korántsem volt rossz, elvégre Weaver mellett a főbb szerepeket olyan nagyságok vállalták, mint Winona Ryder, Michael Wincott, vagy az emberek és majmok között fennálló genetikai kapocs megtestesítőjeként is ismert Ron Perlman. A hozzájuk megírt figurák viszont rémesen egysíkúak és sablonosak. És ha ez még nem lenne elég, a forgatókönyv Ripley karakterét is kikezdte. A főhősnőre szinte rá se lehet ismerni, a klónozás során a királynővel létrejött genetikai kapocs révén savas vérű, a xenomorphok felé is érzelmeket tápláló szuperember lett, ami teljesen nevetséges és abszurd az előzmények tükrében. A játékidőt egyébként jellegtelen B-filmes tűzpárbajok és beszólogatások töltik ki az egydimenziósra megírt szereplők részéről, ami már idejekorán a Film+ színvonalára süllyeszti le a filmet. Mindezt pedig egy olyan befejezés követi, ami az előző részek tudatában már bőven a cselekményidő felénél kiszámíthatóvá válik… A Resurrection alcímmel jelzett epizód persze korántsem nézhetetlenül rossz. Ez a film önmagában készített akciófilmként még teljesen meg is állná a helyét, hiszen a kvalitásai megvannak hozzá. A baj az, hogy ez a film az Alien sorozat részeként születhetett meg, nem tisztelve és nem továbbörökítve annak egyik erényét sem. A Resurrection tipikus példája a ’80-as évek során kialakult, majd a ’90-es évek során egyre gátlástalanabbá váló gyakorlatnak, aminek során mindig újabb bőröket húznak le korábban befejezettnek tekintett, színvonalas sikertörténetekről, teljesen kifacsarva ezzel azoknak végkicsengését néhány plusz dollárért cserébe. A másik megbocsáthatatlan tény pedig, hogy ezzel a B-típusú akciófilmek szintjére degradált befejezéssel a Fox olyan trash színvonalú förtelmek későbbi elkészítését is legitimizálta, mint az Alien vs. Predator filmekként elhíresült spin-offok, amiket igényes filmnézőként még véletlenül sem szabad Ridley Scott és James Cameron Alien univerzumának részeként kezelni.

alien 4.jpg

Alien

*****

Aliens

*****

Alien3

***

Alien: Resurrection

**

Neumark Milán 

Címkék: sci-fi thriller alien ridley scott 5/5 4/5 3/5 neumark milán

2 komment · 1 trackback

Director's Cut / Alien

2012.01.22.

Alien

A nyolcadik utas: a Halál


Vannak filmek, amiknek nem kell fél óra ahhoz, hogy megteremtsék egy atmoszféra alaphangulatát. Az Alien című klasszikus egy ilyen film. A 20th Century Fox logójával együtt összesen 120 másodperc telik el, mire kirakódik az a bizonyos öt betű Jerry Goldsmith zenéjére az űrben, ahol senki sem hallja, ha sikítasz... 2 perc. Ha leoltottad a villanyokat, ennyi kell a világ legjobb filmjének ahhoz, hogy egy olyan mélyre ható paranoiába vigyen, amiről még a legrosszabb rémálmaidban sem hitted volna, hogy létezik. Nem tudnám megmondani, hogy tegnap hányadszorra néztem végig életemben, de maradjunk annyiban, hogy finoman szólva is régi már egy kicsit a házasságom ezzel a filmmel. És ezért most bajban vagyok… Nehéz számomra már úgy írni erről a filmről, hogy az valóban annyira erőteljes és letaglózó legyen, mint amilyen az Alien maga is úgy az első húsz alkalommal. Hogy kissé érthetőbbé tegyem: talán mindannyian játszottunk olyat gyerekkorunkban, hogy egy bizonyos szót addig-addig ismételgettünk magunkban, mire már teljesen értelmetlenné és idegenné vált fejünkben… Valahogy így éreztem magam tegnap délután az Alien című film fogalmam sincs, hányadik megtekintése után. Aztán estefelé, ahogy kezdtek kialudni a fények, hirtelen úrrá lett rajtam valami… Egy olyan jellegű érzés, ami valahogy emlékeztetni kezdett gyermekkorom első, epikus erejű filmes élményeire: The Terminator, Star Wars és az Alien. Ekkor már tudtam: hiába láttam már több tucatszor, sőt akár még százszor is megnézhetném, ezt a filmet sosem leszek képes lerázni sehogyan sem. Kár lett volna veszni hagyni a pillanatot, gyorsan át is pörgettem újra a film legfontosabb jeleneteit, valamint elővettem a zenei albumát is és éreztem, ez a mű sohasem lesz képes megfakulni. Századszorra is ugyanolyan erejű, mint legelső alkalommal találkozni vele. Mire bealkonyult, már újra ott voltam mindennek a kezdetén…

Alien - 01.png
Szóval kirakódik az az öt betű, majd megjelenik egy teherhajó a távolban. Csendesen zúg hazafelé, de belseje korántsem barátságos. Piszkos szervizfolyosókon és rendetlen pilótafülkékben pásztáz hosszú percekig a kamera. Furcsa zajok törik meg néha a Nostromo belsejének végtelen csendjét és egyre jobban eluralkodik rajtad az a rettenetes egyedüllét-érzet, amiről már a legelső pillanatokban tudod: ilyen film nem létezhet több, csak ez az egy. Számtalan olyan eszközzel operál a film, ami már a hetvenes évek végén is mindennek volt nevezhető, csak épp szokványosnak nem. Nagyon sok olyan technikai formulát vet be, ami első ránézésre teljesen érthetetlennek tűnik mai szemmel nézve. Például hogy a hajótest felvezetése után egy űrsisakon áll meg a kamera és hosszú másodpercekig nem történik semmi. De miért? Aztán meg is kapod az első szívrohamot, amikor fülsiketítő hangon elbődül az addig teljesen élettelennek mutatkozó műszerfal, a szemben lévő sisakon pedig látod visszatükröződni a számítógép monitorán sorban kirakódó bináris jeleket félelmetes sípolások és tompa, semmihez sem hasonlítható, szürreális gépi hangok kíséretében. ANYA, az űrhajó központi számítógépe érzékelt valamit a világűr legelhagyatottabb részéből. Egy ismeretlen jelet, amiről fogalmunk sincs, hogy mi lehet, csak annyit sejthetünk róla, hogy hamarosan ki fogja billenteni a világűrt néma, elementárisnak tűnő egyensúlyából. ANYA programja szerint meg kell tudni, hogy mi az: felébreszti hét fős legénységét a hosszú hiperálomból.


A formabontó eszközök sora pedig még csak most kezdődik. A legénység tagjai egy űrhajót irányítanak csillagrendszereken át, de ez a tény ne tévesszen meg senkit. Egyszerű munkásemberek, de a film alatt egy olyan pillanat nem lesz, amikor ép ésszel fel tudnád fogni vagy akárcsak egy kicsit is meg tudnád érteni, hogy valójában milyen viszony fűzi őket egymáshoz. Holott a közös munkájuktól elkezdve az űrhajón eltöltött legbensőségesebb pillanataikat is végigkísérheted a kamerán keresztül. Először például reggelizni látjuk őket. Az egyik pillanatban még önfeledten beszélgetnek, viccelődnek egymással. Olyan, mint egy család… Szeretik egymást. Aztán a következő másodpercben már vadul vitatkoznak a kemény munkáért járó prémium újraelosztásán. Nincsenek szokványos, kerek dialógusok köztük, számos párbeszédet néha érthetetlenül reagálnak le a felek, vagy éppen be sem fejezik azt. De hamar kiderül az is, hogy nincs igazán központi szereplője se a filmnek, de még olyan se, aki hollywoodi értelemben vett tipikus karakter lenne. Persze ettől még mindenkinek vannak könnyen beazonosítható jellemvonásai. Parker például cinikus sértegetésekkel próbál a többiek fölé kerekedni. Brett a háttérben húzódik meg és egyfolytában a saját szócsöveként használt barátja elégedetlenkedő kampányait helyesli. Lambert megállás nélkül nyavalyog és panaszkodik, olyan mintha már előre félne valamitől. Kane keveset beszél, barátságosnak tűnő alkat, de leginkább cigarettázva, nagy bögre kávé mellett mereng a világ dolgain. Dallas kapitány egy magányos farkas jellegű forma. Unalmas rutinnal végzi a dolgait, valószínűleg ő a legrégebbi bútor a fedélzeten, ha pedig nincs dolga, máris félrevonul kabinjába komolyzenét hallgatni, hiszen minden pillanatában lerí róla, hogy elege van már a többiek társaságából. Ash a természettudományos tiszt, akinek ennek megfelelően minden kérdésre van egy kiválóan semmitmondó válasza, egyébként meghúzódó kis jellem. És itt van nekünk a fiatal Ripley, aki kötelességtudóan teszi a dolgát, de az első pillanattól kezdve látszik a szívós akaratosság az arcán. Talán ő az, aki a leginkább szeretne kitörni ebből az egészből és esze ágában sincs egy koszos teherhajón végeznie. Szóval mindegyik konkrét és jól kivehető tulajdonságokkal rendelkezik, mégsem áll egyik karakter sem a többi felett. Mármint a film cselekményidejének szempontjából semmiképpen sem Egyetlen közös dolog van bennük: rettenetesen elegük van már ebből a melóból. Most pedig fél úton hazafelé még kaptak egy totál ismeretlen rádiószignált is egy teljesen felderítetlen bolygóról, amit a szerződésük szerint ilyen esetekben muszáj kivizsgálniuk, mert ha elmulasztják, akkor egy árva vasat sem kapnak. Nem nagyon örülnek neki…


Az, hogy a bolygóra leszállva már mi is történik velük, csupán része a felvezetésnek. Olyan dologra akadnak, amilyet még ember nem látott addig. Egy ismeretlen eredetű űrhajóroncsból sugárzódik a titokzatos rádiójel. Hárman közülük belépnek, hogy megnézzék, mi leledzik benne. Amit pedig magukkal hoznak onnan, az már több mint horror. Ekkor viszont még fogalmuk sincs, hogy a halálra nevezték be őket.


Ami pedig innentől kezdve útjára indul, az kegyetlenebb és rémisztőbb, mint bármi, ami a filmtörténelem során valaha is gyöngyvászonra került és kerülni fog. És ha először látod, nem garantálom, hogy utána nem fog hetekig tartó üldözési mánia kísérni. De miből áll össze a legmélyebb paranoia? Adott egy űrhajó, egy teljes mértékben izolált környezet, ahonnan egyszerűen nincs hova menni. És valami ekkor már lappang a Nostromo eddig kihaltnak hitt helységeiben. Valami, amit Ridley Scott kamerája egyszer sem hajlandó explicit módon mutatni. Pillanatokra tűnik fel, csak részleteket látunk néha belőle, és a film végéig próbáljuk összerakni, hogy hogy is nézhet ki teljes egészében. És ez zseniális. Zseniális, mert a rettegés tárgya egyszeriben megfoghatatlanná válik. A film nem mutatja be az idegent, csakis akkor tűnik fel egy-egy pillanatra, amikor a cselekmény szerint ő van akcióban. És mivel nem ismerkedhetsz meg vele ennél jobban, így fogalmad sincs, hogy mire képes valójában. De van egy dolog, ami még ennél is rosszabb. Az idegen hollétének a találgatása. Miközben a szereplőket figyeljük, a lény látszólag sehol sem mutatkozik, de mégsem tudsz megszabadulni a helyszín okozta irtózatos paranoiától, mivel az idegen közvetlen jelenlétének érzése az utolsó pillanatig végigkíséri a film velőig ható atmoszféráját. Nem látod, de pontosan tudod, hogy ott van. Ott tartózkodik a következő szellőzőjáratok valamelyikében, vagy a folyosó végén balra elágazó alagútban, vagy közvetlenül az ajtó mögött, miközben a legénység tagjai tanácskoznak, miközben próbálnak a túlélésért játszani, egyszerűen nem tudhatod, de mégis biztos vagy benne, érzed, hogy ott gubbaszt valahol a közelben…

Alien - 02.png
Ezekre a dolgokra pedig millió zseniális eszközzel játszik rá a film, hogy még jobb lehessen. A legenda szerint Ridley Scott a rázósabb jeleneteknél nem adta tudtára színészeinek, hogy mi fog következni, így amikor az egyébként is kiváló színészek váratlanul belefutottak egy-egy nem várt momentumba, az arcukra kiülő rémüldözésük teljesen valódiak lettek, és ezért is válik annyira átérezhetővé az egész. Dan O’Bannon és Ronald Shusett átdolgozott forgatókönyve pedig a film összes várakozással teli jelenetét pattanásig feszültre nyújtja, ami még tovább fokozza a nézőben egyébként is határtalan félelemérzetet. Ráadásul Scott még belerakott két akkora csavart a történet vége felé, aminél döbbenetesebb erővel talán azóta sem tudott lecsapni még semmi. És itt van még Jerry Goldsmith, egykori filmzenei atyaúristen, akinek albuma a lehető legfélelemteljesebb zenei betétekkel, sőt, zene helyett számtalanszor inkább végtelenül bizarr, űrbéli hangokkal operál.


Sokat lehetne még méltatni ezt a filmet, a szuperlatívuszok sora ugyanis korántsem teljes. A film korabeli politikai vetületéről, a vezetőség cserbenhagyásának szimbolikájáról például szó sem esett. De valahol fölösleges is, hiszen egyrészt fontos dolgokat lőne le, másrészt nem elég írni vagy beszélni róla. Az Alient csakis átélni lehet. 33 éve készült és a mai napig működik az utolsó, legapróbb részletekig. Ridley Scott pedig nem csak egy műfaj, a sci-fi-horror csúcsát teremtette meg ezzel, hanem elkészítette a világ máig egyik legjobb filmjét. Az Alien egy klasszikus, zseniális és örök érvényű mű.


Rendezői változat


2003-ban Scott úgy döntött, újravágja klasszikus űrhorrorját, ezzel egy-két újabb perspektívát adva neki az aktuális korszaknak megfelelően. Nehéz dolog konkrétan értékelni, mert az Alien ezen verziója nem az a tipikus rendezői vágás, amire általában rá szokták ezt a jelzőt mondani. Én egy régebbi válogatásban már láttam a film mozis verziójából eredetileg kimaradt jeleneteket, de ezekből a ’70-es évek filmtechnikai feltételei miatt nem sok került bele a 2003-as rendezői változatba. Maradjunk annyiban, hogy talán jobb is így. Igazából két darab, általam említésre méltó jelenet került bele a vágásba. Az egyik, amikor Ripley a finálénál lejátszódó menekülése közben váratlanul belebotlik az idegen rejtekhelyébe és drámaian szembesül vele, hogy mi is történt néhány társával. A másikkal még a film első felében találkozhatunk, amikor is Lambert és Ripley egymásnak esnek az idegen űrhajóroncsban tett kirándulás után. Véleményem szerint mindkettő hasznos plusz adalék volt a filmhez, hiszen utóbbival még érzékelhetőbbé vált a legénység tagjainak félelme, valamint a hirtelen jött veszélyforráshoz alkalmazkodni képtelen moráljuk kilengései. Előbbi jelenet pedig inkább az igazi film- és Alien fanatikusoknak nyújtott egy addig még soha nem látott érdekes információt az idegen berendezkedéséről és tetteiről.


Scott rendezői változatának igazi értelme azonban nem ezekben az adalékokban mutatkozik meg. Először átejtette a filmet az ilyenkor szokásos formaságokon, úgy, mint a kép digitális módszerekkel történő felújítása és a hang mai igényeknek megfelelő újrakeverése. Az igazán fontos változtatás azonban a jelenetek újravágása volt. Ez pedig főleg a film első egy óráját érinti. Gyorsabb, pattogósabb vágások jellemzőek és néhány, eddig általam sosem látott, új kameraállást is beletett a filmrendező. Míg ez utóbbi fontossága elhanyagolható, addig a bevezetés gyorsabbra vágása számomra nem jelentett pozitívumot. A mozis változatot jellemző rendkívül lassú, rendkívül kifinomult hangulattechnikai elemek veszítettek némileg a jelentőségükből, az atmoszféra pedig ezáltal kissé felszínessé vált. A film első felében így az indokoltnál sajnos egy picit gyorsabbnak tűnik a cselekmény, kevésbé átélhető az Alien védjegyének számító rendkívül kiismerhetetlen, rendkívül paranoid hangulathatás. Persze, ez ne riassza el a rendezői változattól a film igazán nagy kedvelőit, a baj koránt sem nagy. Az említett plusz jeleneteket leszámítva valójában nüansznyi, szemmel szinte észrevehetetlen változtatások ezek, amikkel alig sérül valamit a ’79-es film lényege és valószínűleg csak azok tudják észrevenni ezeket a változtatásokat, akik hozzám hasonlóan a mozis változat minimum tucadik megtekintése után ülnek már le a film rendezői vágása elé.

Alien - 03.png

Alien

*****

 

Neumark Milán

Címkék: horror sci-fi alien ridley scott john hurt sigourney weaver ian holm 5/5 neumark milán director's cut

3 komment

süti beállítások módosítása