A James Bond sorozat – I. rész

Az első 25 év

„A nevem Bond. James Bond.”

Bár Ian Fleming hősének korábban is voltak szárnypróbálgatásai, a mára klasszikussá vált sorozatban őfelsége titkos ügynöke idén 50 esztendeje lépett színre először a filmvásznon. A Terence Young rendezte Dr. No 1962-ben nagyszerű bemutatkozása volt a karakternek, de a hatodik Fleming kötetből készült film számos hiányossággal is rendelkezett. A figurát még csak ízlelgető Sean Connery, a felskiccelt antagonista vagy a rövid játékidő ellenére sem kellően feszes cselekmény ugyanakkor nem tudja feledtetni a filmből áradó különös hangulatot, ami a hidegháború bizalmatlan ridegségének és a karibi környezet forróságának fúziójából eredeztethető. Felejthetetlen jelenet, amikor Bond először mutatkozik be a vásznon; a dohányozva milliókat nyerő ügynök figurája azonnal a férfiasság szimbóluma lett. Ugyanakkor az első film egyik legfontosabb pozitívuma, aminek hiánya egyben a későbbi alkotások gyakori betegsége is, hogy Bondot emberként ábrázolja, aki megsérül és hibázik, így a legendássá érett jelenetnél, amikor az éj leple alatt egy pók segítségével akarják eltenni láb alól a titkos ügynököt, a néző okkal érezhet hidegrázó feszültséget. A címszereplő kissé elpazarolt figurája arra mindenképpen jó volt, hogy lefektesse az alapokat, és, ha csak említés szintjén is, de szóba hozza a Spectre szervezetét, amivel kedvenc hősünknek számos filmben meggyűlik a baja.

Egy évvel később aztán Kennedy elnök kedvenc Fleming regényét, az Oroszországból szeretettel című vérbeli, hidegháborús kémfilmet adaptálták a készítők, nem kevés sikerrel, a sokak szerint Hitchcocki magasságokba emelkedő alkotás ugyanis a sorozat legsikerültebb darabja a mai napig. A titka rendkívül egyszerű; a tétet nem mennyiség, hanem minőség szempontjából emeli hihetetlen magasságokba, Bond dolga ugyanis nem más, mint egy dekóder megszerzése, amire a szovjeteknek is fáj a foguk. A háttérben álló Spectre, és annak vezetője, az itt debütáló Blofeld azonban nem a briteket készül semlegesíteni, hanem James Bondot, a rájuk leselkedő legnagyobb veszélyt, így akarván bosszút állni Dr. No halála miatt. Személyes, feszes, remekül megírt film az Oroszországból szeretettel, ami bár bővelkedik látványos akciókban és üldözésekben, elsősorban a feszültséggel operál. Sean Connery remekül ráérzett a figura lényegére; alakításában ügyesen keveri a férfias eleganciát és humort, hosszú évtizedekig nem sikerül másnak ilyen közel kerülni ahhoz, amit Fleming eredetileg elképzelt regényei írása során.

A kritikusok és nézők nagy kedvencének számító Goldfinger aztán sikeresen vitte el a sorozatot egy film erejéig más irányba; a rendezői székbe ültetett Guy Hamilton nagyszerűen ért az atmoszférateremtéshez, ami a kiváló alapanyaggal karöltve kikövezett út volt a biztos sikerhez. Megjelenik az Aston Martin, Q egyre merészebb felszereléssel látja el Bondot, aki azonban háttérbe szorul Goldfinger remekül eltalált karaktere, és az őt alakító Gert Fröbe miatt, olyannyira, hogy a fantasztikusan felvezetett, aztán meglehetősen halkan pukkanó finálé alatt szinte csak nézője az eseményeknek. Az ördögi és eredeti terv, a henchman karakterek alfájává és omegájává érett Oddjob vagy az aranyba fojtott nő képe a forgatókönyvön tátongó lyukakat is elfeledtetve jogosan emelik klasszikus szintre a filmet, nem úgy a Connery éra további darabjai.

Terence Young visszatérése önmagában még nem garancia a minőségre, mi sem bizonyítja ezt jobban a Tűzgolyó névre keresztelt alkotásnál, mely bár rendkívül ígéretesen indul, példátlanul unalmas víz alatti jeleneteinek és két dimenziós karaktereinek köszönhetően megreked a közepes szinten. Még Bond figurája sem mélyül, említésre talán csak az a jelenet érdemes, amelyben színt vall; az őt csapdába csaló nővel az együttlét után megalázóan közli, hogy tárgyként tekint a gyengébbik nemre, és mélységesen megveti őket. Ezt a nem elhanyagolható tényt a későbbi filmek elfeledtetik a nézővel, holott legalább annyira hozzátartozik a figurához, mint a vodka-martini. Sem a Domino nevű női főszereplő, sem pedig a Blofeld jobb kezét megtestesítő Largo nem képesek felkelteni az érdeklődést, még a nő történetében szereplő bosszú vonal is kidolgozatlan marad. A Csak kétszer élsz című részben aztán a tét fokozhatatlan magasságokba emelkedik; Blofeld egy vulkán gyomrában berendezett gigantikus búvóhelyről készül kirobbantani a harmadik világháborút; egy japán szervezet megbízásából az űrben fordítja egymás ellen az amerikaiakat és a szovjeteket. Sajnos azonban a fenyegetés mindvégig súlytalan marad, amin nem sokat segít az a jelenet sem, melyben Bondból japán gyöngyhalászt faragnak, és egy 72 órás OKJ képzés után nindzsa lesz belőle, aminek aztán a finálé szemtől szemben tűzpárbajai során semmi jelentősége nem lesz. Ha említésre kerül még a nyitójelenetben ábrázolt, a forgatókönyv szempontjából viszont teljesen felesleges tetszhalál szcéna, valamint az összeszerelhető katonai helikopter, talán világossá válik, hogy más, és elég egyértelműen rossz vonalon indult el a sorozat, mely tényen nem változtat a Nancy Sinatra által énekelt fantasztikus főcímdal, és az egész filmre jellemző zenei erősség sem. Az első fél óra az új környezettel és izgalmas üldözésekkel mást ígér, de a Csak kétszer élsz végül nem képes kitörni a gyenge közepes színvonalból, Lewis Gilbert rendező bemutatkozása nem sikerült fényesen, és későbbi filmjeiben sem tesz túl sokat hozzá a szériához.

A soron következő alkotás alaposan felborzolta a kedélyeket a rajongók körében, és teszi ezt azóta is, több, mint negyven éve. Az Őfelsége titkosszolgálatában azonban ettől függetlenül a sorozat egyik legzseniálisabb része, mely jobban működik önállóan, mint egy nagy egész darabjaként. Christopher Nolan személyes kedvencében az eddigiekhez képest számos változásnak lehetünk tanúi; Sean Connery ráunt a figurára, és még a beskatulyázás előtt ki akart törni a szerepből, ezért a készítők új Bond után néztek. Választásuk az ausztrál George Lazenbyre esett, akinek bár csak reklámfilmes tapasztalata volt, nem jelentett gondot a figurára való rátalálás. Igaz, hogy javarészt Connery játékát követi, de nyersebb, hitelesebb és férfiasabb, mint az előző néhány filmben látott karakter. A főcím előtti jelenet zseniális indítása a filmnek; a meglepően kemény verekedés, a gyönyörűen fényképezett tengerpart és az ügyesen megírt szövegek előrevetítik, hogy valami teljesen új kezdetét látjuk, ami aztán sajnos csak egyetlen film erejéig tartott ki. Peter Hunt rendező olyan módon nyúlt a figurához, ami szűk négy évtizeddel később új életet lehelt a sorozatba, 1969-ben azonban korainak bizonyult; Bondot visszahúzza a valóságba, emberként ábrázolja, sebezhető, érző lényként, aki ugyanakkor brutális, könyörtelen és végtelenül egoista. A történet szerint Blofeld, akit ezúttal Telly Savalas alakít kiválóan, a svájci Alpokban dolgozik újabb világrengető tervén; halálos vírussal akarja terméketlenségbe vinni az emberiséget. Bond, miután M elveszi tőle az ügyet, már épp a felmondás gondolatával játszik, Moneypenny közbenjárásának hála azonban csak szabadságot vesz ki, amit persze nem pihenéssel tölt. A film nyitójelenetében megmentett lány, Tracy apja az alvilág egyik rangos alakja, aki Blofeld búvóhelyét ajánlja fel Bondnak, ha cserébe az ügynök gondoskodik a lányáról. A kapcsolat azonban komolyra fordul, így amikor a kalandos hegyi jelenetek után egy idegőrlően látványos lavina előli menekülés során Tracy Blofeld kezei közé kerül, Bond az MI6-hez fordul segítségért. M azonban elutasítja a kérését, mondván, személyes okok miatt nem kockáztathat, így a 007-es ügynök az alvilág krémje felé fordul, akikkel karöltve aztán kiszabadítják a lányt. A szokatlan zárójelenet Bond és Tracy esküvőjét mutatja be, minden jel a sorozat lezárására utal, azonban egy kegyetlen és tragikus fordulat, még ha fájdalmasan is, de a folytatás ígéretét hozza magával. A közönség azonban elfordult az új felfogástól, a stúdió pedig nem mert kockáztatni; rekord összegért csábították vissza az ekkor már a szerepből kiöregedett, unottan alakító Sean Conneryt, a Gyémántok az örökkévalóságnak pedig a sorozat első igazi mélyrepülése volt.

A filmben talán csak Shirley Bassey főcímdala működik igazán, hiszen Bond fásult, Blofeld ekkorra már meglehetősen unalmas, Charles Gray alakításában pedig kifejezetten érdektelen, kis híján lerombolja elődei munkáját. (Egy abszurd jelenetben még attól sem riad vissza, hogy nőnek öltözzön.) A valóságtól gyémánt műholdakkal és Blofeld klónokkal meredeken elrugaszkodó film továbbá felvonultatja a sorozat, de talán a filmtörténelem két legirritálóbb antagonistáját, így a nyomokban felfedezhető kellemes hangulat és néhány emlékezetes jelenet mellett sok értéket nem találunk a filmben. Az egyöntetű kudarc ráébresztette a készítőket, hogy nincs értelme tovább halasztani a dolgot; új Bond kell a sorozatnak. Ennél a pontnál aztán kettészakadt a rajongótábor; az egyik fele úgy gondolja, hogy Roger Moore szerepeltetése a legjobb dolog, ami a sorozattal történt, a másik fele szerint az akkoriban Az angyal és a Minden lében két kanál című sorozatokkal befutott sztár a lehető legrosszabb irányba vitte el a karaktert. Kár volna tagadni, magam is az utóbbiak táborát erősítem, de az első film a Moore érában, az Élni és halni hagyni kifejezetten jól sikerült darab. Hamilton ismét remekül teremti meg az atmoszférát, New York, a fekete közösség, a woodoo és fekete mágia ábrázolása érdekes színt ad a filmnek, Moore alakítása pedig itt még kellően komoly. (Érdekesség, hogy Moore debütálásakor idősebb volt, mint a leköszönő Connery, ami rányomta bélyegét a következő hét film akciójeleneteire.) A Fleming regényen alapuló forgatókönyv rendkívül erős, változatos és feszes tempót diktál, Mr. Big/Kananga karaktere a legérdekesebb gonoszok táborát erősíti, a buszon és motorcsónakon zajló üldözés pedig még mai szemmel is első osztályú akciójelenetnek számít. Mégis, Pepper sheriff figurája, a nevetséges krokodil jelenet és az egész film súlytalan, matiné hangulata, valamint az a tény, hogy az akciójelenetek alatt szinte soha nincs zene, sokat rontanak a film értékén.

Mindez igaz Az aranypisztolyos férfi című részre is, mely szintén Hamilton munkája, szinte egyenes ági folytatása az előző résznek, stílusában és hangvételében mindenképpen. Christopher Lee ugyan élvezetes játékot nyújt Scaramanga szerepében, de az idegesítő mellékszereplők és a bárgyú akciók miatt ez a rész sem tud kilépni a közepes, szórakoztató, de értéktelen kategóriából. Bond és Scaramanga párbeszédében azonban van egy érdekes részlet; amikor az aranypisztolyos férfi megvádolja az ügynököt, miszerint ő is épp annyira élvezi a gyilkolást, és ugyanaz az állatias ösztön vezérli, mint őt magát, Bond kikéri magának ezen vádakat. Ekkor valószínűleg kevesen gondolták, hogy később e gondolat felvállalása lesz a siker és az újjászületés kulcsa a szériában. Az eredeti célját elfeledő sorozat, élén az olykor vén kéjencre emlékeztető nyájas öregúrral innentől már mélyrepülésbe kezd, néha ugyan visszatalál a szórakoztató szintre (Szigorúan bizalmas), de eddig elképzelhetetlen mélységekbe is merészkedik (Holdkelte).

A Moore rajongók kedvenc darabja, A kém, aki szeretett engem kétségtelenül klasszikus státuszt érdemelt ki magának, de Lewis Gilbert visszatérése csak még távolabb tolta eredeti útjától a sorozatot. Nagy meglepetésre az ezúttal Stromberg névre keresztelt megalomán őrült az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót készül egymás ellen ugrasztani víz alatti bázisáról, Bond eközben egy Anya nevű szovjet kémmel szűri össze a levet, aki, bár megtudja, hogy az angol ügynök ölte meg egykori szerelmét, sőt, halálos bosszút is fogad, végül – minden magyarázat nélkül – Bond karjaiban köt ki. Bár a vonaton játszódó jelenet ügyesen reprodukálja az Oroszországból szeretettel legjobb pillanatait, Jaws felbukkanása, a hajóvá alakuló Lotus, az egymásnak kilincset adó fárasztó egysorosok és Barbara Bach rémisztően pocsék alakítása miatt képtelenség egy pillanatig is komolyan venni a filmet. A finálé aztán egy ügyesen összerakott akciójelenettel megmenti az alkotást, de sajnos egyértelművé vált a készítők téves felfogása, miszerint a sorozatban Bond figurája érdektelen és állandó, a köré húzódó karakterek és konfliktusok cserélgetése érdekes. A következő film, egyben Gilbert utolsó rendezésének visszhangja valamelyest felnyitotta az MGM szemét, de ehhez meg kellett történnie a Holdkelte című trash produkciónak, mely bár a nevetséges indítás után ideig-óráig képes érdekes és hangulatos maradni, elköveti azt a hibát, hogy nem törődve eredeti céljával, a kor szavára hallgatva kiviszi Bondot a világűrbe. Az őrült tudóst ezúttal Draxnek hívják, célja pedig nem más, mint kipusztítani az emberiséget, és újra benépesíteni az általa kiválasztott egyedekkel. Istent játszani persze soha nem volt kifizetődő dolog, de mire Drax szörnyet hal a Föld felett, a nézőnek lézerpisztolyokkal, gumi pitonokkal, förtelmes alakításokkal kikövezett úton kell végigmennie, és ha ez még nem volna elég, Jaws szerelembe esését és jó útra térését is meg kell emésztenünk. Minden kétséget kizáróan a sorozat mélypontja.

Bár a kasszáknál kimondottan jól teljesített, kritikailag óriási kudarc volt a film, így egy, a jelen helyzetben szerencsésnek mondható lépéssel válaszolt a stúdió a negatív fogadtatásra; felkérték John Glen rendezőt, aki a következő öt film során egyetlen kivétellel végig tartani tudta az elfogadható színvonalat. A Szigorúan bizalmas című rész kimondottan jól sikerült, egy szimpla, high tech eszközöktől és komolytalanságtól mentes akciófilm lett, érezhetően óvatosan készítették el a következő darabot. A film első jelenete azon ritka pillanatok egyike, amikor a sorozat következetességet mutat; Bond kíméletlen bosszút áll felesége haláláért, kiírva ezzel Blofeld karakterét a sorozatból. Melina figuráján át egy ígéretes bosszú történet is kibontakozik a filmen belül, az elkeseredetten harcoló nő az utolsó jelenetet leszámítva kitart célja mellett, és Bondra csak, mint mentorra tekint, így ezúttal mentesülünk a kellemetlen ágyjelenetektől. Minden igyekezet ellenére azért a film, talán épp azért, mert biztonsági játékot játszik, megmarad a közepes szinten, és bár üdvözülendő a cél, miszerint gyermeteg poénoktól mentes részt kívántak készíteni, azért ne felejtsük el, hogy a fináléban Margaret Thatcher egy papagájjal beszélget telefonon. A Polipka forgatásán Moore már 55 esztendős volt, ez pedig élvezhetetlenné tette az egyébként ügyesen megkoreografált akciójeleneteket. A film első felében Indiában járunk, Indiana Jones után szabadon igazi kalandfilmről beszélhetünk, a helyszín adottságait remekül kihasználó, látványos üldözésekkel, melyek során Bondot Kabir Bedi, a gonosz jobb keze igyekszik eltenni láb alól. Indiát elhagyva aztán mintha egy másik filmbe csöppennénk; a szürke NDK a helyszín, a hangulat egy közepes kémfilmére hasonlít, a komolyságot pedig elfelejthetjük, amikor Moore bohócnak maszkírozva igyekszik leállítani egy atombombát a cirkuszban. Érezhetően fárad a széria, nem először látunk ultranacionalista szovjeteket, akik ártatlanok millióit nem kímélve kívánnak ujjat húzni az Államokkal, miközben James Bondot egyértelműen propaganda célokra használja a stúdió. A Halálvágta című filmmel végül lezárul a Moore éra, de méltó búcsúról nem beszélhetünk. A lassan hatvanadik évét taposó színész tempóját a film is felveszi, unalmas, lassú és súlytalan, minden pozitívuma ellenére. Mert Christopher Walken nagyszerű színész, de Zorin rosszul megírt figurája nem sok teret enged neki; a karakter gyakorlatilag Goldfinger maga, minden monopolisztikus vágyával együtt, azzal a különbséggel, hogy arany helyett ezúttal szilíciumot próbálnak használhatatlanná tenni. Bár a Duran Duran kitett magáért, a Halálvágta nem lett több egy kellemetlen záró akkordnál, ami után egyértelmű volt, hogy ismét frissíteni kell.

A Halálos rémületben névre keresztelt rész ennek eleget is tett, a Timothy Dalton alakította Bond meglepően közel áll a Fleming féle eredetihez és Connery első filmjeihez, hiteles, nyers, sérülékeny és szimpatikus, ez a váltás azonban túl korai volt, és túl hirtelen; a közönség két film után nem volt kíváncsi rá többé. A bevallottan Fleming rajongó színész mindenesetre a lehető legtöbbet hozza ki a lehetőségekből; megjárja Gibraltárt, Pozsonyt, Tangert és Bécs városát, hogy aztán Afganisztánban, egy kisebb háborúra emlékeztető akciójelenetben érjen dolga végére. Nagyszerű stílus, és remek, bár alkalmanként túlzó és meredek akciók jellemzik a filmet, és egy eredeti ötlet pocsék megvalósítása. Atombomba helyett ezúttal a belső feszültséget gerjesztik azáltal, hogy szovjet és brit, illetve amerikai kémek feszülnek egymásnak a háttérben, de a tömény akciójelenetek a forgatókönyvön tátongó lyukakat próbálják palástolni – kevés sikerrel. A magányos ügynök című rész már valamivel erősebbre sikerült, de elfogultság volna állítani, hogy nem volt túl merész az a váltás, amit a stúdió bevállalt. A történet szerint Bond visszatérő barátja, a CIA ügynök Felix Leiter esküvője után a Robert Davi által alakította Sanchez meglátogatja az ifjú párt, és kegyetlen bosszút áll. A nőt megöli, a férfit pedig kis híján megeteti cápáival, de végül Felix életben marad. Bondon a sor, hogy szolgálaton kívül megbosszulja barátját, így, kilépve az MI6-ből, és elszökve M elől ered nyomába Sancheznek és embereinek. Az újító, nem ritkán brutális történet közben ledobja magáról az aránytalanul sok humoros jelenetet és romantikát, a pocsék alakításokról pedig Dalton próbálja elvonni a figyelmet; Bond ezúttal nem egyszerűen sebezhető, de a remek finálé során kis híján meg is hal, mégsem áll le addig, amíg be nem tartja ígéretét. Mindez azonban nem vette le a lábáról a rajongókat, sem a kritikusokat, még maga Dalton is beismerte, hogy nem jó úton haladnak, így a sorozat eddigi leghosszabb, hat éves kényszerpihenőre vonult, hogy aztán újult erővel térhessen vissza a kilencvenes évek közepén.

Cseh Dániel