Sons of Anarchy

Kemény motorosok

To be or not to be?

Aki 15 éve sorozatot akart nézni, egészen egyszerű helyzetben volt. A borzongani vágyóknak ott volt a The X Files és a Twin Peaks, a gyerekeknek a vasárnap délután Walt Disneyvel, Knight Rider és MacGyver az akcióőrülteknek, aki nevetni akart, annak – a mai napig – kitűnő választás volt a Friends. Illetve egy széles réteg megkapta mindezt a Szomszédoktól. Egyszerre.

Aztán úgy 10 évvel azután, hogy Vágási Feri „beszállt az internetbe”, valahol Jack Bauer és a Lost magasságában elkezdődött valami. Átalakultak a tévénézési szokások, megjelentek a reklámok, félbeszakadtak a filmek és felütötte a fejét a sorozatőrület, ami a mai napig csak egyre erősödik. S mint minden jelenségnek, ennek is megvannak az árnyoldalai, hiszen a kínálatnövekedés magával hozta a minőség csökkenését, illetve azt, hogy bizony egy idő után komoly kihívás lett újat mondani. Az egész műfajra rányomja a bélyegét a korlátoltság, hiszen – mind anyagiak, mind lehetőségek terén – jóval szűkösebb keretek között kell túlélnie, mint egy mozifilmnek, így aztán általánossá vált a „variációk egy témára” jelenség. Így miközben körmeinket tövig rágva várjuk a CSI Futrinka utcát, lassan feladjuk a reményt, pedig csak ki kellene nyitnunk a szemünket, a megoldás Harley Davidsonon érkezik…

„Easy Rider, öcsém!”?

Nem egészen.

Nincs új a nap alatt. A Hamlet modernizálása nem Kurt Sutter találmánya, Arnold Schwarzenegger ugyanis már a ’90-es évek elején megforgatta Shakespeare-t a sírjában Az utolsó akcióhős című „James Cameron meets the Kindergarten Cop” tematikára épülő gyorsanfelejtsükelben. Persze mi itt most komolyabb dologgal foglalkozunk, még ha a magyar keresztség az egyedül csak semmitmondóságában brutális Kemény motorosoknál állapodott is meg, utalva ezzel Sutter The Shieldjére, ami itthon Kemény zsaruk címen futott. Persze majd a szinkronnal tudunk csak igazán rontani az amúgy szinte kikezdhetetlen minőségen, ahhoz képest ezek a címadások visszasírandó magyar adalékká válnak.

Charming egy kitalált kisváros az Államokban, egészen valódi problémákkal. Ilyen például a fejét fel-felütő drogkereskedelem, a prostitúció vagy éppen a nagytőkések begyűrűzése, ami összeegyeztethetetlen a békés, régimódi kisvárosi élettel. Mármint a Sons of Anarchy elnevezésű motorosklub szerint, akik ezzel szemben a fegyverkereskedelmet tekintik elfogadható megélhetési forrásnak. Az egész sorozat teljesen ártalmatlannak tűnik, a megszokottnál harsányabb erőszakfaktor ugyan még a 24-en edződött veteránokat is meghökkentheti olykor, mégis az első néhány részben nem igazán lépünk túl a ’’szokásos’’ vessünk fel egy problémát, majd oldjuk meg – koncepción. Aztán mikor a fő történetszál erőre kap, feleszmélünk: bemutatták nekünk a karaktereket, akiket immár könnyedén helyezünk el az első évad felétől erősen bonyolódó kapcsolatrendszerben!

Van főszereplőnk, Jax Teller, Charlie Hunnam alakítja a kritikusok szerint hullámzó teljesítménnyel, amivel részben egyet is értek, ugyanis szerintem a jót váltja a nagyon jó, olykor pedig a kiváló. Akinek a név ismeretlen, akár örülhet is, mert ezek szerint lemaradt az amúgy fájdalmasan erőltetett Huligánok című The Football Factory utánérzésről, amiben Hunnam volt az egyetlen értékelhető momentum. Jax a Sons of Anarchy alelnöke, aki halott apja (az alapítótag J.T.) emlékét és eszméit életben tartva próbálja meg a klubot valahogy a törvényesség irányába terelni, de inkább csak terelgetni. Ugyanis a szintén alapítótag Clay Morrow (Ron Perlman) elnökletével a csapat egyre messzebb kerül az eredeti elképzeléstől, ami – J.T. emlékiratai alapján – törvényes(ebb) keretek között képzelte el az önkéntes rendfenntartást, a klub pedig inkább volt testvériség, mintsem profitorientált fegyverkereskedők csapata…

Ám mielőtt minden borzasztó egyszerűnek tűnne, gyorsan le is szögezem: nagyon sok mindent át kell élnünk ezzel a társasággal, mire odáig jutunk, hogy valakit őszintén el tudnánk ítélni a tetteiért vagy a döntéseiért, és ezzel el is árultam a sorozat egyik fő vonzerejét: itt általában semmi nem fekete vagy fehér, nincsenek makulátlan szereplők, és nem állítják be a bűnözőket Robin Hoodnak! Ez a banda nem osztja el újra a javakat, hanem elkurvázza, elissza vagy vesz belőle egy tucat AK47-est.

A viszonylag reális megközelítés okán – tehát általában minden cselekedetnek van következménye, de erre még visszatérek – Damoklész kardja folyamatosan ott lebeg a klub fölött, hol a törvény, hol a hatóságok, hol pedig saját belső viszályaik okán, de leggyakrabban mindhárom tényező együttes nyomását el kell viselniük. Ekkora teher feloldására nem elég egyetlen jóhiszemű és tapasztalatlan karakter, így Jax mellett egy másik ’’erő’’ is dolgozik az  ügyek elsimításán. Katey Segalt legtöbben Peggy Bundyként ismerjük az Egy rém rendes családból, de felismerni ezúttal nem fogjuk: Sly parókája (?) a Rambo első részéből már a fogasra került, Kurt Sutter felesége (!) legalább annyira a végzet asszonya, mint gondoskodó feleség és családját védelmező anyatigris. Gemma Tellerként férjétől megkapta a leghálásabb, ám legnehezebb szerepet, amit aztán gond nélkül meg is oldott, s munkáját a szakma számtalan – gyakran díjra váltott – jelöléssel jutalmazta.

Gemma összeköti a két – nem csak verbálisan – egymásnak feszülő férfit, a családot és a klubot, a múltat és a jelent. Hol feszültséget generál, hol a puszta megjelenésével kioltja azt, de a legtöbbször emelt fővel dugja a homokba mindenki más fejét, tompítja a fájdalmat, és néha tűri más helyett. Persze senkit ne tévesszenek meg ezek a sorok, nem Teréz anya húzott feszülős farmert a tűsarkúja fölé: Gemma minden csettintésre ingerlő húzására jut minimum egy olyan, ami alapján azt hinnénk, ő maga az ördög. A múltját mindenesetre úgy próbálja temetni…

Not to be…

Gyilkosságok, kivégzések, kínzások, szélsőségesen morbid humor, árulás, hazugságok tengere, családon belüli erőszak, és még sorolhatnám. Ezek a Sons of Anarchy legfőbb jellemzői, ha címszavakban gondolkodunk. Én mégis azt mondom, hogy egy fokkal normálisabb világban középiskolás (de maradjunk a 17-18 éveseknél) tananyagot csinálnék belőle! Van ugyanis egy fontos, korábban már említett jellemzője a sorozatnak, amihez kíméletlenül ragaszkodik és semmilyen nézőcsalogató hatásvadászat kedvéért nem enged, ez pedig a következetesség. Soha nem hagyja, hogy elfelejtsük: egy rakás bűnözőt nézünk, akik azon túl, hogy folyamatosan farkasszemet néznek a törvénnyel, még a saját kis világukon belül hozott döntéseikért is felelniük kell, ha úgy adódik, akkor akár az életükkel is! Előbb-utóbb megszokjuk, hogy a megkínzott/megölt emberek valakinek a szülei vagy gyermekei voltak, ha valaki eltűnik, azt a hatóságok keresik, ha pedig egy önző és meggondolatlan döntést hozunk, amivel felül próbáljuk írni a klub szabályait, azzal a saját vagy szeretteink bőrét visszük a vásárra. Aki hozzám hasonlóan túl van mind a négy évadon, annak bizonyára eszébe jut ilyenkor néhány könnyfakasztó, sokkoló, de minimum torokszorító pillanat. Itt jegyezném meg, hogy ezek az élmények nem véletlenül égnek majd az agyunkba, talán egy életre: a Sons of Anarchy sajátja, hogy a részeket – ugyan nem mindig – zenés montázsok nyitják és zárják. Ezek erejéről és hatásáról beszélni, nos… mint egy fénykép a sarki fényekről: szép, szép, de ezt látni kell!

Az ok-okozat összefüggése következetességre nevel, ami talán a Sons of Anarchy legnagyobb erénye. S ha másban nem is, Sutter ezen a téren igyekszik konzekvens maradni, köti az ebet a karóhoz. Mondhatnánk, hogy akár a történet rovására (megrögzött sorozatnézőknek át kell értelmezniük a  ’’kötelező cliffhanger’’ fogalmát), de mint olyan, történet igazából nem is létezik, legalábbis az író-producer-rendező szerint ennél sokkal egyszerűbb a helyzet. Valójában ’’csak’’ karakterek vannak, és egy világ, aminek léteznek bizonyos megkötései, szabályai. A történetet ezek a szereplők írják, az élet és a körülmények pedig meghatárzzák, „mit dob a gép”. Persze, hogy ez a jól hangzó filozófia működhessen, szükség van Sutter zsenijére, illetve a hatalmas nézettségre is, ami szabad kezet ad neki.

Ha én – hátam mögött a 24-gyel, a Jóbarátokkal és a kikezdhetetlen Szomszédokkal – kijelentem, hogy a Sons of Anarchy minden idők egyik legjobb sorozata, annak súlya talán nincs. De ha eljutottál ezen sorok végére, onnan már csak egy lépés, hogy nekivágj. És már nem mondhatod, hogy én nem szóltam!

Sons of Anarchy

*****

Cseh Péter