The Ides of March

A hatalom árnyékában

George Clooney. A színész, aki az utóbbi évekkel bezárólag minden utat bejárt már, amit Hollywood egyik legsikeresebb fia valaha is bejárhat. A sorozatsztár, akit Ross doktorként ismert meg a világ karrierjének pirkadatán: Vészhelyzet. A szuperhős, aki önhibáján kívül futott egy kört a világ kvázi egyik legrosszabb filmjével: Batman és Robin. Az adonisz, aki a múlt évtized folyamán jelentős energiákat fektetett abba, hogy legjobb barátjával, Brad Pittel karöltve váljanak a jelenkori filmvilág két leghiúbb csibészévé: Ocean’s trilógia. Majd újkori világcsavargó… Az egyén, aki nem találja sem helyét, sem létezésének értelmét, rámutatva a modern ember életének legfőbb hiányérzetére: Egek ura. De közben rendező is. És ha ez utóbbi számít karrierje talán egyetlen olyan részének, amiben még nem alkotott cáfolhatatlant, hát akkor majd ebben is megteszi. A következő sorok tárgya az, hogy A hatalom árnyékában vajon Clooney azon filmje-e, amiért végre rendezőként is kiérdemelheti az arany névjegykártyát…

Tartalmát tekintve egy tipikus politikai thrillerrel állunk szemben. Épp a demokrata elnökjelöltségért futó küzdelem finisében vagyunk. A rendező által megszemélyesített kormányzó elnökjelölt, Mike Morris nyeregben érezheti magát. Ryan Gosling által alakított fiatal sajtófőnöke zseniális érzékkel tünteti fel őt a média előtt, miközben ügyesen szúr ki néha egy-egy negatív pletyka segítségével az ellenoldal képviselőivel. De kettősük nem lehetne sikeres egy szürke eminenciás, Philip Seymour Hoffman karaktere nélkül, aki sokat tapasztalt kampánymenedzserként, mindenfajta idealizmustól mentesen végzi el a piszkos munkát, próbál befolyásos támogatókat szerezni a kampányhoz.

A történet hosszú ideig a jól ismert „elnök emberei” koncepció körül forog. A film még akkor sem igazán tántorít ettől, amikor kiderül, hogy Gosling karaktere számít a kampány legnagyobb adujának, így őt próbálják meg először megfúrni a másik oldalról. Ám végül a legnagyobb gyomrost mégis a saját berkei felől kapja, amikor egyértelművé válik számára, hogy a messiásnak hitt elnökjelölt valójában csak egy jól előadott szemétláda. És ezen a ponton kezdődik el Gosling karakterének pokoljárása a két lövészárok közt elterülő senkiföldjén, ahol a tét már nem az, hogy mi lesz a kampány végkimenetele, hanem az, hogy ki tud-e valahogy keveredni a velejéig romlott politika korrupt játszmáiból. És ha igen, akkor mennyire hasonlik meg önmagával…

A sztori nem mutat fel túl sok újdonságot. Tucatnyi politikai témájú filmet láttunk már ugyanerre az egyszerű sablonra felfűzve. Akkor viszont adja magát a kérdés: ha a film tartalmilag sablonos és közhelyes, akkor mégis mitől működik jól? Elárulom: a kitűnő eszközei miatt. Valójában Clooney volt a kulcs mindenhez, mivel a legnagyobbak rutinjával intézte új filmje minden apró összetevőjét. A legnagyobb ötös a zseniálisan összeválogatott színészgárdáért jár neki. Nagyon rég láttam már olyan filmet, amiben az előre megírt karakterek ennyire kompatibilisek lettek volna az őket játszó színészekkel. Clooney-nak ehhez a szerephez nem kellett több annál, minthogy szimplán csak oda tegye magát. És még az is hagyján, hogy az elmúlt évek során generációnk legígéretesebb színészévé avanzsáló Ryan Gosling hiba nélkül hozza le a rászabott főszerepet. Viszont meggyőződésem, hogy az összkép nem lehetne ennyire pozitív, ha Clooney nem nyeri meg filmjéhez Philip Seymour Hoffmant és Paul Giamattit, akik zsigerből hozták a film két talán legfontosabb mellékszereplőjének figuráját. De persze mindez nem működhetett volna egy pattanásig feszültre megírt forgatókönyv nélkül, amiben a rendezőnek szintén oroszlánrésze volt. És akkor még ki sem emeltem a film egyik legfontosabb járulékos összetevőjét, korunk egyik legnagyobb filmzeneszerzőjét, Alexandre Desplatot, akinek az a legjobb a munkáiban, hogy oly észrevehetetlen módon varázsol zseniálisan jó aláfestő taktusokat egy-egy jelenet alá, hogy közben egyáltalán nem vonja el a figyelmet a látható részletektől.

Végül pedig térjünk vissza az alapkérdéshez. Vajon ez lesz az a film, ami beemeli Clooney személyét a vitathatatlan rendezők sorába? Nem hinném, ugyanis pont a rendezői szegmens veszi ki legkevésbé a részét a film sikeréből. Ha nagyon prózaiul szeretnék fogalmazni, azt mondanám: George Clooney most úgy rendez, hogy nem rendez. És ez a vezénylés ennek folyamán minden volt, csak nem karakteres. Így inkább azt mondom, várjunk még ezzel, mert ahogy színészként sem négy film után bizonyította be igazi zsenijét, így rendezőként sincs miért szégyenkeznie. Ezt az egyet leszámítva viszont A hatalom árnyékában bőven kritikán felüli alkotásnak nevezhető, ami már most magabiztosan gyűjtögeti a legfontosabb díjkiosztók jelöléseit. A jövőre nézve pedig pont elég biztosíték lehet, ha tudjuk, hogy Clooney színészként sem elégedett meg soha az elég jóval. Ezek után pedig biztosra veszem, hogy hamarosan rendezőként is le fog tenni az asztalra még legalább egy klasszissal jobb filmeket.

The Ides of March

****

Neumark Milán

Stieg Larsson

A tetovált lány (Män som hatar kvinnor)

Nehéz most úgy eldobni egy követ, hogy ne találjunk el valakit vagy valamit, ami ne lenne köthető Stieg Larsson könyvéhez. Már a svéd feldolgozások is bejárták a világot, többnyire nagy sikert aratva, de amikor David Fincher, korunk egyik legnagyobb rendezője is érdekelt lett a témában, az még nagyobb port kavart. Bemutatkozó rovatunk nem is indíthatna hát mással, mint a sokak szerint zseniális, valójában inkább nagyon ügyes ötletekkel kissé amatőren operáló krimi regénnyel. Tragikus, hogy az író nem érhette meg saját munkája óriási sikerét, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról a mondásról, hogy halottról jót avagy semmit. A könyvbe ugyanis számtalan ponton bele lehetne kötni, hiszen feleslegesen elnyújtott mind összességében, mind pedig bizonyos részeit tekintve; egy feszesnek látszani akaró krimi nem engedheti meg, hogy olvasója akár 80-100 oldalon keresztül is unatkozzon, főleg úgy, hogy a terjengősség teljesen indokolatlan. A fenti, elnéző hozzáállás azonban hajlamos figyelmen kívül hagyni ezeket, és csak az amúgy valóban hangsúlyosan jelen lévő pozitívumokra koncentrálni. A hosszas, de érdekfeszítő felvezetés után, melyből megtudhatjuk, hogy kerül a bukott gazdasági újságíró, Mikael Blomkvist a Vanger család közelébe, sajnos a nyomozás meglehetősen nehezen indul. A 40 éve eltűnt lány ügyével kapcsolatban nem történik előrelépés, miközben a történet másik, itt még meglepően elhanyagolt vonalán Lisbeth Salander annál érdekesebb mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, néha bizony gyomorforgató részletekbe menően. (A sajtó és a közvélemény meglepő módon hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a regény eredeti címe Férfiak, akik gyűlölik a nőket – ez a gondolatmenet Lisbeth mindennapjait velejéig áthatja, és a történet bizonyos lépéseit teljesen átértelmezi, ha emlékezetünkbe véssük.) Amikor azonban a regény derekán a két szál összeér, onnantól maximális fordulatszámon pörög, és olyan érzelmeket csal ki az olvasóból, amit könyv fölött görnyedve manapság ritkán tapasztalunk. Az egyre több szálon futó, aztán egy katartikus és émelyítően feszes fináléban összefűződő történet itt talál igazán magára, hogy aztán a logikus befejezés után, kissé talán túlságosan bátran húzza az olvasók idegeit, és utolsó oldalain rossz irányba mozdítsa el a cselekményt. Szomorú, mert a történet második fele valóban zseniálisra sikerült, így azonban a kellemetlen utóíz sokat levon a könyv értékéből. Tény ugyanakkor, hogy aki a svéd filmváltozatért rajong, valószínűleg nem olvasta a könyvet, hiszen Niels Arden Oplev alkotása bosszantóan felületes, nem beszélve a bárgyú befejezésről. Lisbeth karakteréhez fogható érdekes és összetett szereplő ritkán köszön vissza a nyomtatott oldalakról, ezt a tényt azonban a svéd film nem hogy nem használja ki, de figyelmen kívül is hagyja, amikor a végletekig leegyszerűsíti a tetovált lány figuráját, nem beszélve Blomkvist alakjáról. Néhány nap múlva megtudhatjuk, David Fincher mennyire maradt hű a regényhez, és csak bízhatunk benne, hogy annak minden remek húzását a saját tehetségével vegyítette, hiszen a könyv úgy volt képes eredeti és hiteles maradni, hogy előtte már minden elmondható történet elmondatott.

Stieg Larsson – A tetovált lány

****

Cseh Dániel