The Grey
Fehér pokol
Olajmunkásokat szállító repülő zuhan le az alaszkai vadonban, hét ember éli túl. Liam Neeson nihilista figurájának vezetésével megpróbálnak kiutat találni elkeseredett helyzetükből, de a környéket uraló farkasfalka ezt máshogy gondolja, így az amúgy sem egyszerű túlélésből élet-halál harc lesz.
Nagyjából így lehetne összefoglalni a lehető legrövidebben a Fehér pokolra keresztelt (foglalkozik még valaki ezekkel a fordításokkal?) kalandfilmet, de ez legalább akkora – főleg kellemes – csalódásba vezetné a gyanútlan nézőt, mint az életszerű, filozofikus drámát sejtető előzetes. A The Grey bravúrosan esik két szék közé, valami nagyon puhára: biztonsági játékot játszik, és bejön neki, de azért nem mindenki jár jól.
A közönségsiker érthető, a részmegoldásként alkalmazott nyersség ugyan nem vezet sehova, nagyon jól mutat a vásznon, és bár a Taken óta tudjuk, hogy Liam Neeson kemény, mint a kád széle, azért tudja még fokozni. A filmmel ellentétben karakterét átjárja a férfiasság, és jó David Attenborough módjára mondja fel a farkasok minden jellemzőjét, legalábbis azokat, amik a horrorfilmek első félórájára jellemző mivanabokorban hangulat megteremtéséhez feltétlenül szükségesek. Ez egy idő után kissé fárasztó, de valamilyen szinten működik, és még a Sesame Streetről leselejtezett farkasok sem képesek megtörni a vérfagyasztást.
Az igazi probléma a potenciállal van. A The Grey tulajdonképpen egy straight to DVD kalandfilm, ami kapott egy drámai vonalat, Istenkereséssel, sorskérdésekkel és megváltással. Tehát elmondhatjuk, hogy egy átlagos túlélőmozihoz képest jóval komolyabb tartalom szorult belé, de ez csak részben igaz. Az igazság az, hogy minden, ami a filmben jó – tartalmilag, mert a zene és a fényképezés csillagos ötös! -, az Liam Neeson, és az ő karaktere. Az ő figurája érdekes, az ő motivációi, sorsa és múltja az, ami simán elviszi a hátán az egész filmet, és ez így rendjén is lenne, de – igaz, nem sokáig – még hatan vannak rajta kívül. Hat totál jellegtelen, kiszámítható sorssal és ezerszer elhasznált jellemvonásokkal, megmozdulásokkal felruházott szereplő, akik a repülőgép szerencsétlenséget követő ötödik percben töltelékfigurákká minősülnek. A rutinosabb néző így magára marad, és ha épp nincs semmi megbámulnivaló a hófödte tájon, akkor azért imádkozik, hogy Liam Neeson minél hamarabb elnyomjon valami ijesztő/cool/bölcs egysorost, és szétvágjon pár papírfarkast. Ez megbízhatóan be is következik időről időre, csak sajnálatos, hogy a köztes jelenetekben nem történik egyéb, mint egy nyilvánvalóan előre lefixált játékidő rutinos és fáradt kitöltése.
Gondolok itt arra, hogy teljesen felesleges a 7 túlélő, ha egyszer közülük 3-4 kap valamilyen egyéniséget, a többiek csak a stúdióra amúgy rászáradó művért hivatottak elpancsolni. Szintén hiábavaló a szereplők film eleji bemutatása ex-fegyencként, érzéketlen nehézfiúként, ha aztán a forgatókönyv mindnek előhúzza a könnyáztatta fényképet a tárcájából. Ugyanakkor Neeson figurája és az egész környezet, illetve a film technikai megoldásai létrehoznak egy hihetetlenül erős atmoszférát, ami azonnal magába szippantja a nézőt! Ugyanezt erősíti a főhős minden egyes megszólalása, mozdulata: róla tényleg elhiszed, hogy megjárta már a poklok poklát, hiteles szereplő, minden színpadias megmozdulása ellenére is. A párbeszédeken végigívelő sorskérdéseknél már megbillen a léc, mert valódi partnerek híján ezek inkább csak kivetülő monológok, tábortűzrevaló életigazságok.
Sajnos minden jól sikerült hangulatépítésre jut legalább egy olyan amatőrnek ható megoldás, amit látva joggal felszisszenhetünk, így a pozitívumok inkább tűnnek véletlennek, mintsem tudatosnak, és ez rányomja a bélyegét az összképre. Mégis mindenkit rábeszélnék a The Greyre, mert ha eltekintünk a kiszámítható cselekménytől és a semmibe futó párbeszédektől, azért kaphatunk egy szeletnyit Alaszkából, és erre nagyon kevés film képes. Tökéletesen visszaadja a kétségbeesést, a hideg már-már marja az arcunkat, és szinte a saját bőrünkön érezzük, milyen az, amikor a halál a legjobb, ami történhet velünk. Reménytelen utazás a világ végére, Isten keresése, és kérdőre vonása.
A stáblistát pedig ezúttal ne nézzük végig, mert csak aláhúzza kétszer minden kritikámat.
***
Cseh Péter
Utolsó kommentek