Kedves Olvasó!

„A kultúrát ma kormányzati szinten luxuscikknek tekintik…” – mondja az egyik, nevét nyilatkozatához nem vállaló magyar filmrendező, és lássuk be; igaza van. A The Kingdom – Online Filmművészeti Magazin, ahogy eddig, úgy a jövőben is távol kívánja magát tartani a politika színterétől, ugyanakkor kötelességünknek érezzük, hogy megpróbáljunk tenni a jó ügy érdekében. Ezért rendhagyó módon ezúttal Muhi Klára, a januári Filmvilágban közölt átfogó cikkét közöljük, melyben tömör és olvasmányos formában tájékozódhatunk az elmúlt időszak sajnálatos eseményeiről. Aki nem a mozit, hanem a filmeket szereti, feltétlenül olvassa el az alábbi sorokat, és, ami talán még fontosabb, adja tovább, hogy minél több filmkedvelő értse meg a probléma gyökerét is, ne csak a következményeket.

Muhi Klára

Képtelen év

Filmrendszerváltás 2011

 

A magyar film a rendszerváltás óta nem ment át ekkora átalakuláson. Az átszervezés lassan, nagy áldozatokkal, sokszor átláthatatlanul történt. Az új rendszert az elkészülő filmek fogják minősíteni.

 

A maratoni vizsgálatokkal, ideges nyilatkozatokkal, egyeztetésekkel, színfalak mögött alkukkal, csődökkel, súlyos egzisztenciális drámákkal teli 18 hónap története valószínűleg a legizgalmasabb, legnézettebb magyar film lenne, ha történetesen egy új Gazdag Gyula leforgatta volna. A legfontosabb eseményeknél azonban soha nincs egyetlen kamera sem. Csak a nyilvánosságra kerülő tények, és utólagos interpretációk vannak.

 

Nézzük először a tényeket:

 

2012. január 1-én hatályba lépett az új filmtörvény, melynek nyomán a magyar filmipar csúcsszerve immár a Magyar Nemzeti Filmalap. A támogatás forrása a hatos lottó játékadójának 80%-a. A normatív és strukturális pályázatok megszűnnek, mostantól csak egyedi filmek kaphatnak támogatást, függetlenül attól, hogy alkotójuk milyen jelentős fesztiválsikert vagy nézettséget ért el korábbi filmjével. A törvényben biztosított állami filmtámogatás célja 2004-hez képest egyébként mit sem változott: a megszűnt Magyar Mozgókép Közalapítványhoz (MMKA) hasonlóan az új Filmalapnak is „a magyar film sokszínűségét, a különböző filmalkotó nemzedékek, műhelyek, irányzatok megszólaltatását” kell segítenie.

 

Az új filmtörvényhez vezető drámai folyamat állomásait is érdemes felidézni:

 

A filmpénzek zárolása után az MMKA filmtámogatási gyakorlatát alapos átvilágításnak vetették alá. A Közalapítvány pénzügyi hiányát az auditok és szakértők változatosan interpretálták körülbelül 5 és 10 milliárd forint között. A vizsgálat nyomán sok rendszerhibára, hiányosságra, szabálytalanságra derült fény, de törvénybe ütköző cselekedetre nem akadtak. Az MMKA tetemes - és számos film esetében több éve kiegyenlítetlen – adósságát a finanszírozó bankok felé halmozta fel, túlköltése magyar filmekbe áramlott. A keletkezett hiány egyensúlyba hozására az MMKA-nak 2013-ig érvényes szerződése volt az előzőz magyar kormánnyal.

 

Alkotói oldalon a pénzcsap elzárásának következménye:

 

Számos futó produkció – forgatás előtt, alatt, befejezési szakban lévő több tucatnyi nagyjátékfilm, köztük nemzetközi koprodukció, dokumentumfilm, animáció – elakadása, pénzügyi ellehetetlenülése. A produceri irodákat 2010 végére tűz alá vették a bankok és a kifizetetlen munkatársak.

 

Andy Vajna filmipari kormánybiztos 2011. február elején elfogadja a berlini Collegium Hungaricum meghívását egy nemzetközi meetingre, ahol jó pár magyar filmekkel kárvallott producer, illetve külföldi filmalap képviselője is ott van. Hazatérve elkezdi felépíteni az új kormány új típusú filmközpontját, s tavasszal meghirdeti annak – az eddigiektől merőben különböző – támogatási elveit.

 

A körvonalazódó Filmalap egy hollywoodi stúdió és egy szocialista hatóság kentaurja. A pályázó – amennyiben filmtervét az Alap elfogadja, teljes körű szolgáltatásban részesül, readerek segítik a jobb forgatókönyv megszületését, szakmai és pénzügyi ellenőrök a gyártást, sales-managerek a film forgalmazását. Az utolsó vágás joga is az Alapé lesz. (Igaz, csak akkor, ha a pályázó a 150 millió forintban maximált támogatásnál többet kér.)

 

A rendszer azonban egyablakos. Ha az egyébként kvalitásos szakemberekből álló kuratóriumnak nem tetszik a forgatókönyv, a produkciónak a piacról kell összeszedni a pénzt. Ez a gyakorlat egy pici országban, ahol a statisztikák szerint mindössze egyszer megy a polgár évente moziba, s az emberek mozgóképes ízlése az amerikai kasszasikereken, és a kereskedelmi TV műsorain pallérozódott, a kultúra magánmecenatúrájának pedig alig van hagyománya, nem sok reménnyel kecsegtet.

 

Márpedig a filmesek többsége azzal kell, hogy szembenézzen, hogy elutasítják a pályázatát. A tervezett évi 8-12 nagyjátékfilm nagyjából a fele lesz az eddigi volumennek. Ez a csökkenés feleannyi foglalkoztatott rendezőt, operatőrt, írót, színészt, vágót, jelmeztervezőt, stb. jelent. A televíziós pályázatok kiírása is úgy alakul, hogy a megemelt pályázati összeg – dokumentumfilm esetében például az eddigi átlag 4 millió forinthoz képest lehet 6-12 milliót is kérni – végső soron jóval kevesebb filmet fog eredményezni. Aki eddig filmkultúrával foglalkozott, jobb, ha mostantól a piacon leginkább külföldön próbálkozik, vagy keres más foglalkozást.

 

Az „egyablakért” egyébként – mely szükségszerűen kevésbé hatékonyan fogja szolgálni a törvény által említett sokszínűséget – a kormánybiztosnak házon belül is meg kellett küzdenie. Szőts Géza, a májusi szomorú, zavart, csonka Filmszemlén bejelenti, a Nefmi számos filmtervet szeretne támogatni. Többek közt Szabó István, Kenyeres Bálint, Szász János, Hajdú Szabolcs, Fliegauf Benedek nevét említi a díjkiosztón. Illusztris névsor. De Andy Vajna nem enged a centralizált filmkészítés elvéből. Szőtsöt pedig nem tartja kompetensnek. Májusban, Cannesban végre személyesen is (!) találkoznak egymással. És Cannes után Szőts, aki pedig többször hitet tesz a magyar film mellett, visszalép, az évi költségvetésben a filmes ügyekre fordítható miniszteri keretét alaposan megnyirbálják, így azok a produkciók, amelyek Szőts ernyője, szándéknyilatkozatai alapján kezdtek forgatni, kényes helyzetekbe kerülnek.

 

A nyár a Filmalap megszervezésével és banki tárgyalásokkal telik. A bankok zárolják a legnagyobb filmes ügyfeleik számláit. Komolyan felmerül az esélye annak is, hogy követeléseiket a producerek vagyonából fogják kielégíteni. Teljes pánik a produceri oldalon. S ugyan többször felröppen, hogy lesz megegyezés, a magyar államtól egyetlen forint sem érkezik a bankok számláira.

 

Októberben megszületik a Magyar Nemzeti Filmalap támogatási szabályzata. Novembertől a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap is fogadja a filmterveket dokumentumfilmek, valamint animációs munkák készítésére. Bár kétség kívül számos informális/formális egyeztetés, tájékozódás van – például a dokumentumfilmes szakma és az új televíziós hatóság találkozója a Cinefesten – a végső szöveget egyik szervezet sem egyezteti a filmesek képviselőivel.

 

A két működési szabályzat egyébként átlátgató, egyszerű – sokaknak tetszik például a folyamatos, illetve gyakori pályázási lehetőség -, de súlyos korlátokkal is tarkított. A Filmalap szabályzatából következően egy nemzetközi koprodukció felállítása, ami pedig eddig igen gyakori volt a hazai filmes praxisban, a kiírás szűkre szabott időkorlátai miatt szinte lehetetlennek látszik. A végső vágás sem kompatibilis az európai gyakorlattal. Ki is veri a biztosítékot. A Független Producerek – Pataki Ági által vezetett – Szövetsége tiltakozik, Török Ferenc bejelenti, hogy amíg ez a szabály van, nem pályázik. Az Alap – egyelőre csak az ígéret szintjén – hajlandónak mutatkozik némi engedményre.

 

Másik súlyos gond, s eddig ezért senki nem szállt síkra, hogy bizonyos műfajok, filmes területek támogatás nélkül maradnak. A kisfilmről, kísérleti filmről, a film oktatásról (beleértve a Színház és Filmművészeti Egyetem vizsgafilmjeit), illetve a filmművészeti folyóiratokról és honlapokról minden pályáztató megfeledkezett. S mivel nehezen piacosítható áldozatokról van szó, állami források híján az elsorvadás vagy a megsemmisülés veszélye fenyegeti őket.

 

Ez a feledékenység egyébként teljes mértékben konform az új rendszer alapkoncepciójával, ugyanis nem a magyar filméletet támogatja, melynek minősége, utánpótlása, sajátos kulturális karaktere jórészt a műhelyek, elsőfilmek, kisfilmek, klubok, fesztiválok, valamint a filmoktatás viszonylataiban alakul ki, hanem kizárólag a komoly nézőszámokat megcélzó egyes produkciókat.

 

Október-november-december: az új rendszer beüzemelésének időszaka. November táján 100 körüli regisztrált van a Filmalapnál. Megszületnek az első döntések is. Többségük elutasító, elhalasztó, forgatókönyv-konzultációra utasító. Van köztük 3 éve fejlesztett hármas koprodukció is, Bogdán Árpád Halottlátójának gyártási kérelme (a könyvet egy ismert európai szkriptdoktor is jegyzi). A döntés szerint Bogdánéknak újra kell gondolniuk a könyvet. S ott van Kenyeres Bálint startra kész koprodukciója (Tegnap), melyet elutasítanak az egyablakos összeférhetetlenség miatt. Egy produkció Magyarországon igenis csak egy állami pénzforrást vehet igénybe.

 

A reader rendszerről eközben jó hírek érkeznek. A forgatókönyvek megbeszélése állítólag alapos, szakszerű. December elejére azonban már nyilvánvaló, 2011-ben valószínűleg senki sem forgat. Gyártási támogatást decemberig a Filmalaptól senki sem kapott. Andy Vajna azzal nyugtatja a kedélyeket, hogy a pénz átvihető a következő évre. Miközben nyilatkozataiból érezhető, az első beérkezett könyvektől nincs elragadtatva. Egyáltalán, kevésnek tartja az alkotók lelkesedését, furcsán kényelmesnek az attitűdöt. Elhangzik néhány név is, hogy kiket tart fontosnak az új kormánybiztos a magyar filmben, már csak a miheztartás végett. Antal Nimród és Goda Krisztina mellett Tarr Bélát is említik. Hajdú, Kocsis, Mundruczó, Fliegauf, Pálfi – az elmúlt filmrendszer Európa-hírű kineveltjei közül senki nincs említve. Ehhez képest megkönnyebbülés, hogy Vajna maga mondja később, talán Mundruczó lesz az első, aki filmjével az Alapnál elindulhat.

 

Míg az Alap egyik szobájában már az új könyveket adjusztálják, a másikban felgyorsított tempóban zajlanak a produceri alkuk. Mivel a Filmalap nem jogutódja az MMKA-nak, annak vagyonelemeit – a Mafilmet és a Filmlabort – viszont szívesen megörökölné, Andy Vajna is lépéskényszerben van. Az MMKA tartozásait mihamarabb rendeznie kell, különben a Mafilm és a Labor nem lesz az Alapé. A most már három oldalról megzsarolt producerek kemény döntés előtt állnak: aláírják a megállapodást vagy perelnek, kockáztatva, hogy egyáltalán valaha is forgathatnak. Szép dilemma. Követeléseik 80 százalékát hajlandó az Alap állni, és le kell mondaniuk fesztiválsikereik után járó, sokszor 20-60 milliós nagyságrendű normatív támogatásaikról. Viszont több ablak ebben az országban – mint fenn már említettük – egy darabig nem lesz.

 

Novemberben összeül a MUOSZ filmkritikusi szakosztálya, felmerül, érdemes-e a 2011-ben bemutatott, a korábbi évek termésénél jóval csekélyebb mennyiségű, 8-9 film között egyáltalán kritikusi díjakat osztani. A gyér listán mindenesetre Tarr Béla utolsó filmje, A torinói ló is szerepel. A szakosztály végül úgy dönt, ugyan a szokásos ünnepségre nincs pénz – a díjak legnagyobb szponzora az MMKA volt -, januárban mégis osztanak díjakat, ha kevesebbet és szerényebb körülmények közt is.

 

Novemberben a Filmművész Szövetség tagjai is összegyűltek. 80 megfáradt filmes a Rátkai Klubban. Látszik rajtuk, hogy nehéz évük volt. A Szövetség megújítja tisztségviselőit, megállapítja, hogy az újjáépülő struktúra kiépítésére szinte semmilyen befolyása nem volt, s kinyilvánítja, hogy a Filmalap utolsó vágási jogát cenzúrának gondolja.

 

Ez a cikk eredetileg riportázsnak indul, a szakma különféle képviselőit kértük fel, mondják el a véleményüket a filmes változásokról, sokan válaszoltak, de a nevüket többnyire nem adták hozzá. És ez a legszomorúbb ebben a történetben. Már megint a „fortélyos félelem igazgat”: nem kell ehhez ideológiai cenzúra, elég az egzisztenciális kiszolgáltatottság is.

 

Három vélemény következik a sok közül:

 

„Mostantól a filmipart támogatják, és nem a filmművészetet. A kis low budget filmek, izgalmas elsőfilmek, kísérletek kora lejárt.”

 

„Olyan filmek fognak készülni, ahol a nézőszám meg a bevétel a fontos. De ebben én nem hiszek. Ahhoz itt nincs elég pénz. A műfaji film nagyon drága dolog. Az Amadeusnak, ha az a minta, mi egyetlen snittjét sem tudjuk megcsinálni. És ha iszonyú pénzekkel produkálsz, mondjuk 300.000 nézőt, akkor mi van? Látsz magyar színészeket. De attól még nem ment előrébb a világ. Az art mozikon kívül nincs keresnivalója a magyar filmnek a nemzetközi porondon, nem is volt sosem.”

 

„Ha van pályázat, az ember pályázik. Én is adtam be. A gond az, hogy ma Magyarországon nem érzed, hogy szükség van egyáltalán a kultúrára. A kultúrát ma kormányzati szinten luxuscikknek tekintik. Filmrendezőként nem számítok produktív embernek. Én csak úgymond – ’pénzt viszek el’. De ez teljesen téves szemlélet.”

 

Az első magyar film, a Táncz óta a politikai rendszerváltásokkal szoros összefüggésben számtalan filmrendszer váltotta már egymást, s mindegyik megszülte a maga emblematikus műveit. Abban kell bíznunk, ez most sem lesz másként.

És amíg bízunk, ne felejtsük el, hogy tehetünk is. Hogy messzebb ne menjek, példának okáért itt van a Filmvilág, melynek létezése fél évszázad után kérdésessé vált. Aki nem szeretné, hogy a folyóirat a MoziNet sajnálatos sorsára kerüljön, segíthet; azon túl, hogy minden hónapban megvásárolhatja a lapot, kisebb vagy akár nagyobb összeget is átutalhat a Filmvilág Alapítvány bankszámlaszámára.

MKB Bank Zrt.

10300002-20340016-70073285

Külföldi utalás esetén:

MKKB HU HB

IBAN: HU8O 1030 0002 2034 0016 7007 3285

Ezen felül követhetitek a szerkesztőség példáját, és az adótok 1%-ával támogathatjátok a Filmvilágot.

Filmvilág Alapítvány 19019037-2-41

A fent közölt cikk, megjelenésének időpontja okán nem foglalkozik olyan tényekkel, mint például az új filmtörvényben közölt cenzúrázási kötelezettség, ami akár azt is eredményezheti, hogy hónapokat, akár fél évet is késhet egy-egy produkció a magyar mozikban, feltéve persze, ha a forgalmazók betartják a szabályokat. Nincs szó arról, hogy már a filmes blogok kezét is szorosabbra köti a korhatár besorolással foglalkozó rendelet, lásd az Aeon Flux példáját a közölt előzetesekkel és plakátokkal kapcsolatban. Nincs szó arról sem, hogy míg Franciaországban a kormány támogatást szavazott meg a filmszínházaknak a digitális átállás elősegítésére, nálunk ezzel senki nem foglalkozik, ami azt fogja eredményezni, hogy csak Budapesten maradnak majd fent művészmozik. Kövessétek ti is a híreket, nézzetek a vetítővászon mögé, és érezzetek felelősséget a magyar film helyzetéért! Ahol tudtok, segítsetek, ahol lehet, támogassatok, hogy a kultúrából a mi gyermekeink is kapjanak majd valamit!

A The Kingdom – Online Filmművészeti Magazin szerkesztősége

Shame

A szégyentelen

Ha látsz egy tolószékes embert, elfordítod a fejed. Megnézed, de úgy, hogy ő ne vegye észre. Megsajnálod, pedig a sajnálatodra van a legkevésbé szüksége. Azon gondolkodsz, mennyivel nehezebb lehet neki az élet, és nem jut eszedbe, hogy neked talán könnyű? És miközben ezen töröd a fejed, elmész egy olyan ember mellett, aki hasonlóan súlyos betegséggel küszködik. Most fordulj meg! Észreveszed a tömegben, hogy kiről beszélek? Látod már? Nem. És nem is fogod.

Mert egy nimfomániás embert nem veszel észre. Ő sem veszi észre saját magát. Pedig az, ami benne lejátszódik, ami kifordítja, ami tönkreteszi, szörnyű kór. Nem ragályos, nem parkolhatsz vele előnyösebb helyen, de megkeseríti a mindennapjaid, főleg, ha felismered magadban. Steve McQueen zseniális Hunger című filmje után ismét Michael Fassbender tehetségére építette filmjét, melyben ezt a felismerést követhetjük végig. Brandon első látásra kifejezetten irigylésre méltó figura; jóképű, drága ruhákban jár, jól fizető állása és gyönyörű lakása van. Brandon beteg. Szexfüggő. Mocskos magazinok, fizetős weboldalak, segédeszközök, prostituáltak, önkielégítések kísérik végig napjait, de Brandon egyedül él, ezért nincs senki, aki tudatná vele, hogy ami történik, az nem normális. Sissy nevű húga azonban a városba érkezik, és nála száll meg pár nap erejéig. Sissy nem kevésbé bonyolult teremtés, és talán az egyetlen ember, aki fel tudja nyitni Brandon szemét. De a felismerés, a kiút keresése soha nem könnyű.

Ennek az illúziójával nem is kecsegtet a film, egyszerűen csak végigkövet pár napot Brandon életéből. Felmerülhet az olvasóban a kérdés; ebben ugyan mi olyan zseniális? Hibátlan a rendezés, Fassbender és Mulligan páratlan tehetséggel alakít, a zenék, a fényképezés első rangú, a forgatókönyv kivételes, igen, de a válasz a kérdésre nem ez. A Shame nem attól jó, amit látsz vagy hallasz belőle, hanem attól, amit beindít benned. Hogy elülteti a gondolatot, hogy felkavar, hogy nem tudod kiverni a fejedből, és végigkíséri a következő napokat, heteket, talán hónapokat is. A bőröd beveszi az illatát, és mindenről beugrik valami, amit abban a két órában láttál, hallottál, éreztél. Ezt tudja a Shame. Ezt tudja Steve McQueen. És ezt tudják nagyon kevesen rajta kívül.

Shame

 *****

Cseh Dániel

Caramel

Vízió

Tévedni emberi dolog. És mivel a Magyarországon is jó néhány éve töretlen sikereket elérő, tehetségkutató név alatt futó műsorokat is emberek készítik, megesik, hogy véletlenül valódi tehetségeket fedeznek fel. Persze ez nem kifejezetten gyakori, és az igazi tehetségek sokszor el sem jutnak a fináléig, de a Caramel művésznév alatt dolgozó Molnár Ferenc kivételként erősíti a szabályt. Hadd legyek őszinte; az általa képviselt műfaj finoman szólva nem tartozik a kedvenceim közé. Továbbmegyek; bár a Lélekdonor című dalt nagy örömömre harsogják mai napig a rádiók, soha nem hallgattam volna végig magamtól egy lemezét sem, ha a jobbik felem nincs oda érte annyira. És ezzel el is érkeztünk a kulcskérdéshez; előítélet. Ez az, ami megnehezíti az igazi tehetségek dolgát, főleg egy ilyen kis országban, mint Magyarország, és ez az, ami emberünket foglalkoztatja, ami ellen harcol.

Caramel zseniális. Teljesen mindegy, hogy te szereted ezt a stílust vagy sem, ő tőled függetlenül az. Igazi kis népmese az ő története, mert ő, ellentétben sok magyar előadóval, akik minduntalan erről énekelnek, valóban a semmiből jutott el idáig. Persze, kellett hozzá egy TV műsor, de odáig is el kellett jutni valahogy, és ami még nagyobb szó, azután is fent kellett maradni. Neki sikerült. Nem azért, mert jó a marketingje vagy mert nem tudod kikerülni. Egyszerűen azért, mert Isten adta tehetsége és kitartása van. Mert maga szerzi a zenéit és írja a dalszövegeit, méghozzá nem is akármilyeneket. Mert minden fellépésével jó ügyet képvisel, ahelyett, hogy csak beszélne róla, ahogy mások teszik. Mert fantasztikus hangja van. Igen, sok a hajlítás, de Lajkó Félixet is aránylag ritkán bántják azért, mert sokat hegedül.

A Vízió album, élén többek között a címadó dallal, nagyon erős darab. A 12 dalból egyetlen óriási tévedést sikerült produkálni (Egy szebb világ), amitől eltekintve csaknem hibátlan lemezzel van dolgunk. Teljesen mindegy, hogy katarzist kiváltó, klasszikus zenei alapokra helyezett egyszerű vallomás (Új csoda), odamondó hangvételű rapdal (Áldott kezek) vagy világsztárok produkcióit kenterbe verő instant sláger (Vízió), minden működik. Nagyon sokat dob az albumon Norba közreműködése vagy az olyan különleges zenei megoldások, mint amilyennel például a Találj újra rám című dalban találkozunk, de az egész lelke egyértelműen Caramel zsenialitása. Mert valamitől hosszú hetek óta nem volt nagy változás a lejátszómban.

Vízió

****

Cseh Dániel

Mad Max

Különös hely lehet Ausztrália. Földrajzilag teljesen elszigetelt a világtól, az egyetlen ország a Földön, amely külön kontinenst alkot. Több tízezer mérföldnyi tenger és óceán választja el az összes, európai kultúra által uralt területtől, miközben maga is része annak. És emiatt furcsa és különös hely Ausztrália. A brit civilizációs tevékenység szálai ugyanis hozzánk köti az ott élőket, de amikor ausztrál készítésű filmeket nézünk, mégis minden alkalommal érezhetünk bennük egyfajta kimondhatatlan disszonanciát a számunkra hagyományosabbnak vélt angolszász gyártású filmekhez képest. És ilyen a Mad Max is. Nincs benne semmi olyan, ami miatt esetenként képtelenek vagyunk megérteni vagy akárcsak végignézni például egy távol-keleti alkotást. Az emberek motivációiban ugyanis nincs semmi különbség… De a viselkedésük és a gesztusaik néha nagyon furcsák. Furcsa emberek furán viselkednek, és emiatt az egész ausztrál film is furcsának hat. Nem lehet pontosan leírni, hogy miért, de érezni rajta minden percében. Ezt a dolgot nagyon fontos tisztáznia magában mindenkinek, mielőtt nekivág a Mad Maxnek. E nélkül semmi értelme nincs az egésznek. Zagyva, elfuserált és bizarr akciófilm lesz csupán.

Bár a trilógia már kissé korábban elkezdődött, a világot csak a ’80-as évek során járta be a nemzetközi forgalmazás, valamint a további részek által, így egyértelműen az említett évtized ikonikus értékű filmjének számít. Az akkoriban orvosként dolgozó George Miller jóformán kezdő filmrendezőként vállalkozott arra, hogy néhány írótársával együtt közösen vessék el egy felfogásában hagyományos western alapokon nyugvó, sztoriját tekintve mégis teljesen újszerű, antiutópikus történet alapjait. A Mad Max egyébként szinte már-már amatőr filmes vállalásként indult, ezt a rendező személyén kívül jól jelzi a főszereplő kiválasztása is, ami végül arra - az akkoriban még teljesen ismeretlen - Mel Gibsonra esett, aki a legendák szerint széttört orral és állkapoccsal, szakadt ruhában jelentkezett a film szereplőválogatásán egy kocsmai verekedés másnapjának reggelén. Az ausztrál mentalitást talán jól jellemzi, hogy mikor meglátták, egyből rábízták a szerepet meghallgatás nélkül. De a sorozat egészét átszövi az a fajta romantikus jellegű, teljességében ausztrálos félprofi körülmény és szemléletmód, aminek következtében például a készítők nemet mondtak a korszak legújabb filmtrükkjeire, valamint az egyre inkább teret hódító CGI-ra, és mindezek helyett inkább megpróbáltak történelmet írni egy teljesen hagyományos eszközökkel forgatott, régimódi, őrült akciófilmes sorozattal.

1979-et írtunk, amikor Max Rockatansky rendőrtiszt először ült az Interceptorba, hogy életre szóló harcot kezdjen a féktelen bűn ellen. Ausztrália végtelen sivatagi országútjain találjuk magunkat valamikor a közeli jövőben. A körülmények okairól mit sem sejtünk, de valahol félúton járunk a mai társadalmi feltételek és a fejlett civilizáció teljes pusztulása között. A városok még működnek és a termelés folyik, de a vidéket már a teljes anarchia, a fegyveres önbíráskodás és a fékevesztett garázdaság tartja uralma alatt. A rendőrség egy erejét vesztett szervezetté degradálódott, ami képtelen már védelmet nyújtani a civileknek, és az országúti motoros bandák modorát felvéve, jobb híján gerillamódszerekkel próbálja időről időre egyre kevesebb sikerrel féken tartani az utakon portyázó csürhét. Amikor egy autós üldözés során a garázda bandák egyik nevezetes tagja Max elől menekülve életét veszti, a főszereplő családja is érintetté válik a történetben és egy véget nem érő bosszúhadjárat veszi kezdetét országszerte az elhagyatott autóutakon. A ’79-es Mad Max viszont még mindezzel a rendkívül izgalmas és lélegzetelállító alapvetéssel együtt is szinte az összes olyan gyermekbetegséget magában hordozza, amit egy újító szándékú alkotás elkaphat. Mentalitásából fakadóan kezdetben még rendkívül jól áll neki az a fajta nyersség, ami ezt az egész disztópikus hangulatot hitelessé teszi, de a történések sorozata hosszú szakaszokra képes kifulladni olyannyira, hogy a felétől fogva unalmamban többször is az órámat néztem, ami a csupán másfél órás játékidőt tekintve nem nagy dicsősége a filmnek. De mindettől eltekintve számos olyan védjeggyel rendelkezik, ami a későbbiek során évtizedekre meghatározó darabbá tette a maga nemében és stílus-, valamint műfajteremtő jellegét mi sem mutatja jobban, hogy számtalan hasonló témájú film bukkant ki azóta a köpönyege alól, hatása pedig a mai napig észrevehető mind a poszt-apokaliptikus, mind a bosszúfilmek legújabb darabjain is. Kíméletlen brutalitása – ami nem feltétlenül képi tartalomban mutatkozik meg – és mindennemű kompromisszumoktól való mentessége még most is példaként szolgál(hatna) a hasonszőrű alkotásoknak. Ezenkívül 400 ezer ausztrál dollárból készítették és máig bezárólag mintegy 100 millió dollár anyagi hasznot húztak belőle, ami miatt egészen az új évezred kezdetéig számon volt tartva a Guinness Rekordok Könyvében, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű film. Klasszikus.

Gibson az óriási világsiker hatására egy csapásra ismert színésszé vált, Miller pedig nem volt hajlandó sokáig maszatolni, mindössze 2 évvel később, 1981-ben már be is mutatták a folytatást Mad Max 2: The Road Warrior címmel. Magyarországon a film egyébként az Az országúti harcos alcímmel vált ismertté és valamilyen szinten sikerült még eggyel magasabbra emelnie az első rész által felállított mértéket. A film elején egy több percig tartó narratív visszatekintés tudatja velünk, hogy Mad Max családjáért folytatott bosszúja óta a világ keresztülment a harmadik világháborún, aminek következtében a megmaradt embercsoportok egymástól elszigetelve élnek a kontinens pusztaságaiban és vérre menő harc dúl köztük az életben maradás egyetlen feltételéért, a benzinért… Max magányos vándorként éli életét már hosszú évek óta. Fogalmunk sincs, hogy mit akar, és nem tudjuk azt sem, hogy merre tart. Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy a többiekhez hasonlóan ő is mindent megtesz a megmaradt üzemanyag-tartalékok begyűjtéséért, miközben irgalmat nem ismerő módon intézi el az életére törő banditákat. Végül a sors úgy hozza, hogy belekeveredik egy megmaradt túlélőcsoport és egy kegyetlenkedő motoros banda véres küzdelmeibe, ahol történetesen a jók birtokolják az egyik utolsó működő olajkutat. Az utolsó pillanatban érkezik, hiszen a söpredék már hetek óta nyomás alatt tartja a túlélők bázisát és nem sokan maradtak közülük, miközben maga Max is szorongatott helyzetben van a benzinhiány miatt. Egyességet köt velük hát, hogy egy életveszélyes küldetés keretében hajlandó kitörni az üzemanyag-szállító konvoj élén az ostromgyűrű alól és eljuttatni a szállítmányt egy biztonságos helyre cserébe a nafta egy részéért… Ami a film milyenségét illeti, a készítők teljes mértékig az akcióvonalba vitték el a cselekményt és ez bizony brutálisan jót tett a sorozatnak. Ami az első epizódban még rossznak vagy esetlennek számított, azt mind kigyomlálták a második részre és ezáltal rendkívül súlyossá válik az atmoszféra. Még az ausztrálok megmagyarázhatatlan, burleszk bolondossága ellenére is minden porcikájából árad a világvége hangulat. Az életben maradásért folytatott küzdelem embertelen méreteket ölt, és ebből kifolyólag a film képes néha a korszak normáihoz mérten különösen brutális jeleneteket vászonra vinni. Felfogását tekintve tehát minden adott egy korszakalkotó akciófilmhez. Miller csapatának sikerült túllépnie azokon a buktatókon, ami az első részt sok helyütt még vontatottá és unalmassá tette, a Mad Max 2: The Road Warrior az elejétől a végéig nagyon feszesre lett megírva és ezzel együtt a film koncepcióját illetően is sikerült végre sokkal egyértelműbb állást foglalni. Sokaknak talán már mai és főleg európai szemmel nézve egyáltalán nem biztos, hogy elnyeri a tetszését, de ettől még nem számít idejét múltnak. Szinte minden megvan benne, ami objektív szemmel nézve is akcióműfaji klasszikussá emeli ezt a filmet. És közben jóllehet, itt is elfért volna még pár centtel több a film készítőinek büdzséjében, mégis azt kell mondanom, talán pont ez a totálisan nyers és fapados, alig kidolgozott díszletekkel operáló előadás teszi a Mad Max filmeket egy végtelenül badass hangulatú, klasszikus hőseposszá.

Végül pedig elérkeztünk a sorozat záró részéhez, ami sokak szerint a trilógia legmostohább része és sajnos valóban így van. Az első két rész után a készítők úgy gondolhatták, hogy a film megérett egy újabb éles kanyarra és 1985-ben, a győztes előzményfilmekhez megközelítésében egy sokkal kevésbé hű, hangulatában pedig leginkább egy közepes Indiana Jones másolatra hajazó filmet küldtek a vászonra Mad Max Beyond Thunderdome (Az Igazság csarnokán innen és túl) címmel. A készítők a második rész kiindulópontján szinte mit sem voltak hajlandóak változtatni. Mad Max továbbra is magányos túlélőként bolyong a kietlen vidékeken, majd mikor egy régi ismerős megfújja legfontosabb tulajdonát, a járművét, kénytelen lesz beállni egy sivatagi porfészek úrnőjének szolgálatába, ismét veszélyes feladatot vállalva a reménybeli viszonzásokért. A megvalósítás kezdeti lépéseivel tulajdonképpen semmi probléma nincs, hogyha hajlandóak vagyunk nagyon nehéz szívvel eltekinteni attól, hogy ez már nem az a kíméletlenül vad fémgyűrő és karosszériaszaggató üldözéses film, amiről még a nagysikerű elődök szóltak. De a film felétől valami olyan történet veszi kezdetét, ami majdhogynem megbocsáthatatlan. Max egy gyerekekből álló, énekelgető túlélőtörzsbe keveredik az erdő közepén és a film hirtelen elkezdi megidézni Spielberg legrosszabb pillanatait, a korábban említett másik sikerfilmes párhuzam pedig sajnos egyértelművé válik. Az a Mad Max, amelynek első két része élen járt valami egészen lehengerlő és teljesen új környezetben folytatott akció filmre vitelében, egyszer csak behódol stílusában a korszak egy másik népszerű eposzának. Elmarad nagyon sok, a Mad Max filmek tipikus védjegyének számító elem is. A rendkívül feszes és hangsúlyos, Brian May által komponált filmzenét – aki az elterjedt tévhit ellenére nem összetévesztendő a legendás Queen együttes Red Special szólógitárosával -, lecserélték Tina Turnerre meg egy gyenge John Williams utánzatú score-ra.  A korábbi részekből megszokott film végi üldözéses jelenet pedig egy gagyi mentőakcióvá silányult ebben a sorozat számára új, de teljes egészében másolt környezetben. Vannak jó tulajdonságai is ezzel együtt, Mel Gibson például ekkorra nyerte el csak igazán a máig ismert színészi arcát és stílusát. Meggyőződésem, hogy egy, a második rész felfogását tovább fejlesztő epizódban akár ebben a részben lehetett volna a legjobb Mad Maxe a sorozatnak. De kötelező még pozitívumként megemlékezni a film végi montázsjelenetről is, amikor megérkezünk az elpusztult Sydney maradványai fölé és a trilógia története során először és utoljára láthatjuk, hogy a mindent elpusztító atomháború után mi is maradt meg valójában az egykori modern, működő civilizációból. Ezek miatt az erények miatt pedig különösen nagy kár, hogy a készítők az utolsó előtti pillanatban szemétre vágták az általuk felépített, addig egész tökéletesen működő koncepció nagy részét, hiszen a negédes kalandfilmmé degradálódó befejező epizód is egyértelműen próbálja magán hordozni azokat a jeleket, ami miatt az előző részek oly eredetiek és idézettek voltak, és amiért a mai napig az ausztrál film elsőszámú jelképének számítanak.

Mad Max

****

Mad Max 2: The Road Warrior

*****

Mad Max Beyond Thunderdome

***

Neumark Milán

The Descendants

Utódok

Legyünk aktuálisak, azt érdekesebb/viccesebb visszaolvasni; ahogy közeledünk az Oscar-díj átadás estéjéhez, a 2012-es Golden Globe legjobb drámai film kategóriájának nyertese kezd kissé háttérbe szorulni a The Artist című filmmel szemben. Utóbbi a formai rutint hivalkodóan felrúgva vonzza be a figyelmünket, míg jelen írás tárgya ennek reciprokaként húz le a földre egy idealizált képet; hétköznaposítja Hawaiit. Rögtön meg is jegyezném, hogy nem kifordítja magából, ahogy például Michael Mann tette az örökké viharos Miamival… Nem, Alexander Payne ”csak” megmutatja, ugyanolyan gyönyörűnek, amilyen valójában, de ezzel együtt rávilágít; az élet nem attól lesz rohadt nehéz, hogy beborul az ég.

Az élet attól lesz rohadt nehéz, ha kómába esik a feleségünk, és nyakunkba szakad a két tinédzser lányunk nevelése, amin aztán az sem könnyít, ha a nagyobbik előrukkol életünk legnagyobb pofonjával; ő bizony látta, ahogy anyu megcsalt minket. Mindezt tetézheti egy családi ügy is, ahol komoly döntés elé kényszerülünk, és talán pont úgy alakul, hogy ezek a szálak össze is fonódhatnak… De hagyok valamit a nézőnek is. Úgysem annyira a történet a fontos, igazából a fent vázolt alaphelyzeten nem is nagyon lép túl a film, nyilván Payne úgy érezte, hogy ebben is van elég potenciál, itt már lehet érdekes karaktereket faragni. Hogy ez mennyire igaz, arról nyilván George Clooney jelölései rengeteget elmondanak, de ez tényleg a „látni kell” kategória; a Clint Eastwoodi karrierjét (karakterszínészből egyre érettebb filmeket levezénylő rendező) egyengető Ross doki lubickol Matt King szerepében, ahogy végre megtalálhatja (felkínálják neki?) az arany középutat a Coenék által dirigált – végtelenül szórakoztató – ripacs és az amúgy kötelező és szeretnivaló búbánatos sármőr között. Aki az IMDB-n vet egy gyors pillantást Clooney szerepeire, azért láthatja, hogy közepesnél rosszabb filmre nem bólintott rá a Batman & Robin óta - természetesen a Spy Kids 3-D kivételével  - , és ez a következetesség mostanra meghálálta magát; minden apró megmozdulása, de legyünk sznobok; rezdülése annyira precíz és igazi, és olyan könnyedén simítja bele a korábbról megismert, komikusnak ható grimaszait, hogy öröm nézni.

A jól eltalált, és egyáltalán nem tolakodó narrációnak köszönhetően párhuzamosan ismerjük meg és szeretjük meg Mattet, és mire eljutunk arra a pontra, hogy fény derül a házasságtörésre, már vele együtt kapunk sokkot. A kitűnő karakterábrázolás, úgy tűnik, Payne legerősebb kártyája, mert bár Matt kimondottan érdekes, de főleg azért, mert azok is különlegesek, akik körbeveszik; mindkét lánya (egyiknek udvarlója is van, körültekintően kimeríti a „vicces mellékszereplő” fogalmát), apósa, ilyen-olyan rokonok, és… Nos, majd meglátjátok, de nem nehéz kitalálni, merre bonyolódik a hoppon maradt férj élete. Bár kiszámíthatóságról nem beszélhetünk, igazi meglepetésekről sem; egyszerűen zajlik az élet, túlzó szélsőségek és fennkölt pillanatok nélkül. És ami – bár egész más terepen, de – az A Separationnek összejött, azt hozza a The Descendants is, igaz, kicsit nagyobb kulcslyukon kukucskál, viszont így több minden is a látótérbe kerül, és nem utolsó sorban túllépünk a Szomszédok díszletein. Hawaii gyönyörű, de inkább; gyönyörű lesz! Ugyanis ahhoz, hogy a néző szája tátva maradjon az – addigra már kissé fátyolos – látványtól, nem elég néhány szörföző fiú, bikinis csaj, vagy egy Spielberget (nem, már nem Bay) megszégyenítő naplemente. Payne ha nem is a sárba, de a porba biztosan lerántja a Hawaii idillt, hogy aztán egy egész másik szemszögből tanuljuk meg becsülni és értékelni mindazt, amit látunk, és azt is, amink van. A film motorjaként túlteljesítő színészek gond nélkül átadják azt a hol búskomor, hol életvidám – pedig egy hosszúra nyújtott halotti toron nyaralunk – élethelyzetet, amibe ez a baleset kényszeríti őket. Persze fejlődnek is, van, aki nagyon sokat, de South Park szerű tanulságösszegzésre azért ne számítsunk, ahogy túlzott szentimentalizmusra se; a kitűnő arányérzékkel tálalt és adagolt humor mindig pont akkor fordít egyet a jeleneteken, amikor már épp megijednénk, hogy „hú, most giccs jön!”.

Nem jön.

The Descendants

****

Cseh Péter