Mad Max

Különös hely lehet Ausztrália. Földrajzilag teljesen elszigetelt a világtól, az egyetlen ország a Földön, amely külön kontinenst alkot. Több tízezer mérföldnyi tenger és óceán választja el az összes, európai kultúra által uralt területtől, miközben maga is része annak. És emiatt furcsa és különös hely Ausztrália. A brit civilizációs tevékenység szálai ugyanis hozzánk köti az ott élőket, de amikor ausztrál készítésű filmeket nézünk, mégis minden alkalommal érezhetünk bennük egyfajta kimondhatatlan disszonanciát a számunkra hagyományosabbnak vélt angolszász gyártású filmekhez képest. És ilyen a Mad Max is. Nincs benne semmi olyan, ami miatt esetenként képtelenek vagyunk megérteni vagy akárcsak végignézni például egy távol-keleti alkotást. Az emberek motivációiban ugyanis nincs semmi különbség… De a viselkedésük és a gesztusaik néha nagyon furcsák. Furcsa emberek furán viselkednek, és emiatt az egész ausztrál film is furcsának hat. Nem lehet pontosan leírni, hogy miért, de érezni rajta minden percében. Ezt a dolgot nagyon fontos tisztáznia magában mindenkinek, mielőtt nekivág a Mad Maxnek. E nélkül semmi értelme nincs az egésznek. Zagyva, elfuserált és bizarr akciófilm lesz csupán.

Bár a trilógia már kissé korábban elkezdődött, a világot csak a ’80-as évek során járta be a nemzetközi forgalmazás, valamint a további részek által, így egyértelműen az említett évtized ikonikus értékű filmjének számít. Az akkoriban orvosként dolgozó George Miller jóformán kezdő filmrendezőként vállalkozott arra, hogy néhány írótársával együtt közösen vessék el egy felfogásában hagyományos western alapokon nyugvó, sztoriját tekintve mégis teljesen újszerű, antiutópikus történet alapjait. A Mad Max egyébként szinte már-már amatőr filmes vállalásként indult, ezt a rendező személyén kívül jól jelzi a főszereplő kiválasztása is, ami végül arra - az akkoriban még teljesen ismeretlen - Mel Gibsonra esett, aki a legendák szerint széttört orral és állkapoccsal, szakadt ruhában jelentkezett a film szereplőválogatásán egy kocsmai verekedés másnapjának reggelén. Az ausztrál mentalitást talán jól jellemzi, hogy mikor meglátták, egyből rábízták a szerepet meghallgatás nélkül. De a sorozat egészét átszövi az a fajta romantikus jellegű, teljességében ausztrálos félprofi körülmény és szemléletmód, aminek következtében például a készítők nemet mondtak a korszak legújabb filmtrükkjeire, valamint az egyre inkább teret hódító CGI-ra, és mindezek helyett inkább megpróbáltak történelmet írni egy teljesen hagyományos eszközökkel forgatott, régimódi, őrült akciófilmes sorozattal.

1979-et írtunk, amikor Max Rockatansky rendőrtiszt először ült az Interceptorba, hogy életre szóló harcot kezdjen a féktelen bűn ellen. Ausztrália végtelen sivatagi országútjain találjuk magunkat valamikor a közeli jövőben. A körülmények okairól mit sem sejtünk, de valahol félúton járunk a mai társadalmi feltételek és a fejlett civilizáció teljes pusztulása között. A városok még működnek és a termelés folyik, de a vidéket már a teljes anarchia, a fegyveres önbíráskodás és a fékevesztett garázdaság tartja uralma alatt. A rendőrség egy erejét vesztett szervezetté degradálódott, ami képtelen már védelmet nyújtani a civileknek, és az országúti motoros bandák modorát felvéve, jobb híján gerillamódszerekkel próbálja időről időre egyre kevesebb sikerrel féken tartani az utakon portyázó csürhét. Amikor egy autós üldözés során a garázda bandák egyik nevezetes tagja Max elől menekülve életét veszti, a főszereplő családja is érintetté válik a történetben és egy véget nem érő bosszúhadjárat veszi kezdetét országszerte az elhagyatott autóutakon. A ’79-es Mad Max viszont még mindezzel a rendkívül izgalmas és lélegzetelállító alapvetéssel együtt is szinte az összes olyan gyermekbetegséget magában hordozza, amit egy újító szándékú alkotás elkaphat. Mentalitásából fakadóan kezdetben még rendkívül jól áll neki az a fajta nyersség, ami ezt az egész disztópikus hangulatot hitelessé teszi, de a történések sorozata hosszú szakaszokra képes kifulladni olyannyira, hogy a felétől fogva unalmamban többször is az órámat néztem, ami a csupán másfél órás játékidőt tekintve nem nagy dicsősége a filmnek. De mindettől eltekintve számos olyan védjeggyel rendelkezik, ami a későbbiek során évtizedekre meghatározó darabbá tette a maga nemében és stílus-, valamint műfajteremtő jellegét mi sem mutatja jobban, hogy számtalan hasonló témájú film bukkant ki azóta a köpönyege alól, hatása pedig a mai napig észrevehető mind a poszt-apokaliptikus, mind a bosszúfilmek legújabb darabjain is. Kíméletlen brutalitása – ami nem feltétlenül képi tartalomban mutatkozik meg – és mindennemű kompromisszumoktól való mentessége még most is példaként szolgál(hatna) a hasonszőrű alkotásoknak. Ezenkívül 400 ezer ausztrál dollárból készítették és máig bezárólag mintegy 100 millió dollár anyagi hasznot húztak belőle, ami miatt egészen az új évezred kezdetéig számon volt tartva a Guinness Rekordok Könyvében, mint a legtöbb bevételt hozó legkisebb költségvetésű film. Klasszikus.

Gibson az óriási világsiker hatására egy csapásra ismert színésszé vált, Miller pedig nem volt hajlandó sokáig maszatolni, mindössze 2 évvel később, 1981-ben már be is mutatták a folytatást Mad Max 2: The Road Warrior címmel. Magyarországon a film egyébként az Az országúti harcos alcímmel vált ismertté és valamilyen szinten sikerült még eggyel magasabbra emelnie az első rész által felállított mértéket. A film elején egy több percig tartó narratív visszatekintés tudatja velünk, hogy Mad Max családjáért folytatott bosszúja óta a világ keresztülment a harmadik világháborún, aminek következtében a megmaradt embercsoportok egymástól elszigetelve élnek a kontinens pusztaságaiban és vérre menő harc dúl köztük az életben maradás egyetlen feltételéért, a benzinért… Max magányos vándorként éli életét már hosszú évek óta. Fogalmunk sincs, hogy mit akar, és nem tudjuk azt sem, hogy merre tart. Az egyetlen dolog, amit tudunk róla, hogy a többiekhez hasonlóan ő is mindent megtesz a megmaradt üzemanyag-tartalékok begyűjtéséért, miközben irgalmat nem ismerő módon intézi el az életére törő banditákat. Végül a sors úgy hozza, hogy belekeveredik egy megmaradt túlélőcsoport és egy kegyetlenkedő motoros banda véres küzdelmeibe, ahol történetesen a jók birtokolják az egyik utolsó működő olajkutat. Az utolsó pillanatban érkezik, hiszen a söpredék már hetek óta nyomás alatt tartja a túlélők bázisát és nem sokan maradtak közülük, miközben maga Max is szorongatott helyzetben van a benzinhiány miatt. Egyességet köt velük hát, hogy egy életveszélyes küldetés keretében hajlandó kitörni az üzemanyag-szállító konvoj élén az ostromgyűrű alól és eljuttatni a szállítmányt egy biztonságos helyre cserébe a nafta egy részéért… Ami a film milyenségét illeti, a készítők teljes mértékig az akcióvonalba vitték el a cselekményt és ez bizony brutálisan jót tett a sorozatnak. Ami az első epizódban még rossznak vagy esetlennek számított, azt mind kigyomlálták a második részre és ezáltal rendkívül súlyossá válik az atmoszféra. Még az ausztrálok megmagyarázhatatlan, burleszk bolondossága ellenére is minden porcikájából árad a világvége hangulat. Az életben maradásért folytatott küzdelem embertelen méreteket ölt, és ebből kifolyólag a film képes néha a korszak normáihoz mérten különösen brutális jeleneteket vászonra vinni. Felfogását tekintve tehát minden adott egy korszakalkotó akciófilmhez. Miller csapatának sikerült túllépnie azokon a buktatókon, ami az első részt sok helyütt még vontatottá és unalmassá tette, a Mad Max 2: The Road Warrior az elejétől a végéig nagyon feszesre lett megírva és ezzel együtt a film koncepcióját illetően is sikerült végre sokkal egyértelműbb állást foglalni. Sokaknak talán már mai és főleg európai szemmel nézve egyáltalán nem biztos, hogy elnyeri a tetszését, de ettől még nem számít idejét múltnak. Szinte minden megvan benne, ami objektív szemmel nézve is akcióműfaji klasszikussá emeli ezt a filmet. És közben jóllehet, itt is elfért volna még pár centtel több a film készítőinek büdzséjében, mégis azt kell mondanom, talán pont ez a totálisan nyers és fapados, alig kidolgozott díszletekkel operáló előadás teszi a Mad Max filmeket egy végtelenül badass hangulatú, klasszikus hőseposszá.

Végül pedig elérkeztünk a sorozat záró részéhez, ami sokak szerint a trilógia legmostohább része és sajnos valóban így van. Az első két rész után a készítők úgy gondolhatták, hogy a film megérett egy újabb éles kanyarra és 1985-ben, a győztes előzményfilmekhez megközelítésében egy sokkal kevésbé hű, hangulatában pedig leginkább egy közepes Indiana Jones másolatra hajazó filmet küldtek a vászonra Mad Max Beyond Thunderdome (Az Igazság csarnokán innen és túl) címmel. A készítők a második rész kiindulópontján szinte mit sem voltak hajlandóak változtatni. Mad Max továbbra is magányos túlélőként bolyong a kietlen vidékeken, majd mikor egy régi ismerős megfújja legfontosabb tulajdonát, a járművét, kénytelen lesz beállni egy sivatagi porfészek úrnőjének szolgálatába, ismét veszélyes feladatot vállalva a reménybeli viszonzásokért. A megvalósítás kezdeti lépéseivel tulajdonképpen semmi probléma nincs, hogyha hajlandóak vagyunk nagyon nehéz szívvel eltekinteni attól, hogy ez már nem az a kíméletlenül vad fémgyűrő és karosszériaszaggató üldözéses film, amiről még a nagysikerű elődök szóltak. De a film felétől valami olyan történet veszi kezdetét, ami majdhogynem megbocsáthatatlan. Max egy gyerekekből álló, énekelgető túlélőtörzsbe keveredik az erdő közepén és a film hirtelen elkezdi megidézni Spielberg legrosszabb pillanatait, a korábban említett másik sikerfilmes párhuzam pedig sajnos egyértelművé válik. Az a Mad Max, amelynek első két része élen járt valami egészen lehengerlő és teljesen új környezetben folytatott akció filmre vitelében, egyszer csak behódol stílusában a korszak egy másik népszerű eposzának. Elmarad nagyon sok, a Mad Max filmek tipikus védjegyének számító elem is. A rendkívül feszes és hangsúlyos, Brian May által komponált filmzenét – aki az elterjedt tévhit ellenére nem összetévesztendő a legendás Queen együttes Red Special szólógitárosával -, lecserélték Tina Turnerre meg egy gyenge John Williams utánzatú score-ra.  A korábbi részekből megszokott film végi üldözéses jelenet pedig egy gagyi mentőakcióvá silányult ebben a sorozat számára új, de teljes egészében másolt környezetben. Vannak jó tulajdonságai is ezzel együtt, Mel Gibson például ekkorra nyerte el csak igazán a máig ismert színészi arcát és stílusát. Meggyőződésem, hogy egy, a második rész felfogását tovább fejlesztő epizódban akár ebben a részben lehetett volna a legjobb Mad Maxe a sorozatnak. De kötelező még pozitívumként megemlékezni a film végi montázsjelenetről is, amikor megérkezünk az elpusztult Sydney maradványai fölé és a trilógia története során először és utoljára láthatjuk, hogy a mindent elpusztító atomháború után mi is maradt meg valójában az egykori modern, működő civilizációból. Ezek miatt az erények miatt pedig különösen nagy kár, hogy a készítők az utolsó előtti pillanatban szemétre vágták az általuk felépített, addig egész tökéletesen működő koncepció nagy részét, hiszen a negédes kalandfilmmé degradálódó befejező epizód is egyértelműen próbálja magán hordozni azokat a jeleket, ami miatt az előző részek oly eredetiek és idézettek voltak, és amiért a mai napig az ausztrál film elsőszámú jelképének számítanak.

Mad Max

****

Mad Max 2: The Road Warrior

*****

Mad Max Beyond Thunderdome

***

Neumark Milán

The Descendants

Utódok

Legyünk aktuálisak, azt érdekesebb/viccesebb visszaolvasni; ahogy közeledünk az Oscar-díj átadás estéjéhez, a 2012-es Golden Globe legjobb drámai film kategóriájának nyertese kezd kissé háttérbe szorulni a The Artist című filmmel szemben. Utóbbi a formai rutint hivalkodóan felrúgva vonzza be a figyelmünket, míg jelen írás tárgya ennek reciprokaként húz le a földre egy idealizált képet; hétköznaposítja Hawaiit. Rögtön meg is jegyezném, hogy nem kifordítja magából, ahogy például Michael Mann tette az örökké viharos Miamival… Nem, Alexander Payne ”csak” megmutatja, ugyanolyan gyönyörűnek, amilyen valójában, de ezzel együtt rávilágít; az élet nem attól lesz rohadt nehéz, hogy beborul az ég.

Az élet attól lesz rohadt nehéz, ha kómába esik a feleségünk, és nyakunkba szakad a két tinédzser lányunk nevelése, amin aztán az sem könnyít, ha a nagyobbik előrukkol életünk legnagyobb pofonjával; ő bizony látta, ahogy anyu megcsalt minket. Mindezt tetézheti egy családi ügy is, ahol komoly döntés elé kényszerülünk, és talán pont úgy alakul, hogy ezek a szálak össze is fonódhatnak… De hagyok valamit a nézőnek is. Úgysem annyira a történet a fontos, igazából a fent vázolt alaphelyzeten nem is nagyon lép túl a film, nyilván Payne úgy érezte, hogy ebben is van elég potenciál, itt már lehet érdekes karaktereket faragni. Hogy ez mennyire igaz, arról nyilván George Clooney jelölései rengeteget elmondanak, de ez tényleg a „látni kell” kategória; a Clint Eastwoodi karrierjét (karakterszínészből egyre érettebb filmeket levezénylő rendező) egyengető Ross doki lubickol Matt King szerepében, ahogy végre megtalálhatja (felkínálják neki?) az arany középutat a Coenék által dirigált – végtelenül szórakoztató – ripacs és az amúgy kötelező és szeretnivaló búbánatos sármőr között. Aki az IMDB-n vet egy gyors pillantást Clooney szerepeire, azért láthatja, hogy közepesnél rosszabb filmre nem bólintott rá a Batman & Robin óta - természetesen a Spy Kids 3-D kivételével  - , és ez a következetesség mostanra meghálálta magát; minden apró megmozdulása, de legyünk sznobok; rezdülése annyira precíz és igazi, és olyan könnyedén simítja bele a korábbról megismert, komikusnak ható grimaszait, hogy öröm nézni.

A jól eltalált, és egyáltalán nem tolakodó narrációnak köszönhetően párhuzamosan ismerjük meg és szeretjük meg Mattet, és mire eljutunk arra a pontra, hogy fény derül a házasságtörésre, már vele együtt kapunk sokkot. A kitűnő karakterábrázolás, úgy tűnik, Payne legerősebb kártyája, mert bár Matt kimondottan érdekes, de főleg azért, mert azok is különlegesek, akik körbeveszik; mindkét lánya (egyiknek udvarlója is van, körültekintően kimeríti a „vicces mellékszereplő” fogalmát), apósa, ilyen-olyan rokonok, és… Nos, majd meglátjátok, de nem nehéz kitalálni, merre bonyolódik a hoppon maradt férj élete. Bár kiszámíthatóságról nem beszélhetünk, igazi meglepetésekről sem; egyszerűen zajlik az élet, túlzó szélsőségek és fennkölt pillanatok nélkül. És ami – bár egész más terepen, de – az A Separationnek összejött, azt hozza a The Descendants is, igaz, kicsit nagyobb kulcslyukon kukucskál, viszont így több minden is a látótérbe kerül, és nem utolsó sorban túllépünk a Szomszédok díszletein. Hawaii gyönyörű, de inkább; gyönyörű lesz! Ugyanis ahhoz, hogy a néző szája tátva maradjon az – addigra már kissé fátyolos – látványtól, nem elég néhány szörföző fiú, bikinis csaj, vagy egy Spielberget (nem, már nem Bay) megszégyenítő naplemente. Payne ha nem is a sárba, de a porba biztosan lerántja a Hawaii idillt, hogy aztán egy egész másik szemszögből tanuljuk meg becsülni és értékelni mindazt, amit látunk, és azt is, amink van. A film motorjaként túlteljesítő színészek gond nélkül átadják azt a hol búskomor, hol életvidám – pedig egy hosszúra nyújtott halotti toron nyaralunk – élethelyzetet, amibe ez a baleset kényszeríti őket. Persze fejlődnek is, van, aki nagyon sokat, de South Park szerű tanulságösszegzésre azért ne számítsunk, ahogy túlzott szentimentalizmusra se; a kitűnő arányérzékkel tálalt és adagolt humor mindig pont akkor fordít egyet a jeleneteken, amikor már épp megijednénk, hogy „hú, most giccs jön!”.

Nem jön.

The Descendants

****

Cseh Péter

Portré

George Clooney

Az 1961-ben született színészre a mai napig kevesen tekintenek rendezőként, pedig a mozikban jelenleg is futó The Ides of March Clooney negyedik rendezése, és egyik filmje miatt sincs oka szégyenkezésre. A köztudatba Ross doktorként robbant be, majd a From Dusk Till Dawn és a One Fine Day után azonnal próbára tette karrierjét. Hogy a minden idők egyik legrosszabb filmjeként számon tartott Batman & Robin után hogy volt képes felállni, és szinte soha többé nem hibázni, az a mai napig a filmtörténelem egyik legnagyobb rejtélye, mindenesetre, tekintve, hogy az idei Oscar-díj átadón is a legesélyesebbek között szerepel a neve, kijelenthetjük, hogy a jelenkor kulcsfontosságú figurája a filmvilágban. Páratlan színészi tehetségéről annak ellenére is sok szó kell, hogy essen, hogy az írás rendezéseire fókuszál, hiszen soha nem adta át másnak a legjobb szerepeket, bár engedékenységben mindenképpen javuló tendenciát mutat.

Munkáit illethetjük néhány olyan jelzővel, ami kivétel nélkül igaz mindegyikre. Ilyen például az a tény, hogy kiváló érzékkel fest le adott korszakokat, és legutóbbi alkotásától eltekintve mindig fontos tényezőként szerepelteti a film történéseinek helyet adó időket és tereket. (Bár fontos megjegyezni, hogy a The Ides of March is markáns korrajzzal jelentkezik, még ha ez nem is esik olyan távol a jelentől, mint a többi esetben.) Állandó jellemző továbbá a professzionális színészválasztás; ezen a téren óriási léptekkel emelkedik a színvonal az életút egészét tekintve, legutóbb például olyan színészgárdát toborzott össze, amit általában Steven Soderbergh vagy Woody Allen filmjeiben láthatunk. Ha egy rendezői életút négy egész estés filmet vonultat fel, nem nehéz levonni a tanulságot, esetünkben azt, hogy Clooney írói vénája semmi esetre sem elhanyagolható. Két sikerültebb művének (Good Night, and Good Luck., The Ides of March) forgatókönyvén is dolgozott, míg a két másik alkotás kevésbé sikerült emlékezetesre, annak ellenére is, hogy olyan írók is dolgoztak rajta, mint a filmes berkekben nagy tiszteletnek örvendő Charlie Kaufman.

Első, nagy sikert aratott rendezése a Confessions of a Dangerous Mind érdekes témát választ; a televíziózás egyik kulcsfigurája, Chuck Barris önéletrajzi könyvét veszi alapul. A nem mindennapi történetek főszereplője nélkül a mai kereskedelmi televíziózás is egész máshogy nézne ki, a ’90-es években például Kósa L. Adolf nem asszisztált volna hármas vakrandihoz, de a tehetségkutató név alatt futó énekes reality műsorok is egészen másképp néznének ki, már ha léteznének, persze. Kaufman stílusa ordít a forgatókönyvről; a film elképesztően harsány, szándékosan ripacs, zavaros, faltól falig csapódik, amivel önmagában nincs probléma, de Clooney stílusától ez nagyon távol esik, ahogy azt a későbbi filmek is bizonyítják. A Kaufman által írt emlékezetes darabok (Being John Malkovich, Adaptation., Ethernal Sunshine of the Spotless Mind) soha nem a felismerhető rendezői kézjegy miatt értek el bizonyos körökben kultikus státuszt, még Michel Gondry sem mindig tudott mit kezdeni a jól felismerhető, erőteljes stílussal dolgozó íróval. Nincs ez máshogy esetünbken sem; a Confessions of a Dangerous Mind jó film, de a teljesítménye hullámzó, és két, egymásnak feszülő szemlélet torz eredménye. Legnagyobb előnye talán mégis az, hogy az akkor még csak mellékszerepekben bizonyító Sam Rockwell sikerrel vehette élete első, igazi kihívását, amit azóta több, hasonlóan eredményes szereplés követett. Clooney magának kulcsfontosságú, de kevés teret igénylő szerepet adott; a Barris egész életének újra értelmet adó, és egyben teljesen tönkretevő hírek hozója, ő az Ördög, aki sosem alszik, és mindig akkor bukkan fel, amikor a legkevésbé van rá szükség. Korrajz tekintetében azonban kitűnőre vizsgázik a film, erre viszont három évvel később a Good Night, and Good Luck. alaposan rákontráz. Clooney eddigi legjobb rendezése egy csaknem zseniális filmet eredményezett, az ötvenes évek dohányfüstös amerikai TV stúdióiban játszódó fekete-fehér alkotás a zárt, sötét helyekkel és temérdek archív felvétellel pillanatok alatt felejthetetlen hangulatot teremt. A McCarthy szenátor kommunista boszorkányüldözéséről és a mindenkori kormány figyelő tekintetéről szóló kritikus hangvételű filmben olyan színészek adják egymásnak a kilincset, mint a főszerepben brillírozó David Strathairn, Robert Downey Jr., Patricia Clarkson és természetesen George Clooney. Bár a forgatókönyv munkálataiban Grant Heslov is részt vett, ismerve korábbi munkáit, nagy valószínűséggel Clooney számlájára írható az ügyesen felépített, feszültséggel és fordulatokkal profi módon operáló történet.

Hogy a filmográfia kakukktojása címet kétségtelenül kiérdemelő Leatherheads hogy került Clooney kezébe, rejtély, mindenesetre az amerikai futball fordulópontját körbejáró történet meglehetősen gyenge lábakra épült. Ritka egy filmen belül az ilyen csapongó minőség; az első fél óra zsivány humora után felülünk egy minőségi hullámvasútra, ami ugyan nem megy túl mélyre, de túl magasra sem, így megússzuk kifejezetten rossz emlékek nélkül, de eszünkben sincs újra jegyet váltani rá. Hogy a film nem fulladt tökéletes érdektelenségbe, az Clooney azon döntésének köszönhető, miszerint magára osztotta az egyik főszerepet, a közvélemény szerint általában tehetséges, valójában indokolatlanul felkapott, majd elfelejtett Renée Zellweger viszont csak akkor érdekes, ha megágyaz néhány egetrengető poénnak, igaz, akkor nélkülözhetetlen. A történet elég hamar giccsbe fordul, a burleszk stílus létjogosultságát veszti, és mire a finálé cselesen fordít egyet az álláson, már senkit nem érdekel. Aztán ismét eltelt 3 év, Clooney és Heslov ismét tollat ragadott, majd Beau Willimon műve alapján elkészült a The Ides of March. A téma ismét a politika, annak is az árnyoldala, benézhetünk a színfalak mögé, egy elnökválasztás hajrájában, ahol maga Clooney készül az ország élére állni. A film erős hátránnyal indít; nincs lehetőség a korrajzot tolni a csatában az első sorba. Ez nem a hatvanas, hetvenes hippikorszak, nem az ötvenes, hidegháború előszelével játszó éra, de még csak nem is a húszas évek felgyorsuló világa. A The Ides of March a jelenben, legalábbis a közelmúltban játszódik, melynek ábrázolása persze sokak számára változatlanul kihívás, esetünkben azonban hamar túllépünk rajta, elvárható pluszként tekintve rá. És mivel maga az elgondolás ugyan jó, de a történet nem kifejezetten erős, maradnak a színészek. És ez az a pont, amivel Clooney legújabb filmje lekörözhetetlen fölénnyel száll harcba; a rendezőn kívül a főszerepben a hibázni képtelen Ryan Gosling, mentora, Philip Seymour Hoffman, a másik oldalon Paul Giamatti, a két oldal között, olykor felett, Marisa Tomei. Ezen nevek nélkül a The Ides of March egy ügyesen megrendezett, hangulatos kép volna a kulisszák mögül sok ármánykodással, hátba szúrással, szükség hozta kegyetlen lépésekkel, így viszont mindez kiegészül olyan alakításokkal, melyeket az Akadémia minden túlzás nélkül díjazhatott volna, ha maga a film nem sikkad el a rendkívül erős mezőnyben, és a meglepő döntések sorozatában, amibe ennek a cikknek nem tiszte belemenni.

Hogy George Clooney nagyszerű színész, azt mindig is tudtuk, talán még akkor is, amikor elővette hitelkártyáját abban az ominózus jelenetben, de azóta nem hajlandó hibázni, még a legközépszerűbb film színvonalán is rengeteget emel jelenlétével. Hogy ugyanilyen nagyszerű rendező is? Nem. Tehetséges, nagyon jól választ témákat, ha engedik a maga feje után menni, még sokáig emlékezetes darabokat is képes letenni az asztalra, de az ő esetében nincs létjogosultsága a Clint Eastwood életút bejárásnak, amikor is egy zseniális színészről szép lassan kiderül, hogy még zseniálisabb, a ma élő egyik legtehetségesebb rendező, függetlenül az utóbbi évek baklövéseitől. De ha Clooney változatlanul szállítja a tőle megszokott minőséget három évente, azért hálásak lehetünk, főleg, ha magára is oszt néhány erősebb szerepet.

Confessions of a Dangerous Mind

***

Good Night, and Good Luck.

****

Leatherheads

***

The Ides of March

****

Cseh Dániel

Kapcsolódó írás

Neumark Milán – The Ides of March

Stieg Larsson

A tetovált lány (Män som hatar kvinnor)

Nehéz most úgy eldobni egy követ, hogy ne találjunk el valakit vagy valamit, ami ne lenne köthető Stieg Larsson könyvéhez. Már a svéd feldolgozások is bejárták a világot, többnyire nagy sikert aratva, de amikor David Fincher, korunk egyik legnagyobb rendezője is érdekelt lett a témában, az még nagyobb port kavart. Bemutatkozó rovatunk nem is indíthatna hát mással, mint a sokak szerint zseniális, valójában inkább nagyon ügyes ötletekkel kissé amatőren operáló krimi regénnyel. Tragikus, hogy az író nem érhette meg saját munkája óriási sikerét, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról a mondásról, hogy halottról jót avagy semmit. A könyvbe ugyanis számtalan ponton bele lehetne kötni, hiszen feleslegesen elnyújtott mind összességében, mind pedig bizonyos részeit tekintve; egy feszesnek látszani akaró krimi nem engedheti meg, hogy olvasója akár 80-100 oldalon keresztül is unatkozzon, főleg úgy, hogy a terjengősség teljesen indokolatlan. A fenti, elnéző hozzáállás azonban hajlamos figyelmen kívül hagyni ezeket, és csak az amúgy valóban hangsúlyosan jelen lévő pozitívumokra koncentrálni. A hosszas, de érdekfeszítő felvezetés után, melyből megtudhatjuk, hogy kerül a bukott gazdasági újságíró, Mikael Blomkvist a Vanger család közelébe, sajnos a nyomozás meglehetősen nehezen indul. A 40 éve eltűnt lány ügyével kapcsolatban nem történik előrelépés, miközben a történet másik, itt még meglepően elhanyagolt vonalán Lisbeth Salander annál érdekesebb mindennapjaiba nyerhetünk bepillantást, néha bizony gyomorforgató részletekbe menően. (A sajtó és a közvélemény meglepő módon hagyja figyelmen kívül azt a tényt, hogy a regény eredeti címe Férfiak, akik gyűlölik a nőket – ez a gondolatmenet Lisbeth mindennapjait velejéig áthatja, és a történet bizonyos lépéseit teljesen átértelmezi, ha emlékezetünkbe véssük.) Amikor azonban a regény derekán a két szál összeér, onnantól maximális fordulatszámon pörög, és olyan érzelmeket csal ki az olvasóból, amit könyv fölött görnyedve manapság ritkán tapasztalunk. Az egyre több szálon futó, aztán egy katartikus és émelyítően feszes fináléban összefűződő történet itt talál igazán magára, hogy aztán a logikus befejezés után, kissé talán túlságosan bátran húzza az olvasók idegeit, és utolsó oldalain rossz irányba mozdítsa el a cselekményt. Szomorú, mert a történet második fele valóban zseniálisra sikerült, így azonban a kellemetlen utóíz sokat levon a könyv értékéből. Tény ugyanakkor, hogy aki a svéd filmváltozatért rajong, valószínűleg nem olvasta a könyvet, hiszen Niels Arden Oplev alkotása bosszantóan felületes, nem beszélve a bárgyú befejezésről. Lisbeth karakteréhez fogható érdekes és összetett szereplő ritkán köszön vissza a nyomtatott oldalakról, ezt a tényt azonban a svéd film nem hogy nem használja ki, de figyelmen kívül is hagyja, amikor a végletekig leegyszerűsíti a tetovált lány figuráját, nem beszélve Blomkvist alakjáról. Néhány nap múlva megtudhatjuk, David Fincher mennyire maradt hű a regényhez, és csak bízhatunk benne, hogy annak minden remek húzását a saját tehetségével vegyítette, hiszen a könyv úgy volt képes eredeti és hiteles maradni, hogy előtte már minden elmondható történet elmondatott.

Stieg Larsson – A tetovált lány

****

Cseh Dániel

A James Bond sorozat – I. rész

Az első 25 év

„A nevem Bond. James Bond.”

Bár Ian Fleming hősének korábban is voltak szárnypróbálgatásai, a mára klasszikussá vált sorozatban őfelsége titkos ügynöke idén 50 esztendeje lépett színre először a filmvásznon. A Terence Young rendezte Dr. No 1962-ben nagyszerű bemutatkozása volt a karakternek, de a hatodik Fleming kötetből készült film számos hiányossággal is rendelkezett. A figurát még csak ízlelgető Sean Connery, a felskiccelt antagonista vagy a rövid játékidő ellenére sem kellően feszes cselekmény ugyanakkor nem tudja feledtetni a filmből áradó különös hangulatot, ami a hidegháború bizalmatlan ridegségének és a karibi környezet forróságának fúziójából eredeztethető. Felejthetetlen jelenet, amikor Bond először mutatkozik be a vásznon; a dohányozva milliókat nyerő ügynök figurája azonnal a férfiasság szimbóluma lett. Ugyanakkor az első film egyik legfontosabb pozitívuma, aminek hiánya egyben a későbbi alkotások gyakori betegsége is, hogy Bondot emberként ábrázolja, aki megsérül és hibázik, így a legendássá érett jelenetnél, amikor az éj leple alatt egy pók segítségével akarják eltenni láb alól a titkos ügynököt, a néző okkal érezhet hidegrázó feszültséget. A címszereplő kissé elpazarolt figurája arra mindenképpen jó volt, hogy lefektesse az alapokat, és, ha csak említés szintjén is, de szóba hozza a Spectre szervezetét, amivel kedvenc hősünknek számos filmben meggyűlik a baja.

Egy évvel később aztán Kennedy elnök kedvenc Fleming regényét, az Oroszországból szeretettel című vérbeli, hidegháborús kémfilmet adaptálták a készítők, nem kevés sikerrel, a sokak szerint Hitchcocki magasságokba emelkedő alkotás ugyanis a sorozat legsikerültebb darabja a mai napig. A titka rendkívül egyszerű; a tétet nem mennyiség, hanem minőség szempontjából emeli hihetetlen magasságokba, Bond dolga ugyanis nem más, mint egy dekóder megszerzése, amire a szovjeteknek is fáj a foguk. A háttérben álló Spectre, és annak vezetője, az itt debütáló Blofeld azonban nem a briteket készül semlegesíteni, hanem James Bondot, a rájuk leselkedő legnagyobb veszélyt, így akarván bosszút állni Dr. No halála miatt. Személyes, feszes, remekül megírt film az Oroszországból szeretettel, ami bár bővelkedik látványos akciókban és üldözésekben, elsősorban a feszültséggel operál. Sean Connery remekül ráérzett a figura lényegére; alakításában ügyesen keveri a férfias eleganciát és humort, hosszú évtizedekig nem sikerül másnak ilyen közel kerülni ahhoz, amit Fleming eredetileg elképzelt regényei írása során.

A kritikusok és nézők nagy kedvencének számító Goldfinger aztán sikeresen vitte el a sorozatot egy film erejéig más irányba; a rendezői székbe ültetett Guy Hamilton nagyszerűen ért az atmoszférateremtéshez, ami a kiváló alapanyaggal karöltve kikövezett út volt a biztos sikerhez. Megjelenik az Aston Martin, Q egyre merészebb felszereléssel látja el Bondot, aki azonban háttérbe szorul Goldfinger remekül eltalált karaktere, és az őt alakító Gert Fröbe miatt, olyannyira, hogy a fantasztikusan felvezetett, aztán meglehetősen halkan pukkanó finálé alatt szinte csak nézője az eseményeknek. Az ördögi és eredeti terv, a henchman karakterek alfájává és omegájává érett Oddjob vagy az aranyba fojtott nő képe a forgatókönyvön tátongó lyukakat is elfeledtetve jogosan emelik klasszikus szintre a filmet, nem úgy a Connery éra további darabjai.

Terence Young visszatérése önmagában még nem garancia a minőségre, mi sem bizonyítja ezt jobban a Tűzgolyó névre keresztelt alkotásnál, mely bár rendkívül ígéretesen indul, példátlanul unalmas víz alatti jeleneteinek és két dimenziós karaktereinek köszönhetően megreked a közepes szinten. Még Bond figurája sem mélyül, említésre talán csak az a jelenet érdemes, amelyben színt vall; az őt csapdába csaló nővel az együttlét után megalázóan közli, hogy tárgyként tekint a gyengébbik nemre, és mélységesen megveti őket. Ezt a nem elhanyagolható tényt a későbbi filmek elfeledtetik a nézővel, holott legalább annyira hozzátartozik a figurához, mint a vodka-martini. Sem a Domino nevű női főszereplő, sem pedig a Blofeld jobb kezét megtestesítő Largo nem képesek felkelteni az érdeklődést, még a nő történetében szereplő bosszú vonal is kidolgozatlan marad. A Csak kétszer élsz című részben aztán a tét fokozhatatlan magasságokba emelkedik; Blofeld egy vulkán gyomrában berendezett gigantikus búvóhelyről készül kirobbantani a harmadik világháborút; egy japán szervezet megbízásából az űrben fordítja egymás ellen az amerikaiakat és a szovjeteket. Sajnos azonban a fenyegetés mindvégig súlytalan marad, amin nem sokat segít az a jelenet sem, melyben Bondból japán gyöngyhalászt faragnak, és egy 72 órás OKJ képzés után nindzsa lesz belőle, aminek aztán a finálé szemtől szemben tűzpárbajai során semmi jelentősége nem lesz. Ha említésre kerül még a nyitójelenetben ábrázolt, a forgatókönyv szempontjából viszont teljesen felesleges tetszhalál szcéna, valamint az összeszerelhető katonai helikopter, talán világossá válik, hogy más, és elég egyértelműen rossz vonalon indult el a sorozat, mely tényen nem változtat a Nancy Sinatra által énekelt fantasztikus főcímdal, és az egész filmre jellemző zenei erősség sem. Az első fél óra az új környezettel és izgalmas üldözésekkel mást ígér, de a Csak kétszer élsz végül nem képes kitörni a gyenge közepes színvonalból, Lewis Gilbert rendező bemutatkozása nem sikerült fényesen, és későbbi filmjeiben sem tesz túl sokat hozzá a szériához.

A soron következő alkotás alaposan felborzolta a kedélyeket a rajongók körében, és teszi ezt azóta is, több, mint negyven éve. Az Őfelsége titkosszolgálatában azonban ettől függetlenül a sorozat egyik legzseniálisabb része, mely jobban működik önállóan, mint egy nagy egész darabjaként. Christopher Nolan személyes kedvencében az eddigiekhez képest számos változásnak lehetünk tanúi; Sean Connery ráunt a figurára, és még a beskatulyázás előtt ki akart törni a szerepből, ezért a készítők új Bond után néztek. Választásuk az ausztrál George Lazenbyre esett, akinek bár csak reklámfilmes tapasztalata volt, nem jelentett gondot a figurára való rátalálás. Igaz, hogy javarészt Connery játékát követi, de nyersebb, hitelesebb és férfiasabb, mint az előző néhány filmben látott karakter. A főcím előtti jelenet zseniális indítása a filmnek; a meglepően kemény verekedés, a gyönyörűen fényképezett tengerpart és az ügyesen megírt szövegek előrevetítik, hogy valami teljesen új kezdetét látjuk, ami aztán sajnos csak egyetlen film erejéig tartott ki. Peter Hunt rendező olyan módon nyúlt a figurához, ami szűk négy évtizeddel később új életet lehelt a sorozatba, 1969-ben azonban korainak bizonyult; Bondot visszahúzza a valóságba, emberként ábrázolja, sebezhető, érző lényként, aki ugyanakkor brutális, könyörtelen és végtelenül egoista. A történet szerint Blofeld, akit ezúttal Telly Savalas alakít kiválóan, a svájci Alpokban dolgozik újabb világrengető tervén; halálos vírussal akarja terméketlenségbe vinni az emberiséget. Bond, miután M elveszi tőle az ügyet, már épp a felmondás gondolatával játszik, Moneypenny közbenjárásának hála azonban csak szabadságot vesz ki, amit persze nem pihenéssel tölt. A film nyitójelenetében megmentett lány, Tracy apja az alvilág egyik rangos alakja, aki Blofeld búvóhelyét ajánlja fel Bondnak, ha cserébe az ügynök gondoskodik a lányáról. A kapcsolat azonban komolyra fordul, így amikor a kalandos hegyi jelenetek után egy idegőrlően látványos lavina előli menekülés során Tracy Blofeld kezei közé kerül, Bond az MI6-hez fordul segítségért. M azonban elutasítja a kérését, mondván, személyes okok miatt nem kockáztathat, így a 007-es ügynök az alvilág krémje felé fordul, akikkel karöltve aztán kiszabadítják a lányt. A szokatlan zárójelenet Bond és Tracy esküvőjét mutatja be, minden jel a sorozat lezárására utal, azonban egy kegyetlen és tragikus fordulat, még ha fájdalmasan is, de a folytatás ígéretét hozza magával. A közönség azonban elfordult az új felfogástól, a stúdió pedig nem mert kockáztatni; rekord összegért csábították vissza az ekkor már a szerepből kiöregedett, unottan alakító Sean Conneryt, a Gyémántok az örökkévalóságnak pedig a sorozat első igazi mélyrepülése volt.

A filmben talán csak Shirley Bassey főcímdala működik igazán, hiszen Bond fásult, Blofeld ekkorra már meglehetősen unalmas, Charles Gray alakításában pedig kifejezetten érdektelen, kis híján lerombolja elődei munkáját. (Egy abszurd jelenetben még attól sem riad vissza, hogy nőnek öltözzön.) A valóságtól gyémánt műholdakkal és Blofeld klónokkal meredeken elrugaszkodó film továbbá felvonultatja a sorozat, de talán a filmtörténelem két legirritálóbb antagonistáját, így a nyomokban felfedezhető kellemes hangulat és néhány emlékezetes jelenet mellett sok értéket nem találunk a filmben. Az egyöntetű kudarc ráébresztette a készítőket, hogy nincs értelme tovább halasztani a dolgot; új Bond kell a sorozatnak. Ennél a pontnál aztán kettészakadt a rajongótábor; az egyik fele úgy gondolja, hogy Roger Moore szerepeltetése a legjobb dolog, ami a sorozattal történt, a másik fele szerint az akkoriban Az angyal és a Minden lében két kanál című sorozatokkal befutott sztár a lehető legrosszabb irányba vitte el a karaktert. Kár volna tagadni, magam is az utóbbiak táborát erősítem, de az első film a Moore érában, az Élni és halni hagyni kifejezetten jól sikerült darab. Hamilton ismét remekül teremti meg az atmoszférát, New York, a fekete közösség, a woodoo és fekete mágia ábrázolása érdekes színt ad a filmnek, Moore alakítása pedig itt még kellően komoly. (Érdekesség, hogy Moore debütálásakor idősebb volt, mint a leköszönő Connery, ami rányomta bélyegét a következő hét film akciójeleneteire.) A Fleming regényen alapuló forgatókönyv rendkívül erős, változatos és feszes tempót diktál, Mr. Big/Kananga karaktere a legérdekesebb gonoszok táborát erősíti, a buszon és motorcsónakon zajló üldözés pedig még mai szemmel is első osztályú akciójelenetnek számít. Mégis, Pepper sheriff figurája, a nevetséges krokodil jelenet és az egész film súlytalan, matiné hangulata, valamint az a tény, hogy az akciójelenetek alatt szinte soha nincs zene, sokat rontanak a film értékén.

Mindez igaz Az aranypisztolyos férfi című részre is, mely szintén Hamilton munkája, szinte egyenes ági folytatása az előző résznek, stílusában és hangvételében mindenképpen. Christopher Lee ugyan élvezetes játékot nyújt Scaramanga szerepében, de az idegesítő mellékszereplők és a bárgyú akciók miatt ez a rész sem tud kilépni a közepes, szórakoztató, de értéktelen kategóriából. Bond és Scaramanga párbeszédében azonban van egy érdekes részlet; amikor az aranypisztolyos férfi megvádolja az ügynököt, miszerint ő is épp annyira élvezi a gyilkolást, és ugyanaz az állatias ösztön vezérli, mint őt magát, Bond kikéri magának ezen vádakat. Ekkor valószínűleg kevesen gondolták, hogy később e gondolat felvállalása lesz a siker és az újjászületés kulcsa a szériában. Az eredeti célját elfeledő sorozat, élén az olykor vén kéjencre emlékeztető nyájas öregúrral innentől már mélyrepülésbe kezd, néha ugyan visszatalál a szórakoztató szintre (Szigorúan bizalmas), de eddig elképzelhetetlen mélységekbe is merészkedik (Holdkelte).

A Moore rajongók kedvenc darabja, A kém, aki szeretett engem kétségtelenül klasszikus státuszt érdemelt ki magának, de Lewis Gilbert visszatérése csak még távolabb tolta eredeti útjától a sorozatot. Nagy meglepetésre az ezúttal Stromberg névre keresztelt megalomán őrült az Egyesült Államokat és a Szovjetuniót készül egymás ellen ugrasztani víz alatti bázisáról, Bond eközben egy Anya nevű szovjet kémmel szűri össze a levet, aki, bár megtudja, hogy az angol ügynök ölte meg egykori szerelmét, sőt, halálos bosszút is fogad, végül – minden magyarázat nélkül – Bond karjaiban köt ki. Bár a vonaton játszódó jelenet ügyesen reprodukálja az Oroszországból szeretettel legjobb pillanatait, Jaws felbukkanása, a hajóvá alakuló Lotus, az egymásnak kilincset adó fárasztó egysorosok és Barbara Bach rémisztően pocsék alakítása miatt képtelenség egy pillanatig is komolyan venni a filmet. A finálé aztán egy ügyesen összerakott akciójelenettel megmenti az alkotást, de sajnos egyértelművé vált a készítők téves felfogása, miszerint a sorozatban Bond figurája érdektelen és állandó, a köré húzódó karakterek és konfliktusok cserélgetése érdekes. A következő film, egyben Gilbert utolsó rendezésének visszhangja valamelyest felnyitotta az MGM szemét, de ehhez meg kellett történnie a Holdkelte című trash produkciónak, mely bár a nevetséges indítás után ideig-óráig képes érdekes és hangulatos maradni, elköveti azt a hibát, hogy nem törődve eredeti céljával, a kor szavára hallgatva kiviszi Bondot a világűrbe. Az őrült tudóst ezúttal Draxnek hívják, célja pedig nem más, mint kipusztítani az emberiséget, és újra benépesíteni az általa kiválasztott egyedekkel. Istent játszani persze soha nem volt kifizetődő dolog, de mire Drax szörnyet hal a Föld felett, a nézőnek lézerpisztolyokkal, gumi pitonokkal, förtelmes alakításokkal kikövezett úton kell végigmennie, és ha ez még nem volna elég, Jaws szerelembe esését és jó útra térését is meg kell emésztenünk. Minden kétséget kizáróan a sorozat mélypontja.

Bár a kasszáknál kimondottan jól teljesített, kritikailag óriási kudarc volt a film, így egy, a jelen helyzetben szerencsésnek mondható lépéssel válaszolt a stúdió a negatív fogadtatásra; felkérték John Glen rendezőt, aki a következő öt film során egyetlen kivétellel végig tartani tudta az elfogadható színvonalat. A Szigorúan bizalmas című rész kimondottan jól sikerült, egy szimpla, high tech eszközöktől és komolytalanságtól mentes akciófilm lett, érezhetően óvatosan készítették el a következő darabot. A film első jelenete azon ritka pillanatok egyike, amikor a sorozat következetességet mutat; Bond kíméletlen bosszút áll felesége haláláért, kiírva ezzel Blofeld karakterét a sorozatból. Melina figuráján át egy ígéretes bosszú történet is kibontakozik a filmen belül, az elkeseredetten harcoló nő az utolsó jelenetet leszámítva kitart célja mellett, és Bondra csak, mint mentorra tekint, így ezúttal mentesülünk a kellemetlen ágyjelenetektől. Minden igyekezet ellenére azért a film, talán épp azért, mert biztonsági játékot játszik, megmarad a közepes szinten, és bár üdvözülendő a cél, miszerint gyermeteg poénoktól mentes részt kívántak készíteni, azért ne felejtsük el, hogy a fináléban Margaret Thatcher egy papagájjal beszélget telefonon. A Polipka forgatásán Moore már 55 esztendős volt, ez pedig élvezhetetlenné tette az egyébként ügyesen megkoreografált akciójeleneteket. A film első felében Indiában járunk, Indiana Jones után szabadon igazi kalandfilmről beszélhetünk, a helyszín adottságait remekül kihasználó, látványos üldözésekkel, melyek során Bondot Kabir Bedi, a gonosz jobb keze igyekszik eltenni láb alól. Indiát elhagyva aztán mintha egy másik filmbe csöppennénk; a szürke NDK a helyszín, a hangulat egy közepes kémfilmére hasonlít, a komolyságot pedig elfelejthetjük, amikor Moore bohócnak maszkírozva igyekszik leállítani egy atombombát a cirkuszban. Érezhetően fárad a széria, nem először látunk ultranacionalista szovjeteket, akik ártatlanok millióit nem kímélve kívánnak ujjat húzni az Államokkal, miközben James Bondot egyértelműen propaganda célokra használja a stúdió. A Halálvágta című filmmel végül lezárul a Moore éra, de méltó búcsúról nem beszélhetünk. A lassan hatvanadik évét taposó színész tempóját a film is felveszi, unalmas, lassú és súlytalan, minden pozitívuma ellenére. Mert Christopher Walken nagyszerű színész, de Zorin rosszul megírt figurája nem sok teret enged neki; a karakter gyakorlatilag Goldfinger maga, minden monopolisztikus vágyával együtt, azzal a különbséggel, hogy arany helyett ezúttal szilíciumot próbálnak használhatatlanná tenni. Bár a Duran Duran kitett magáért, a Halálvágta nem lett több egy kellemetlen záró akkordnál, ami után egyértelmű volt, hogy ismét frissíteni kell.

A Halálos rémületben névre keresztelt rész ennek eleget is tett, a Timothy Dalton alakította Bond meglepően közel áll a Fleming féle eredetihez és Connery első filmjeihez, hiteles, nyers, sérülékeny és szimpatikus, ez a váltás azonban túl korai volt, és túl hirtelen; a közönség két film után nem volt kíváncsi rá többé. A bevallottan Fleming rajongó színész mindenesetre a lehető legtöbbet hozza ki a lehetőségekből; megjárja Gibraltárt, Pozsonyt, Tangert és Bécs városát, hogy aztán Afganisztánban, egy kisebb háborúra emlékeztető akciójelenetben érjen dolga végére. Nagyszerű stílus, és remek, bár alkalmanként túlzó és meredek akciók jellemzik a filmet, és egy eredeti ötlet pocsék megvalósítása. Atombomba helyett ezúttal a belső feszültséget gerjesztik azáltal, hogy szovjet és brit, illetve amerikai kémek feszülnek egymásnak a háttérben, de a tömény akciójelenetek a forgatókönyvön tátongó lyukakat próbálják palástolni – kevés sikerrel. A magányos ügynök című rész már valamivel erősebbre sikerült, de elfogultság volna állítani, hogy nem volt túl merész az a váltás, amit a stúdió bevállalt. A történet szerint Bond visszatérő barátja, a CIA ügynök Felix Leiter esküvője után a Robert Davi által alakította Sanchez meglátogatja az ifjú párt, és kegyetlen bosszút áll. A nőt megöli, a férfit pedig kis híján megeteti cápáival, de végül Felix életben marad. Bondon a sor, hogy szolgálaton kívül megbosszulja barátját, így, kilépve az MI6-ből, és elszökve M elől ered nyomába Sancheznek és embereinek. Az újító, nem ritkán brutális történet közben ledobja magáról az aránytalanul sok humoros jelenetet és romantikát, a pocsék alakításokról pedig Dalton próbálja elvonni a figyelmet; Bond ezúttal nem egyszerűen sebezhető, de a remek finálé során kis híján meg is hal, mégsem áll le addig, amíg be nem tartja ígéretét. Mindez azonban nem vette le a lábáról a rajongókat, sem a kritikusokat, még maga Dalton is beismerte, hogy nem jó úton haladnak, így a sorozat eddigi leghosszabb, hat éves kényszerpihenőre vonult, hogy aztán újult erővel térhessen vissza a kilencvenes évek közepén.

Cseh Dániel